Ne nézz vissza - 22.

Sziasztok!
Hogy van képünk? Igen, igazatok van. Nagyon eltűntünk. Mindkettőnk nyara elképesztő volt, de a nyárnak vége, jönnek a kevésbé pörgős őszi délutánok/esték, és mi is visszatértünk. Remélem senki sem haragszik ránk igazán a kis szünetért.
Mostantól igyekszünk/igyekszem sokkal gyakrabban jelentkezni!
Köszönöm a megértést és kitartást és írjatok írjatok írjatok nekünk. :)

Puszi&Pacsi








A nap fárasztó volt, de mégsem ez az, ami kiborít. Magam sem tudom, mi bajom, ezt gyűlölöm a legjobban, mert nem kellene, hogy érdekeljen, ki küldözget neki és milyen képeket és hogy Adam úgy mosolyog, mint egy idióta, ahogy olvassa az üzeneteit, de Bill... amint Bill szóba kerül vagy csak meglátom, hogy az énekesem környékén ólálkodik újra, összeugrik a gyomrom. Azzal nyugtatom magam, hogy biztosan csak azért, mert aggódom Adam miatt, mostanában megint megenyhülni látszik felé és nem bízom a németben, egyszerűen tudom, hogy tervez valamit, és ha ez megint a barátommal kapcsolatos, nem állok jót magamért. Különben mi a francért küldözgetne ilyen képeket Adamnek? Annyira belemerülök az erről való elmélkedésbe, hogy észre sem veszem, amikor az énekes leül mellém az asztalhoz, csak mikor gyengéden megérinti a karom, hogy felhívja magára a figyelmem.

- Jól vagy? - érdeklődik óvatosan, de én összerezzenve rántom el tőle a karom. Nem, nem vagyok.
- Megyek lefeküdni, fáradt vagyok - kerülöm inkább ki a válaszadást és már fel is állok, de Adam hátracsapva a székét, megfogja a karom, hogy megállítson. Hiába nem erős a szorítása, a lendülete miatt összerezzenek az ijedtségtől, mégsem enged el, mint korábban.
- Tommy, látom, hogy baj van. Nem akarom, hogy így váljunk el, ez egy jó nap volt, nem lehetne, hogy meg is tartjuk annak? - próbálkozik, amire be kell harapnom az ajkaimat.
- Ha annyira jó nap volt, akkor minek bújod a telefonod, Billel dumálva?! - Istenem, kimondtam. Bassza meg, na ezzel most csak a bajt hozom a fejemre, azt fogja hinni, hogy féltékeny vagyok, pedig rohadtul nem.
- Mi? - Elenged döbbenetében és látom, hogy ezzel most tényleg megleptem, ahogy félve visszanézek, hogy lássam az arckifejezését.
- Ugyan Adam, láttam a képet. Minek küldene neked ilyesmit, ha nem akar újra behálózni, hm? - kérdezem, igyekezve megtartani a határozott, dühös hangnemet, de a végére megremeg kicsit a hangom. - Engem nem érdekel, kivel dugsz, csak... csak ne vele. Egyszer már tönkretett, miért engednél neki még egyszer? - Már azt sem tudom, magamnak is hazudok-e, hogy aggódom érte vagy tényleg ezt érzem, de Adam mélységes döbbenete után ellágyuló pillantással néz rám és mielőtt magamhoz térhetnék, beránt egy szoros ölelésbe. Először megfeszülök, de mikor érzem, hogy tényleg nem haragszik, egy kicsit feloldódok az ölelésben. Jól esik, hogy nem dühös, féltem, hogy mit reagál majd, ha Billről lesz szó, de inkább tűnik hálásnak, amit mondjuk nem értek.
- Te komolyan aggódsz értem? Ez édes, de... nincs rá szükség, komolyan. Tommy, komolyan mondtam, amikor bevallottam neked, amit. Bill a múltam, és bár néha tényleg csábító, de a szívem máshoz tartozik és ezt te is tudod. Ráadásul van egy erős gyanúm, hogy Bill kénytelen lesz monogám lenni hamarosan - kuncog fel, erre viszont döbbenten kapom ki a fejem a mellkasából. Bill és a monogámia két nagyon különböző dolog nekem, nehezemre is esik összerakni őket, amit Adam láthat az arcomon, mert felnevet. - Erről majd beszélünk később. Most edd meg a vacsorádat, amilyen nádszál vagy, félek, hogy kettétörlek a turnén - kuncog fel, és én egy engedékeny sóhaj után visszatelepszem a helyemre. Adam idegesítően könnyen nyugtat meg minden lehetséges alkalommal, ahányszor csak ideges vagyok. Ezen mosolyognom kell, de nem mondom el neki, miért - ez az én kis titkom, hagyja csak meg nekem.

Alex nem hagy minket élni, már kezdem érteni, Adam miért retteg tőle - alig, hogy magamhoz térnék, megcsapja a fejem, a szépen beállított hajammal együtt, egy köteg papírral, ami mint kiderül, a turnéig tartó programunkat tartalmazza. Tele vagyunk még rádióinterjúkkal, néhány tévés műsorral, még három fotózással és minden nap egy próbával a turné kezdetéig.
- Basszus, ez mindig ilyen? - nyögök fel kétségbeesetten, ahogy a programot olvasom. Fel sem tudom fogni egészen, hol lesz időnk itt enni? Mert alvás nélkül elélek, azt már megszoktam, de kajára szükségem van, főleg ha nem akarom, hogy a gyógyszereim kinyírják a gyomrom.
- Ez még laza. Ha láttad volna a legutóbbit, ez nyaralásnak tűnne.
- Egy jól megszervezett nyaralásnak - teszi hozzá Ashley véleményéhez a sajátját Isaac némi nevetés kíséretében, amíg Alex gyilkos pillantásától el nem hal a hangja.
- Ha magasan akartok maradni az égen, ahhoz szoros menetrend kell. Akinek nem tetszik, fel lehet mondani - jelenti ki a menedzser, és esküszöm, még a vér is megfagy bennem a hangjától. Ez a nő aztán nem semmi... az ember úgy vigyázzban áll tőle, mint egy katonatiszttől, és még fel sem emeli a hangját.
- Ki beszélt itt felmondásról? Adam nem tudna kinek panaszkodni, ha nem lenne a kis családja - kacsint Ashley, mire a többiek felnevetnek, és Adam gyengéden meglöki a vállát. Tetszik ez a kedvesen egymást ugratós, családias hangulat, mintha mind testvérek lennének.
- Egyébként is, a nyaralásaink legalább ilyen szoros időrendben telnek, de az általában nem Alexnek köszönhető – jegyzi meg Brian, mire Isaac megforgatja a szemét.
- Egy jó nyaraláson ne unatkozzon az ember – húzza el a száját dobosunk, mire egyből megértem, hogy értették a „szoros nyaralás” fogalmát.
- Felőlem lebeghetnénk egy nagy, felfújható fotelben a medencében egész nap, nyaralni pont azért megyek, hogy lazítsak – veti ellen Adam, én pedig egyetértően felnevetek. Ki a fene akar időbeosztásokat nézni, ha nyaral? Igaz, a nyaralás gondolatára egyből elcsuklik a nevetésem, de igyekszem köhögésnek álcázni, és egyedül Adamtől kapok aggódó pillantást, de ő már túlságosan is ismer, az ő figyelmét azt hiszem, ki sem kerülhetném. Igen... nem emlékszem, mikor volt az utolsó alkalom, hogy nyaralni voltam, tekintve, hogy miután megismertem Patricket, nagyjából minden időmet a bandánknak szenteltem, és annyi volt a nyári kikapcsolódás, hogy a szüleim kertjében, közösen lerészegedtünk, aztán teljesen elázva smároltunk az ágyamon, néha kiverve a másiknak, amíg el nem aludtunk. Akkor azt hittem, ilyen a tökéletes nyár... de már tudom, hogy az egész csak egy hazugság volt.
- Hé – simítja Adam a kezét az alkaromra, hogy felhívja magára a figyelmem és én bágyadtan mosolygok rá.
- Bocs, elkalandoztam - mosolygok rá bocsánatkérően, és mivel a többiek igencsak el vannak merülve a tervekben, hátrébb húzva minket, Adam közelebb hajol hozzám.
- Rajta? - kérdi halkan, és ahogy a testem összerezzen csak az említésére, azt hiszem, ez felér egy igennel. Amúgy sem biztos, hogy képes lennék elismerni hangosan, de Adam nem kényszerít, csak egy gyengéd mosollyal igyekszik megnyugtatni. - Hé, nem lesz semmi baj. Megvédelek - jelenti ki gyengéden, de határozottan, mire hálásan a vállára döntöm a fejem. Igaz, nem vagyunk egyedül, de a többiek egyáltalán nem figyelnek ránk, és úgy érzem, ez most egy olyan pillanat, ami csak a miénk. Most nem akarok arra gondolni, miért örülök ennek ennyire, hogy miért nyugtat meg a törődését azok után, hogy Billel megint kezdtek közelebb kerülni. Félek belegondolni, miért ugrik össze a gyomrom valójában, amikor látom a mosolyát, amivel a bejövő üzeneteit nézi, mert hazudhatom magamnak, meg neki, meg mindenki másnak, hogy csak azért érzek így, mert aggódom, de valahogy mélyen, ugyanott, ahol a lelkem még mindig zokogva húzza magát össze Patrick újabb rúgása elől, tudom, hogy ez több ennél.
- Öhm... helló, Föld a gerlepárnak, mi itt dolgozni próbálunk. - Alex hangjára egyszerre rebbenünk szét Adammel és én bűnösen nézek félre, igyekezve elkergetni az előbbi, aggodalmas gondolatokat. Adam a barátom, most már a munkatársam is, úgyhogy semmi szükség a hülyeségeimre, amiknek létezniük sem kéne. Ezek pont olyan érzések, amiket olyan mélyen kéne tartanom, mint a vágyamat a gyógyszereim iránt, de ahogy az érzések ereje növekszik, úgy lesz kínzóbb a vágy is... Eddig még megoldottam valahogy, de akár az érzelmek erősödnek, akár az egykori függőségem árnyai, az húzza magával a többit is, és őszintén szólva, félek, hogy elveszek.

Este, miután szinte rongyosan térünk haza mindketten az ezer napközbeni teendő feladat után, én valahogy nehéznek találom Adammel beszélni. Minden olyan furcsa és ijesztően érthetetlen, a dolgok felgyorsulása eddig megnyugtatott, hogy a teendők elvonták a figyelmem és nem hagytak kételkedni, de most, hogy van egy kis időm magamra, azonnal megtámadnak a kétségeim. Alig, hogy lerúgom a cipőmet, egy szó nélkül sietek a nappaliba, hogy onnan a kertbe lépjek, a medence mellé, egy kicsit egyedül lenni végre, a nap zaja nélkül, csak magamnak és a gondolataimnak. Láttam, hogy Adam utánam szólt volna, de végül nem tette, azt hiszem, ismer már annyira, hogy tudja, nem érdemes fáradni vele, bármi is rág, mindenesetre, kivételesen örülök, hogy csendben maradt. Egy ideig tanácstalanul, lassan sétálgatok a medence mellett, végül letelepszem, és levéve a zoknimat, feljebb görgetem a nadrágom, hogy belelógassam a lábaim. Halkan felsóhajtok a kellemes hűvösre, ami kicsit segít megnyugodni, és kényelmesen a mögöttem lévő mellkasnak dőlök... mi?! Úgy ugrok el onnan egy kiáltással, hogy ha Adam nem ölel át és tart vissza, most már biztosan a medencében landoltak volna, így viszont csak kissé zihálva az ijedtségtől, meglepetten pislogok fel rá.
- Mi a fenét csinálsz?! Halálra rémítettél! - rovom meg, és a reszkető hangomra tényleg elszégyelli magát. Jól is teszi, hogy gondolja, hogy csak így surranhat ide, meg oda? Hogy a francba nem tudom meghallani, amikor ilyen hatalmas, állandóan ezt csinálja!
- Ne haragudj. Csak olyan elveszettnek tűntél, meg akartam nézni, minden oké? - kérdi aggódva, a kezeit továbbra is a derekamon tartva, mire felsóhajtok. Úgysem igazán tudok előtte titkot tartani, szóval... legalább a féligazságot bevallhatom.
- Nem tudom - sóhajtok fel, a mellkasának simulva, ahogy ő leül mögém. Lehunyom a szemeim és a fejemet a vállára támasztva, a nyakába döntöm az arcom. - Annyira furcsa ez az egész... tudom, hogy jó zenész vagyok és hogy ha te itt vagy, semmi nem mehet félre, de... valahogy úgy érzem, nagyon el vagyok baszva, Adam. Nem tudom, miért. Nem tudom, hogyan. Én csak... - Képtelen vagyok körülírni az érzést, így feladva a próbálkozást, a hangom elhal, és érzem, hogy a karjai körülöttem megszorulnak, ahogy jobban magához ölel.
- Nem engedem, hogy bármi történjen veled, Tommy. Még ha nem is lennék beléd szerelmes, a barátom vagy, és rengeteget segítettél. Ideje, hogy visszafizessem ezt - nyugtat meg, és én egyetértően bólintok a nyakába.
- Köszönöm... - motyogom álmosan, mielőtt észrevétlenül álomba szenderedek a karjaiban.

A napok a turnéig olyanok, mintha egy hosszú, nehéz nap lennének, összemosva. A kocsiban eszünk egyik interjúról, fotózásról, próbáról a másikra, és mire észbe kapok, a dolgok valahogy annyira előre szaladtak, hogy épp egy hatalmas bőröndöt pakolok tele olyan cuccokkal, amiket csak nemrég vettem Adam nyaggatására, hogy ne mindig ugyanazt hordjam. Édes istenem, ez tényleg megtörténik... Reszket a gyomrom, és a hajnalban bevett nyugtató-adagom ellenére a kezeim is, bár nem tudom, mi nagyobb bennem, az izgatottság vagy a félelem. Amikor végre lezárom a bőröndöt, így is félig üresen, sóhajtok egyet és leülve az ágyra, végignézek a szobámon. Furcsa, mennyi minden történt az alatt a közel egy év alatt, mióta itt vagyok... Soha nem gondoltam, hogy az életem ekkora fordulatot vesz, ráadásul ilyen irányba, mikor beköltöztem ebbe a házba. Amikor Adam bekopog a nyitott ajtó félfáján, én rámosolygok, és magam mellett húzva a bőröndöt, követem kifelé.
- Kész vagy? - pillant rám, és most kivételesen nem bánom, hogy megfogja a kezem.
- Soha. De vágjunk bele - szorítom meg a kezét, majd hagyom, hogy a sofőr elvegye a bőröndömet és fellépek a buszra Adam előtt. Hát, innen már nincs visszaút... turnéra megyek!





Sikerült megérkeznünk az első állomásra. A szállodába jutás egy kicsit húzósabb volt, mint amiről azt gondoltam, hogy Tommy gond nélkül végig csinálja, de meglepett. A lányok vele is fotót akartak, aláírást kértek, és mindenáron meg akarták ölelni, ő pedig mosolyogva teljesítette minden kívánságukat. Rettegtem. Olyan érzésem volt, mintha egy légtérben lennék egy időzített bombával, aminek elromlott a számlálója, így az embernek még nagyjából sem tud felkészülni a robbanásra. 
De a robbanás elmaradt. Idétlenül vigyorognom kellett, mikor egy doboz jégkrémmel a kezemben bekopogtam a szobájába. 

- Azt meg honnan szedted? - nevet fel, és a kezemben pihenő párás dobozra mutat, amiből kettő kanál meredezik. 
- Már el is felejtetted, hogy itt éppen minden kívánságomat lesik? - húzom fel a szemöldököm, és nem várom meg míg illedelmesen bebocsátást ad, meglódulok, ő pedig kénytelen arrébb állni. Lehuppanok az ágya szélére, és eldőlve rajta már majszolni is kezdem a tiltott édességet. - Alex azt mondta vegyek vissza a cukros kaják fogyasztásából. 
- Miért? - terül el mellettem ő is a selymes ágytakarón, miután visszacsukta az ajtót, és kezébe veszi a másik kiskanalat. 
- Mert hizlal, és már így sem vagyok nádszál - forgatom meg a szemeimet. Soha nem voltam az, szóval tulajdonképpen mondhatom, hogy az állandó diéta már a mindennapjaimba égett. Ez van. Vannak olyan emberek, akik ehetnek akármennyit, akkor is szupermodell alkatok maradnak, én meg egy olyan emberfeletti képességgel rendelkezem, hogy elég csak ránéznem egy sütire és máris híztam vagy két kilót. 
- Faszság - legyint felém, mielőtt a szájába töm egy emberes adagot a jeges élvezetünkből. 
- Sok lesz... - figyelmeztetem, és már látom is, hogy kapkodja a levegőt. 
- Baszki - leheli, ahogy próbálja elérni, hogy ne fagyjon le az agya is. Muszáj felnevetnem a jeleneten. 
- Olyan furcsa belegondolni, hogy a legelső találkozásunkon, mikor szintén egy doboz jégkrémet semmisítettünk meg, még mennyire nem tudtunk egymásról semmit. Pedig nem semmi dolgokat cipeltünk magunkkal - gondolkodom el hangosan. 
- Amit az interjúkon mondtam, azokkal nem hazudtam - fordítja felém a fejét, de csak egy pillanatra állja a tekintetem. - Nem győzök hálálkodni. 
- Pedig nincs rá szükség - mosolyodom el, és nézem, ahogy elfelejtve az előbbi szenvedését, újra kihívja maga ellen a sorsot egy óriási adag jégkrémmel. Összeszorítja a szemeit, és nyitott szájjal egy hatalmas nevetésben tör ki. Talán még soha nem láttam tőle ilyen őszinte megnyilvánulást ezelőtt. Nekem is nevetnem kellene rajta, de csak csodálni tudom az elém táruló jelenetet. A haját azt hiszem újra festhették nemrég, mert most szőkébb mint valaha, és olyan kívánatosan terül el az ágyon, hogy az ujjaim szinte rimánkodnak, hogy menthetetlenül belegabalyodhassanak. A nevetés okozta erőlködéstől egy ér átsejlik a nyakán feszülő, bársonyosnak tűnő bőrén. Hozzá akarok érni. Végigsimítani rajta. Aztán, hogy biztos legyek abban, hogy amit éreztem az valódi volt, az ajkaimmal is meg akarom erősíteni az érzést. Puhán végighúzni a nyakán. Bárcsak megtehetném. 
- Mi van? - kapom fel a tekintetem a rám villanó szempárra, mikor még mindig vigyorogva engem méreget. 
- Semmi, csak... - nem tudom hogyan fejezhetném be ezt a mondatot. Nem tudom szükségünk van-e nekünk arra, hogy befejezzem. Szerintem nem szabadna. Nem akarom kellemetlen helyzetekbe hozni az érzéseim miatt. Néha érzem, hogy csak a karomba kapnám és addig szeretgetném, míg ki nem fulladunk. Ha hagyná... De jelenleg fogalmam sincs, hogy ez egyáltalán valaha megtörténhet-e. 
- Ma még elmondod? - lök oldalba, és hogy tovább kínozzon, az oldalára fordul, és kedvesen néz a szemembe. 
- Elgondolkodtam, hogy mekkora utat tettünk meg mindketten mióta megismertük egymást - hazudom szemrebbenés nélkül, ő meg csak bólint egyetértően. - Lehet, hogy már rég rehabon lennék a sok piálástól és még mindig a sebeimet nyalogatnám Bill után. 
- Szerintem ez nem azért nincs így, mert megismertél - húzza fel az egyik szemöldökét, mintha tényleg nem is sejtené, hogy mit tett velem mióta rátaláltam a kanapémon. Megint elveszek a meleg szemeiben egy pillanatra, és érzem, hogy ha nem teszek valamit, akkor ennek nem biztos, hogy jó vége lesz. Felülök az ágy szélén és nyújtózok egyet. 
- A többiek el akarnak menni valahová ma este - kezdem terelni a témát, mert úgy érzem képtelen lennék máskülönben kikeveredni ebből a csevegésből. - Mit gondolsz? 
- Én inkább alszom egyet - ül fel ő is, és a mostanra már szinte üres fagyisdobozt az ágy mellé ejti. - Már beszedtem a nyugibogyóimat is. 
- Minden rendben, ugye? - nézek rá aggódva, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ha nem így lenne se jönne oda hozzám szólni, hogy "Adam, szorongok, segíts, találjunk ki valamit együtt." Még elképzelni is abszurd ezt a mondatot a szájából. - Ugye szólsz, ha szükséged van valamire? 
- Épp egy szupersztár oldalán turnézom - forgatja meg a szemeit. - Mégis mi másra lehetne szükségem? Csak szeretném magam alaposan kialudni holnapra, ennyi az egész. Menjetek csak bulizni egyet. 
- Nem szívesen hagylak itt egyedül - akadékoskodok tovább, de akkor a ruhámnál fogva felvakar az ágyról és az ajtó felé taszigál. 
- Tűnés - nevetgél, ahogy a szó legszorosabb értelmében, kihajít a szobájából. - A srácok már biztos várnak. Holnap találkozunk a reggelinél. 
Ezzel a mondatával csapja az orromra az ajtót. Nem tudok rá haragudni sem amiért kitessékelt. Még ezt is olyan édesen tette. Bassza meg! Menthetetlenül beleestem ebbe a srácba. 

Mintha az órák csak úgy észrevétlenül száguldottak volna el a fejem felett. Itt ülök az öltözőben, és arról sincs halvány fogalmam sem, hogyan kerültem ide. Rémlik valami busz, meg szálloda, na és persze egy csomó rajongó, de most, ahogy a tükörbe nézek... Most tudatosul bennem, hogy csak néhány perc és elkezdődik. Tommy végre mellettem lesz elég komolyan a nap huszonnégy órájában. Nem tudom ezt még hogyan fogja megélni az általa felforrósodott szívem, de titkon reménykedem benne, hogy sikerül egy kicsit közelebb kerülnöm hozzá. Annál egy kicsivel közelebb, mint most vagyok. 
Nem hazudtam neki. Komolyan gondoltam, hogy meg akarom őt védeni a démonjaitól. Már csak arra lenne szükségem, hogy ő is jobban beengedjen. 
- Mi a helyzet, nagyfiú? - áll meg mögöttem Isaac, és egy kedves mosollyal néz rám a tükörben. Annyira boldog vagyok, hogy végül rendeződtek a dolgok, és velem maradt. Nem tudom mi lenne most nélküle. A bandából ő az egyetlen, akinek mindig van számomra egy jó tanácsa. Biztató szava. - Szarul nézel ki, pedig ragyognod kellene. Vagy tízezer sikoltozó tinilány várja odakint, hogy a legjobb formád mutasd nekik. 
- Tudom - bólintok, és egy sóhaj kíséretében az alapozóecsetért nyúlok, és rakok egy utolsó réteg púdert az arcomra. - Csak elgondolkodtam. 
- Ne csináld - húzza össze aggódón a szemöldökét. - Nem áll túl jól. 
- Kapd be! - sandítok fel rá, de azért elmosolyodom a hülye viccén. 
- Na gyerünk - ül le mellém, és térdemre szorítva maga felé fordít. - Ki vele. Túl jól ismerlek. 
- Aha - bólintok. - Amit néha utálok is rendesen. 
- Tudok segíteni? - simít végig a combomon, én meg csak a kezére teszem a sajátom, és gyengéden rászorítok. Ez egy néma köszönöm kettőnk közt, és pontosan tudom, hogy ő ezzel nagyon is tisztában van. 
- Szeretem - ejtem ki ezt a szót úgy, mintha az égvilágon semmi súlya nem lenne. Mintha csak úgy játszadozhatnék vele, minden következmény nélkül. 
- Tudom - préseli szinte emberi szemnek láthatatlanná az ajkait. - Már akkor tudtam, hogy ez lesz, mikor bemutattad nekem. Ezért is akadtam ki annyira. Épp hogy nagy nehezen kezdtél talpra állni...
- Inkább csak lábadozni - nevetek fel keserűen. - Még kellett a mankó. 
- Pontosan - helyesel lelkes vigyorral a képén. - Még mindig köztünk volt annak a hímringyónak az emléke. Láttam rajtad, hogy mindenben őt látod, erre az élet máris eléd sodort valamit, amiből könnyedén jöhetsz ki megint vesztesként. Féltelek, Adam. Ez az érzés azóta sem változott. 
- Tommy sosem tenne velem olyat, mint Bill - ingatom a fejem mindentudó módjára, mert ebben tényleg biztos vagyok. Ő soha nem bántana engem úgy. Ha szenvednék is, nem azért lenne, mert Tommy azt akarja, hogy így legyen. Az életemet is rábíznám. 
- Talán nem - helyesel a dobosom is, de látom, hogy a terápiánk itt még nem ért véget. - Kedvelem a srácot. Tényleg jó srác. De vajon alkalmas arra a szerepre, amit te szeretnél ráosztani? 
- Nem tudom - hajtom le a fejem megsemmisülten, miután gondolkodtam ezen néhány másodpercet. - De nem szeretném elengedni, ha esetleg csak egy leheletnyi esélyem is van arra, hogy valaha több lehetek, mint egy egyszerű barát. 
- Senki nem mondta, hogy engedd el -  ajándékoz meg, most először egy őszintén megértő mosollyal. - Csak adj neki időt. És persze magadnak is - markol bele a combomba, én pedig cinkos félmosolyra húzom az ajkam.
- Készen állsz, szöszi? - teszi fel a számomra elsőre tökéletesen értelmezhetetlen kérdést, de aztán gondolatban a homlokomra csapva hátra fordulok, és meglátom Tommyt, ahogy az ajtóban áll, és aggódó pillantásokkal méreget minket. 
- Azt hiszem - nyögi halkan, de még mindig nem veszi le rólunk azokat az édesen izguló szemeket. 
- Akkor menjünk - ugrok fel, és kifelé menet még végigsimítok Tommy arcán és beletúrok a hajába is. Tanácstalanul néz fel rám, de küldök felé egy nyugtató mosolyt, és elvonulok a színpad irányába. 

Már mikrofonnal a kezemben aggodalmaskodok, hogy a show úgy szóljon, ahogy kell. Minden készen áll. A srácok már a színpadon, és csak a kezdőhangra várok, hogy végre én is csatlakozhassak hozzájuk. Vajon ez a koncert most mennyiben lesz más, tudva, hogy ott áll mellettem és végig csak rám figyel. Minden erejével rám fog koncentrálni. 
Mikor eljön a pillanat nem is tudok már gondolkodni ilyesmin. Az agyam teljesen kiürül és csak sodor magával a zene. Néha a rajongókra fordítom minden figyelmem, máskor pedig Tommy mellé szegődöm, és ámulva figyelem a felszabadult játékát. Egy pillanatra Isaac felé pillantok, aki csak vigyorogva néz rám. Én csak rákacsintok és Tommy mögé állva hozzá simulok. Egy kicsit megmerevedik előttem, érzem, de aztán elengedi magát, és egy kicsit nekem dőlve tépi tovább a húrokat. Felemelő érzés és a közönség is őrjöng tőle, de bármennyire is vágyom rá, nem maradhatok itt végig. Ellépek mögüle és újra a közönségre összpontosítok. Mind jobban járunk. 

Játszunk néhány dalt az előző lemezemről is, így mikor felcsendül a Fever, közönség görcsbe rándulva sikoltozik. Imádták, ahogy erre a számra vonaglottam előttük. Hát jó, legyen ez így most is. Már éppen teljesen elengedném magam, és térdre készültem vágódni, mikor Tommy hibázott. Soha nem fordult még elő. Se otthon, se a próbákon. Még a hangpróbán is tökéletesen játszott. Hátrakapom rá a tekintetem és látom, hogy remeg a keze. Valami nem stimmel és érzem, ahogy testemet kontrollálatlanul uralma alá veszi a kétségbeesés. Megpróbálva elrejteni a pánikom hátrasétálok hozzá, és mikor rám néz a szemeiben valami teljesen kifürkészhetetlent látok. Mintha rémült lenne. Úgy néz rám, mint az űzött vad, akihez már olyan közel van a vadász, hogy bármit képes kockára tenni, hisz ezen a ponton már olyan mindegy. Nem tudom mit tegyek, szakítsam félbe a koncertet? Míg ezen gondolkodom csak annyit látok, hogy lehunyja a szemeit, és szétveti a karjait. 

<<< előző részkövetkező rész >>>

4 megjegyzés:

  1. Jaaaj Tommyciccnek ölelős maci kell? :)
    (Azért a 83. részben már fog történni köztük valami..? :P XD)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valami? Mármint mire gondolsz? Esetleg egy csók? :P:P:P :DD

      Törlés
  2. Jesszus 😱 azt hittem már sosem tértek vissza! ❤️
    De örülök, hogy tévedtem!
    Most komolyan, ennyi idő után itt kell elvágni a fonalat?
    Megőrülök! 😁😁
    Hát jó ... Tommy te drága! Ébresztő!
    Itt van előtte ez az isten, és nem tud vele mit kezdeni?
    Vagy nem mer?
    Persze a múlt arnyékával a háta mögött, mindig úgy érzi, hogy sötétségben van.
    Pedig Adam egy láng egy gyönyörű fenycsóva,akire figyelni kell, és táplálni a tüzét. Ki ne aludjon újra.
    Imádom őket még mindig!
    Nektek pedig köszönöm, hogy vagytok és írtok! Pussz. 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mi pedig nagyon örülünk, hogy te rendületlenül itt vagy velünk! Csak a nyár volt egy kicsit húzós, de itt vagyunk. :))
      És igen, muszáj volt itt elvágni, mert Tatsu végre készül valamire ;) Csak egy pici türelem kell már csak tőletek. :D
      Igyekszünk! Pusszi!

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.