Ne nézz vissza - 21.

Sziasztok! 
Mit is mondhatnék? A legtöbben már biztosan ki akartok nyírni minket, mert két lépés előre egy hátra arányban haladnak a kis drágák egymás szíve felé, de azért... nos... már tényleg hamarosan. Eskü! Addig is kitartás, és imádat mindenkinek aki képes kivárni minket. <3
Puszi&Pacsi




Érzem, hogy megfeszül, amikor megölelem és már most tudom, hogy ez egy ritka szar ötlet volt. Azt hittem, egy kicsit már el tudunk lazulni egymás mellett, de tudhattam volna, hogy ezzel csak bátorítom vagy éppen ellököm magamtól, a franc tudja, hiszen én magam sem tudom, mi jár a fejében, vagy éppen az én fejemben, hogy ilyet megengedjek magamnak. Az elmúlt napokban sokkal többet tudtam meg róla, mint abban a közel egy évben, mióta együtt lakunk, és úgy tűnik, hajlandó is velem megosztani dolgokat, sőt, rólam is tud egy csomó mindent, mégis... nem tudom, mi járhat a fejében és ez megőrjít. Bármennyire rettegek attól, mi történhet, ha ezt így folytatom, bármennyire is próbáltam távol tartani magam tőle, egyszerűen azon kapom magam, hogy nem félek Adamtől, hogy nem tartok attól, hogy a hálámat félreértve egyszerűen letámad, mert tudom, hogy ő nem ilyen. Tisztában van vele, hogy én nem vagyok belé szerelmes és nem is akarok az lenni, hogy nem akarok többet srácokkal kapcsolatot, és ahogy tiszteletben tartja ezt, az csak növeli felé a bizalmamat, ami már eddig is ijesztő méreteket öltött. Az, hogy én magamtól megöleljek valakit... hát, a nővéremen kívül jó régen kapott ilyet bárki is tőlem, szóval baromira remélem, hogy az énekes értékeli a próbálkozásomat, bár én is egyre feszültebb leszek, hogy nem akar felengedni. Már el akarnék húzódni, mondván, hagyjuk a picsába és inkább felejtse el, hogy ez egyáltalán megtörtént, de amikor a hajamba fúrja az ujjait, most én vagyok az, aki ledermed. Basszus... nem számítottam rá, hogy ez ennyire kellemes. Szeretem, ha érint, ha ölel, mert megnyugtat, már észrevettem, hogy a közelsége mennyire képes lecsitítani a háborgó lelkemet, és most is ezt érzem, ahogy szinte elolvadok a rám telepedő nyugalomtól, miközben ad egy puszit a homlokomra. Jólesően sóhajtok egyet, aztán a vállára döntve a homlokom, csak ott maradok, remélve, hogy ezzel nem zavarom, de nem szólva semmit. Tudom, ha megszólalnék, csak megtörném a pillanatot és megint saját magamat rémiszteném meg, aztán csak elrohannék, és... és ezt most nem akarom, mert végre képes vagyok elengedni magam valamivel és ez többet jelent, mint bármilyen kaland, repülés a tudatlanságban, vagy bármi, amivel az elmúlt három évben próbáltam felejteni. Istenem, Adam, mit teszel velem?

Nem tudom, hogyan, de elaludhattam, mert legközelebb, mikor felpislogok, elég egyértelműen fekszem, és valahogy reggel lehet, mert besüt az ablakon a szikrázó los angelesi napsütés, amitől csak morogva a fejemre húzom a takarót. Nem akarok még felkelni. Azt sem tudom, mit fogok csinálni ma, meg kéne kérdeznem Adamet, hogy is megy ez a "zenész vagyok"-dolog, mit kéne csinálnom egész nap, van-e időbeosztásunk, vagy olyan csak akkor van, ha turnézunk vagy... de mielőtt befejezhetném a gondolatmenetet, hatalmasat ordítva pattanok fel az ágyamon, és ledobom magamról a takarót, ahogy megüt a felismerés, milyen helyzetben is vagyok.
- Adam! - kiáltok fel, amikor az énekes halálra váltan berobban a szobámba, gondolom azt keresve, élek-e még, egy ilyen ordítás után, de csak ügyetlenül kivakarom magam az ágyból és mielőtt észrevenném magam, már a nyakában csüngök boldogan. Mi a fene van velem?
- Öhm... J-jól vagy, Tommy? - Dadogja, miközben félve átöleli a derekam, de én nem tudok segíteni magamon, amíg egy kicsit észre nem veszem, mi a jó istent csinálok, és egyből elhúzódom tőle, amit szerencsére enged is. Ezt én is megkérdezhetném magamtól, jól vagyok? Itt ölelgetek egy hulla meleg pasit, aki belém van zúgva, ráadásul ha nem tévedek, tegnap még fel is hozott a szobámba, miután elaludtam az ölében, mikor változtam meg így?
- Én... én csak... - Érzem, hogy elcsuklik a hangom, és reszketni kezd a kezem az idegességtől, ami hirtelen elönt, ahogy rám szakad, mit is csinálok. Mi ütött belém? Érzem, hogy lassan kezd elszorulni a torkom, és a lesütött tekintetem előtt is összeúszik a padló látványa, miközben az eddig, a tudatom szélén ólálkodó sötétség rohamosan közeledik felém, hogy elhomályosítsa a fejem, és bekebelezzen. Nem akarom... nem akarom megint, nem akarom ezt érezni, nem akarok ennyire kiszolgáltatottnak tűnni Adam előtt, az egyetlen ember előtt, akiben megbízom, annyira gyűlölöm, hogy így lát, ahogy levegőért kapok, és hallom, hogy rémülten a nevemet kiáltja, miközben én ömlő könnyekkel markolok a hajamba, és azt hiszem, összeesem, de nem vagyok benne biztos. Ilyenkor nem érzékelem a fájdalmat vagy érintést, csak azt a sikoltó, tépő, kínzó ürességet, ami magába szívja a lelkemet, és nem tudom, kapok-e levegőt vagy csak úgy érzem, mintha fuldokolnék, a megkönnyebbülést hozó ájulás mégsem jön, csak a testem reszketését érzékelem, az őrült szívverésemet, ami kiszorít minden mást a fülemből, és a bizonytalan, remegő lélegzetvételeimet, amikkel megpróbálok legalább egy kicsi oxigénhez jutni.

Már elszoktam tőle, hogy a pánikrohamok ilyen sokáig is eltarthatnak, legalábbis ez a mostani egy fél életnek érződik, mire enyhülni kezd, és érzem, hogy először a mellkasomat összenyomó, temérdek súly lazul fel, aztán a testem heves reszketése is nagyrészt elmúlik, csak egy nagyon halvány kézremegés marad, ami tudom, úgyis idegesíteni fog még, nagyjából fél napig, azzal nem tudok mit csinálni. Utolsónak tisztul ki a hallásom és a látásom, először a fejem fölül érzékelem a lélegzetvételeket, aztán megérzem, hogy valaki mellkasa emelkedik és süllyed alattam, és végül felnéznem sem kell, mert az illatból szinte azonnal megállapítom, hogy Adam az, ami nem tudom, megrémítsen-e vagy ne, de most úgy érzem, még a további ijedelemhez is túl gyenge vagyok. Hát, nem éppen így terveztem ezt a napot...
- Tommy? - szólít meg aggódva, a hangjából pedig arra következtetek, hogy ez már bőven nem az első alkalom, hogy próbálkozik. Ki akarom nyitni a szám és szólni, hogy magamnál vagyok, de nem jön ki hang a torkomon, így csak aprót bólint, és érzem, hogy megkönnyebbülten sóhajt egyet alattam. - Édes Istenem, annyira... bassza meg, mi történt? Én csináltam hülyeséget? - áraszt el a kérdéseivel, de én nem tudok válaszolni, csak megrázom a fejem, ugyanolyan gyengén, mint az előbb. Nem, ez nem ő volt, hiába szeretném ráfogni, de fogalmam sincs, mi történt, valószínűleg magamat hajszoltam bele megint, de régen volt ennyire intenzív és ez az, amit aggaszt. Talán kihagytam volna a gyógyszerem...?
- Jól vagyok - motyogom alig hallhatóan, de azt hiszem, megérti, mert megfeszülnek az izmai. Elképesztő, mennyire érzem a teste minden rezdülését ilyen közelről... és hogy ez mennyire nem zavar.
- Nem vagy jól. Fel kéne hívnunk az orvosodat, elvihetnélek hozzá, ez nem normális, biztos ki tudunk találni valamit, én...
- Adam! - állítom meg, már egy kicsit erőteljesebben. A szám száraznak érződik, és reszelősen köhögök is kicsit, de legalább már hangom van és nem kezdek szédülni minden szótól, ami pozitív. - A dilidokim az utolsó, aki erről tudni fog, mert baromira nincs szükségem arra, hogy folyton hívogasson, meg megint rendszeresen járjak hozzá, hogy tovább szedhessem a gyógyszereimet. Úgyhogy esküszöm neked, ha egyetlen szót szólsz erről neki vagy a nővéremnek, komolyan mondom, hogy nem látsz többet. - Talán erős volt, amit mondtam, és azt hiszem, ezt a karomon megszoruló ujjai is érzékeltetik, de mégis, azt akarom, hogy tudja, ennyire nem szólhat bele az életembe. Értem, hogy ő most nekem valamiféle főnököm, meg a barátomnak is merem nevezni, de azt nem fogom engedni, hogy irányítsa az életemet, mert egyszer már megtettem valakinek, és olyan vége lett, amit máig nem hevertem ki, hiába történt már hosszú évekkel ezelőtt. Nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát, hogy kiengedem az irányítást a kezemből, mert nem hagyhatom... egyszerűen csak nem.
Végül csak beadja a derekát, hogy hallgat, én pedig megkönnyebbülve eresztem el magam a karjaiban újra, és lehunyva a szemem, csak hagyom, hogy szótlanul öleljen magához, és átjárjon a teste melege. Biztonságban érzem magam, ha vele vagyok, hiszen nem egyszer védett már meg, és hiába a kezdeti próbálkozása, az, amit utána tett értem, mégis kiérdemelte a bizalmamat annyira, hogy úgy érezzem, Adam tényleg nem jelent rám veszélyt. Merek mellette elaludni, hagyom, hogy hozzám érjen, öleljen, amit egyébként ő is tudja, hogy gyűlölök engedély nélkül, mégis, neki megengedem, most már egyre kevesebb zavarral.
- Mit csinálunk ma? - pislogok fel rá, mikor úgy érzem, tényleg teljesen megnyugodtam, és szerencsére a pillantásomból leveszi, hogy nem jó ötlet, ha olyanokat mond, mint "Pihenünk", meg "Semmit, amíg jól nem leszel", helyette tényleg átgondolja a mondandóját.
- Ami azt illeti, van délután egy fotózásunk, azzal elkezdjük promózni a turnét, holnaptól pedig lesz pár akusztikus fellépésünk, és mivel te vagy az új gitáros, nem is rossz bemutatkozás ez neked. Semmi nagy dolog, csak pár rajongó, meg a stáb, úgyhogy ez pont jó köztes lépés lesz neked, hogy hozzászokj, de a teljes programot majd biztosan megkapod Alextől. Általában ő szervezi le a napjainkat, az enyémeket legalábbis mindenképp - forgatja meg a szemét -, szóval biztosan téged sem fog élni hagyni, főleg hogy velem élsz, és irányíthat rajtad keresztül.
Észre sem veszem, de csendesen, odafigyelve bólogatok minden szavára, igyekezve megjegyezni, amit mond, bár később gondolom én is emlékeztetve leszek Alex által, mit is kell csinálnom és mikor, aminek egyelőre örülök, mert fogalmam sincs, hogyan kéne élnem ezt az életet. Az elmúlt napokat vásárlással, zeneírással és ismerkedéssel töltöttem, még semmihez sem vagyok hozzászokva, körülöttem viszont mindenki már egy összeszokott csapat része és emiatt hülyén érzem magam. Hiába fogadtak be és kedvesek velem, a kezdeti nehézségek után, tudom, hogy nekem nem lesz olyan egyszerű megszokni egy ilyen hatalmas változást.
- Várj, turné?! - kapom fel a fejem hirtelen, de Adam csak mosolyog.
- Majd a kocsiban elmagyarázom, ideje készülődni - emel fel és rak le a lábamra, a kelleténél tovább tartva rajtam a kezeit, hogy megbizonyosodjon róla, nem esek össze, amiért kivételesen hálás vagyok, de így is előbb lépek el tőle, mint hogy ő visszahúzódna. Jaj Adam, remélem nem gondolsz semmi olyanra, amire nem kéne... nem akarom, hogy csalódj bennem.

Miután végre kocsiban vagyunk, természetesen legalább tíz perces várakozás után Adamre, énekesem felvilágosít, hogy még az előző gitárossal tervezték a turnét az új lemez kiadása után, de mivel ő lelépett, jól szarban hagyta az egész csapatot, hiszen mégsem mondhatták le a szinte teljesen leszervezett, majdnem bejelentett koncerteket. Ezért kellett neki ilyen hirtelen gitáros, habár (teszi hozzá) arra nem gondolt, hogy ennyivel jobbat kap majd a sorstól, mint Monte, amitől el kell fordulnom tőle, mert érzem, hogy baromira nem férfiasan, egy kissé elpirulok. Megértem, hogy nem sok ideje volt még ismertetni velem mindent, igazából számíthattam volna is rá, hiszen az előző turné végén bejelentettek valamit, még ha igyekeztem nem is figyelni rá, így nem tudtam, jól emlékszem-e. Basszus még mázli, hogy a legtöbb számot az albumról már megtanultam hallgatás után is, különben valószínűleg nem sokat aludnék ma éjszaka a magolástól, így viszont meglepően könnyű szívvel nézek a mai fotózás és az utána következő napok elébe is, hiszen ha már idáig eljutottam, úgy érzem, nincs olyan, amit ne tudnék Adam segítségével leküzdeni. Már nem vagyok egyedül és bár ez az érzés néha rémisztő, mert soha többé nem akartam megnyitni a lelkem más felé, de sokkal több benne a megnyugvás, mint a félelem, és így sokkal könnyebb minden pillanattal és nappal egyre jobban elvesznem benne.
- Hé cica, figyelsz? - bök meg Ashley, mire összerezzenek és elszégyellve magam, kérek bocsánatot, mert nagyon elgondolkoztam, amíg ezt az ezernyi fotót csinálták Adamről külön. Bandafotó is készül jó pár, de természetesen mivel az énekesünk valójában szóló-énekes, főleg ő szerepel egyedül, a legnagyobb meglepetésemre viszont, Alex a fotózás háromnegyedére berángat Adam mellé és addig nem hagyja békén a fotóst, amíg kettőnkről nem készül egy rakás, egyébként rohadtul zavarba ejtő kép. Szerintem ő ezt élvezi... De mit tehetnék, csak hagyom magam, hiszen ő a főnök és hiába látom Adamet is néha elvörösödni a smink alatt, amikor hozzábújok, ő nem ellenkezik, mert tudja jól, hogy a menedzserünk pillanatok alatt letépné és visszavarrná a fejét az öltözőben, ahogy sikerült kitapasztalnom, nem csodálom, hogy fél tőle.
- Bocs, elkalandoztam - mosolygok rájuk végül, de ők csak legyintenek és a sminkeshez terelnek, ahol fáradtan rogyok le a székbe. Nem tudtam, hogy egy fotózás ennyire kemény meló, és ha én így elfáradok, vajon milyen lehet Adamnek, aki szinte állandóan a kamera előtt van? Annyira magabiztos... amikor pózolni kell, az esetek nagy részében eddig azt sem tudtam, mit csináljak, de ő itt is olyan, mint a színpadon, semmi kétsége nincs afelől, hogy jól néz ki, és ezt ki is mutatja, engem meg úgy állítgatnak, mint egy próbababát. Lesz még mihez hozzászoknom, az biztos...

- Jól vagy? - Mikor véget ér a fotózás, a kocsiban ülve megkönnyebbülök, hogy hazamegyünk, mert baromira elfáradtam, és gondolom ez az énekesnek is feltűnt, azért érdeklődik felőle, gyengéden megfogva a kezem. Ásítok egyet, aztán bólintok, visszaszorítva az ujjait, hogy ne aggódjon értem, de tudom, ennyivel nem éri be.
- Minden oké, csak elfáradtam. Ez a pózőrösdi fárasztóbb, mint gondoltam - fintorodom el, mire felnevet, és megkönnyebbülten elengedi a kezem. - Neked jól ment, te úgy csinálod ezt, mintha kamera elé születtél volna. Én meg bénázok - húzom el a szám, de ő erre a betonkeményre lakkozott hajamba borzol és felém mosolyog, amikor megállunk a pirosnál.
- Majd megszokod ezt is, én a gitárt nem bűvölöm úgy, mint te. A holnap könnyebb lesz neked, csak játszanod kell - nyugtat meg, ami jól esik, mert úgy érzem, a holnapi nap miatt tényleg nem kell aggódnom. Mutatott napközben a szünetekben néhány videót, hogy is megy ez, nem voltak sokan egyik ilyen eseményen sem, nem kell nagy közönség előtt játszanom és csak Adam lesz velem, a többiek nem, úgyhogy kicsit talán bensőségesebb is lesz a hangulat. Megkönnyebbülten sóhajtok, ahogy elnyúlok az ülésben, látom is, hogy énekesem mosolyog magában, miközben én érzem, hogy egyre fáradtabb leszek.
- Adam...
- Hm?
- Játszunk otthon még egy kicsit? Nem akarok béna lenni holnap - motyogom, de az utána következő ásítást már nem tudom elnyomni, le is hunyom a szemeim, és már csak a halk kuncogását hallom, mielőtt elalszom.

Teljes pánikban ébredek, ahogy rájövök, hogy elaludtam, és amikor felülök, már lassan megszokásszerűen, ordítással kezdem a napot. Az ágyamban vagyok és egy pillanatig azt hiszem, csak álmodtam a tegnapot, de a telefonomra pillantva látom, hogy szerencsére nem, mégis furcsa, ahogy Adam szinte ugyanúgy tör be az ajtómon, akárcsak tegnap reggel.
- Neked szokásoddá válik felcipelni a szobámba, ha elaludtam? - kérem számon, egy kicsit sértetten, mert nem igazán tetszik, hogy csak így visz, ahová akarja, miközben alszom. Még ha az az ágyam is, nem vagyok gyerek, fel lehet engem ébreszteni...
- Istenem Tommy, jól vagy? Nincs baj? - faggat, mintha nem is hallott volna, de én elhessegetem az aggódó érintést.
- Az egyetlen bajom jelenleg az, hogy leszartad a kérésemet. Ma játszanom kell melletted és semmit sem tudok! Ráadásul pakolászol álmomban, nem vagyok gyerek! - Bár nem vagyok rá igazán dühös, inkább csak kicsit sértett, az arcára kiülő megnyugvás, aztán halvány szórakozás, csak tovább paprikáz. - Most meg mi van?
- Sajnálom, csak... édes vagy, amikor nem tetszik valami - mosolyog rám, és bármennyire is utálom, ez rögtön elfújja a haragom, és csak egy sóhajjal megingatom a fejem. - És ne aggódj, Isaac már beavatott, hogy meglehetősen jól tudod már a számainkat, én pedig egy percig sem kételkedem benned. Menni fog. - Ezt némi megnyugvással hallom, egyébként sincs megadva, mi legyen, csak hogy az albumról kell játszanunk két-három számot, az időtől függően, ami könnyítés, gondolom miattam lett így. Végül csak bólintok, majd eltűnök a fürdőben, hogy kicsit felfrissítsem magam, mert Adamnek volt annyi esze, hogy hagyjon elaludni a teljes sminkben, ami rajtam volt, így nem kevés időmbe kerül, mire levakarom magamról, még mindig csak egy törülközőben ácsorogva a tükör előtt, mikor az ajtó kinyílik és én is, a benyitóval együtt, felkiáltva bámulok az ajtó irányába.
- Mi a fenét csinálsz? - kérdezem riadtan, és bár semmi értelme, de átkarolom magam, pedig már nincs mit elrejtenem. A zúzódásaim rég elmúltak, csak néhány heg emlékeztet arra a végzetes éjszakára, amiket igyekszem eltakarni, de az énekesnek most szerencsére van annyi esze, hogy már vissza is csapja az ajtót, mégsem tetszenek a sietős léptek, amiket hallok. Remek... pedig látott már félmeztelenül a partiján, de az nem ilyen volt, akkor készültem rá, ezek a pillanatok viszont a tükör előtt olyanok, amiket nagyon nem akarok, hogy más is lásson. Nem akarom, hogy aggódjon amiatt, hogy olyan sebeket takargatok, amik már rég nincsenek is...
Finoman kifestve a szemem, beállítva a hajam megyek le végül, és a konyhába érve ott találom őt, szintén elkészülve, gondolom használta a másik mosdót, de amint felém néz, már el is kapja a pillantását, amivel kezdenem kell valamit, így elé rakok egy adagot a reggeliből, ahogy én is veszek magamnak, aztán leülök mellé.
- Nem haragszom. Nem akarok róla beszélni, de nem haragszom - töröm meg a csendet, mire ő felcsuklik.
- Én csak...
- Tudom, Adam. Te is tudod, hogy rohadt nehéz lesz elfelejtenem a múltamat, de rengeteget segítesz. Úgyhogy csak... hagyjuk, oké? - mosolygok rá, hogy megnyugtassam, láthatóan meg is könnyebbül, és a reggeli többi része csendesen, de nyugodtan telik.

Érzem, hogy reszket a kezem, mikor a kezembe adják a gitártokot, és majdnem elejtem, de amikor leteszem a földre és végre maga a gitár nyaka simul a kezembe, egy kicsit megnyugszom. Ez tényleg olyan, ami igazán jól megy, és ez sem lesz különb attól, mint amikor a boltban játszottam az érdeklődőknek. Letelepszünk a két székre, amiket kiraktak nekünk a rajongókkal szemben, és csendesen hangolni kezdek, az érkező reakció pedig pírt csal az arcomra. Mennyire nem vagyok hozzászokva ehhez... Szerencsére főleg Adammel beszélnek, úgyhogy én ellehetek mellette csendben, az érkező kérdésekre röviden válaszolok én is, de akkor egy újabb rajongó teszi fel a kezét.
- Mondd csak Tommy, te is meleg vagy? - kérdezi, és a hangjából sem érzek mást, csak őszinte érdeklődést, de rémülten fagyok le, és pislogok Adamre segítségért. Ez most komoly?




Látom mennyire kétségbeesve néz rám. Tommy, ezzel csak rontasz a helyzeten. Lerí róla, hogy még nem tanították meg, hogyan kell reagálni olyan kérdésekre, amik meglepik, vagy nem szeretne rájuk őszintén válaszolni.
- Még nem tisztázott - veszem át a beszélgetés irányítását, de a válaszom csak még jobban ledermeszti. A szemei szinte könyörögnek, hogy ne csináljam, bármire is készülök, de ügyet sem vetek rá. Épp megmentem a popsid, szívecském. - Eddig úgy tudjuk, de a sármom még áttérítheti a sötét oldalra.
Mindenki nevetésben és ujjongásban tör ki, Tommy viszont még mindig olyan, mint aki egy újszerű szobor szerepét vette fel itt mellettem. Próbálok sokatmondóan nézni a szemébe, és megrántom a szemöldököm, hogy egy kis életre sarkalljam. Úgy néz ki veszi a lapot, mert pislog párat, és egy apró - és túlságos is tisztán kivehető - kellékmosollyal nyugtázza a mentésemet. Többel tartozol egy ilyen kis erőltetett vigyornál, Tommy. Rákacsintok, ő pedig úgy fest egyre jobban kezd visszatérni a világunkban. Nem tudom merre járt eddig, de jó messze lehetett.
- Szerintem zenéljünk egyet, nem? - nyúlok szöszkém gitárjához, és megpengetek néhány húrt. Ő csak bólint, és azt sem kérdezve melyik dal következzen, elkezdi játszani a Better Than I Know Myself-et. Legalább a setlist a fejében maradt. Ez már jó jel, nem? Még csak ő zenél, de a rajongók már tapsolnak és sikítoznak. Többször felpillant, viszont láthatóan nem szeretne túl sokáig szemkontaktust tartani velük. Pedig erre muszáj lesz rászoktatnom. Ezek a lányok imádni fogják őt, neki pedig ezt el kell fogadnia. Erről szól a showbusiness. Tudom, hogy félti a kis magánéletét. Mind féltjük. De ez a szakma minket akar. A nap huszonnégy órájában. Mindenünkre igényt tart, egy dolgot kivéve. Csupán egyetlen dolgot nem követel meg tőlük, az pedig az őszinteségünk. A papír bármit elbír. Egy riporternek azt mondasz amit csak akarsz. A menedzsment nem vár el tőled többet, csak ami a karriered előrelendítéséhez szükséges, és ez a helyzetek nagyon kis százalékában az őszinteség.
Szóval drágám, tanulj meg gyorsan alkalmazkodni az ilyen helyzetekhez és még véletlenül sem rémülten tagadni, mert annál nyilvánvalóbb leszel. Nem biztos, hogy mindig ott leszek, hogy megmentselek. Szeretnék ott lenni, de ez nem csak rajtam múlik.

Elérünk az én részemig. Be sem énekeltem előtte, csak bevágódtunk és leültünk egyből. Lágyan kezdem a szövegem, de ez is elég, hogy mindenki tapsoljon. Azt hiszem kevés dolog van a világon, ami felszabadítóbb ennél az érzésnél. Adsz egy kicsit, és érzed, hogy még akarnak. Adsz egy kicsivel többet, és megőrülnek. Nem tudom mit kezdenék magammal, ha nem ezt csinálnám. A rajongók engem is hamar bepörgetnek, és a mellettem ülő kíséretem összezavarom egy kicsit az impróimmal. A dal végeztével hosszan tapsolnak, és rengetegen jelentkeznek, hogy kérdéseket tehessenek fel nekem. Rámutatok az egyikükre. Több mint valószínű, hogy a dal miértjét fogja feszegetni, vagy valami magán jellegű kérdést kapok.
- Kiről szól ez a dal?
Igen, pontosan erre számítottam. Alexel minden eshetőségre előre fel szoktunk készülni, hogy ne legyen olyan kérdés, ami annyira váratlan, hogy nem tudjuk kivágni magunkat belőle.
- Lehetetlen megvezetni titeket azzal, hogy csak úgy írtam? - dugom ki a nyelvem hegyét a fogaim közt, és mindenki nevetve ellenkezik.
- Rendben, rendben. Máshonnan közelíteném meg a kérdést. Mindenki életében vannak olyan emberek - legyen az barát, család, vagy szerelem -, akik nélkül nem tudja elképzelni, hogy képes legyen továbbmenni. A változás mindenki életében nagy kavart képes okozni, és ha van valaki, aki váratlanul el kell hogy menjen, azt mindig nehéz megélni. Akkor is nehéz, ha fel tudunk készülni erre a változásra. Mindig azt akarjuk, hogy a számunkra fontos emberek mellettünk legyenek, de ez nem mindig lehetséges. Ezt fel kell dolgozni. Ki úgy, hogy este sírdogál elalvás előtt, ki úgy, hogy lerészegedik, ki pedig úgy, hogy dalt ír róla.
Oldalra pillantok, Tommy pedig csillogó szemekkel néz, és hallgatja a beszédem. Ha még őt is sikerült lenyűgöznöm vele, akkor biztos mindenki megelégszik annyival, amit mondtam.
- Oké, következő kérdés?
- Mit csináltatok Tommy-val, mikor a képek készültek?
- Ó, azok a bizonyos képek - nevetek fel, és még a tenyerem is összecsapom a meglehetősen “váratlan” kérdés hallatán. - Gyerekek a történet nagyon egyszerű. Akkoriban dőlt el, hogy Tommy végül csatlakozik a bandához, és ezt a gitárt vettük neki. Én nem értek a hangszerekhez annyira mint ő, Tommy viszont ragaszkodott hozzá, hogy lássam min fog játszani mellettem. Szép darab, nem?
Mindenki ujjong és tapsol. Alex egy félmosollyal bólint a hátsó sarokból, én pedig örülök, hogy ilyen gördülékenyen zajlik minden. Eddig még nem volt olyan kérdés, ami megrémített volna. De jó lenne ezt nem elkiabálni.
- Még valaki?
- Mit csinálsz szívesen a szabadidődben?
- Jó kérdés! - mutatok a hölgy irányába, aki végre egy kevesebb veszélyt rejtő kérdést tett fel. - Igazából annyira kevés a szabadidőm, mikor tényleg semmi másra nem kell figyelnem, csak magamra, hogy leginkább semmit. Eszem valami igazán jót, nem csak futólag bekapok valamit, és filmet nézek, zenét hallgatok, vagy csak olvasok. Most pedig énekeljünk is egyet, hm?
Tommy-ra nézek, aki hirtelen összerezzen nekem pedig muszáj felnevetnem rajta. Hangolni kezdi a gitárt a következő számhoz. Szívesen megölelném, olyan édes ebben a helyzetben most, de erre itt nincs lehetőség. Majd otthon megkapja.
Nem akartunk túl durva kérdéseket, márpedig néhány számnál biztosan kaptunk volna. Nem tudnám mindig eladni magam úgy, hogy ezt csak úgy írtam.
Bulizunk egy nagyot a Cuckoo-ra, és örülök, mert a közönségem kezd egyre jobban feloldódni. Nem sok ember. Ráadásul van köztük riporter és újságíró is. Majd meglátjuk milyen cikkek születnek ezután. Alexnek nincs különösebben eltorzulva az arca, talán semmi olyat nem csináltam vagy mondtam eddig, amit nem szabadott volna. Jó lenne megtartani ezt az arányt.

Az idő hátralévő részében a hangulat egyre inkább a tetőfokára hág, és Tommy-n is látom mennyire élvezi. Már nem csak én improvizálok sokat, ő is virtuózkodik a gitárján, és ezt annyira jó látnom. Beleolvad a szívem egy kicsit.
Nehéz elszakadni a közönségtől. Mindig van még egy kérdésük, de Alex már pantomimes öngyilkosságot követett el, hogy takarodjunk már le a színpadról. Tommy még integet, és fürdik kicsit a nézők szeretetében, de megállok a kijáratnál, és magam elé intem. Mintha egy kicsit rosszalló pillantást vetne rám, de szó nélkül belép a hátsó terembe a szervezőkhöz.
- Nem kell előre engedned. Én is férfi vagyok - durcáskodik, de nem igazán tudom komolyan venni. Látom, hogy valójában nem dühös. Amint kiheverte a kezdeti sokkhatást, már repkedett a színpadon.
- Na mit szólsz? - lököm oldalba a könyökömmel, míg Alexet és a biztonsági személyzetet várjuk. Elmosolyodik, aztán elkezdi elcsomagolni az álomgitárt.
- Nem vagy semmi. - A fejét ingatva sandít fel rám. Még mindig mosolyog. Oké, akkor ezt bóknak veszem. - Ahogy úgy válaszoltál a kérdésekre, hogy valójában semmire se válaszolj… Az mesteri volt.
Csak nevetek, mert tudom, hogy az évek során Alextől kapott kiképzésemmel a leghúzósabb helyzeteket is meg tudom oldani, és ha mégsem, hát csak nevetek. Az elvonja az emberek figyelmét, ők is nevetnek, addig pedig van időm kitalálni valamit.
- Jó tanárom volt - vallom be, ő pedig felegyenesedik hozzám.
- És a mentés is mesteri volt. Köszönöm - ölel magához félkarral egy pár másodpercre. Mások is láthatnak, szóval csak olyan “férfias” ölelés ez.
- Majd megtanulod kezelni - nyugtatom meg, de nem úgy látszik, hogy elérek vele bármilyen hatást is. - Persze megértelek. Valahogy én mindig lazábban tudtam kezelni ezeket a helyzeteket, de azért az elején még minden félelmetesebb volt.
- Ez nem ugyan az, Adam. Ha én valami rosszat mondok, azzal nem csak magamat égetem be, a karrieredre is hatással lehet. Ha te teszel ilyet, az tudod, hogy csak neked fontos.
- Te értem aggódsz? - nézek rá mosolyogva, ő pedig mintha zavarba jönne egy kicsit.
- Nem akarok elcseszni neked semmit.
- Lazíts, nekem van valami őrangyal féleségem. Annyiszor tönkretehettem volna valamivel már a karrierem, de mégis itt vagyok. És mérget vennék rá, hogy nem te leszek, aki keresztbe fog tenni nekem valaha is.
- Szeretném én is ezt hinni. - Ezt már csak az orra alatt dörmögi, és szeretnék erre is reagálni, de akkor vetődik mellénk Alex és már darálja is, hogy minden szuper volt, és indulhatunk a következő helyszínre. Ott nem lesz nehéz dolgunk, egy rádiónál lesz a performansz. Nem lesznek emberek, csak akivel beszélgetünk.
Aztán mikor már kezd esteledni, egy újabb kis közönséggel kell szembenéznünk. Tommy-n már látom, hogy kicsit fáradt, de talán inkább az egész napos mászkálás fárasztotta ki inkább. Mikor a gitár a kezében van, nem látszik rajta semmi. A hangszere mintha intravénásan nyomná belé az életet.
Mikor az utolsó minikoncert is véget ér, és hazafuvaroznak minket, néma csendben ül mellettem a kocsiban. Az esti város brilliáns fényeit bámulja. Megrezzen a telefonom a zsebemben. Előhalászva látom, hogy Bill írt valamit. Felnyitva a képernyőt, egyből el is mosolyodom. Egy képet küldött amin Tom kutyája és Pumba összebújva alszanak a nappali közepén. Édesek. Pumbi egy különösen édes kutya volt mindig is. Akármerre mentél vele, mindenki imádta. A háttérben ott a kikapcsolt TV, amiben tökéletesen tükröződik Bill, ahogy egy telitalpú magassarkúban, lehetetlenül szűk, összeszabdalt nadrágban és egy piros, kb a hónaljáig érő, de hosszú ujjú bundában pucsítva fotóz. Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Muszáj valamit odaszúrnom.
Cukik. Csak nem énekeltél nekik, hogy így beájultak?
Nem jön egyből a válasz, így kinyomom a képernyőt, és felnézve látom, hogy már nem kell sok és hazaérünk. Újabb rezgés. Ránézek a válaszára, és ismét felhorkanok.
Az én hangomra csak bulizni lehet.
Akkor lehet, hogy a látvány borította ki őket. Az a cipő azzal a pózzal…
Egyből látta, és máris gépelni kezd. Most nem teszem el. Megvárom a választ, de a szemem sarkából azt is észreveszem, hogy Tommy már nem az ablakon bámul kifelé, hanem a kezemben lévő telefonta pillantgat, a műszerfal órájára, vagy épp a saját telefonjára, és az ujjait tördeli. Remélem nem borította ki nagyon ez a nap.
Kapd be! Szeretnél ebben látni a színpadon.
Erre a válaszra már kicsit keserűbben mosolygok. Igen, régen imádtam ezeket az extravagáns ruháit. És amilyen természetességgel tudta őket akár a közértig is viselni. Én sem szeretek teljesen hétköznapi lenni, de ha egyediségről beszélünk, biztosan ő a nyertes. Ha valaki nálam járva azt hinné, hogy nekem van sok ruhám, az felejtse is el. Billnek vagy három szobára való ruhatára van. Még azok is megvannak neki, amiket tizenévesen hordott. Mondván, hogy bármikor jól jöhet még. És tényleg jók rá, szóval még szerencsés is.
Engem már nincs olyan ima, ami belekönyöröghetne a tinédzser kori cuccaimba.
Volt idő, igen. -  Pötyögök be egy választ, és hogy ne érződjön túl reményvesztettnek, mögé biggyesztek egy kacsintós emojit mielőtt hazaérnénk.
Teljes csendben megyünk be a házba is, csak a gyomrom korgása töri meg ezt a templomi hangulatot.
- Összedobok valami vacsit - morogja Tommy és a konyhába trappol. Én utána, felülök a konyhapultra és figyelem ahogy sürgölődik. Tényleg elég éhes vagyok. Most jut csak eszembe, hogy egész nap szinte semmit nem ettünk.
- Ha itt is a telefonodat fogod nyomogatni az orrom előtt, míg én melózok, akkor nyugodtan inkább le is léphetsz.
Megkövülten, tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Nem tudom mi rosszat tettem, de veszélyben vagyok. Rossz hangulatú Tommy-t kaptam ma estére. - Vagy fogj egy kést és szabdald apróra az előre csomagolt triceratops szeleteidet.
Nevetnem kell ezen a megjegyzésen. Tudom mennyire utálja a húst, a kedvemért mégis mindig készít, hogy én se maradjak éhen. Szó nélkül veszem elő a kellékeket és a hatalmas marha szeleteket is, ami tényleg emberes adagra sikeredett.
- Fárasztó volt, mi?
- Nem annyira - rántja meg a vállát, és folytatja a zöldségek célbadobását a mosogatóba. Látom, hogy valamitől feszült, és ott van a nyelve hegyén, de nem akarja elmondani. Én pedig kierőszakolni nem akarom belőle.
- Még holnap, holnap után, aztán lassan indul a turné. Alex adott neked menetrendet?
- Adott, és egy kicsit el is borzadtam - néz rám, és mintha most egy kicsit kizökkent volna a feszült légköréből. Inkább a meglepedtséget látom rajta. - Nagyon sok helyre megyünk. Amerika, Európa és Ázsia is. Ki fogunk dögleni a végére.
- Igen, de lesznek szabadnapok bőven. Lesz idő regenerálódni. A turné majdnem egy éves lesz. - Próbálom nyugtatgatni, bár őszintén szólva nem is tudom mi a baj. Mármint ez ijesztő hirtelen, értem, de most szerintem inkább csak fáradt és ettől feszeng ennyire. Majd belejön, és akkor már lazábban veszi az akadályokat.
- Ne érts félre, egy év, és szinte minden nap zenélni fogunk, mégpedig csodálatos helyeken és temérdeknyi ember előtt. Erről álmodtam mindig is, csak félek, hogy mi van ha végül nem állom meg a helyem, és csalódást okozok neked.
- Ugyan hogy okoznál már?
- Bárhogy, Adam - forgatja meg a szemeit. De nem érdekel a hisztije, ideje, hogy végre egy kicsit ő is a kezébe vegye az életét. Hinnie kell magában. Sokkal jobban, mint eddig tette. Remélem a rajongók majd tudnak neki segíteni ebben.
- Nem lesz gáz, és ne agyalj már ezen. Te csak zenélj és ne foglalkozz senkivel és semmivel.
Nem szól semmit, de látom az arcán, hogy csak azért, mert nem akar veszekedni. Bölcs döntés. Miután előkészítettem a húst, betolom a sütőbe, kezet mosok és felé nézek.
- Elfutok zuhanyozni. Vagy segítsek még valamiben?
- Nem kell, menj csak.
Nem… Nem… Nem… Nem állok le vitatkozni. Felnőtt leszek, ezt most ennyiben hagyom, és a fáradtság és félelem számlájára írom. Inkább néma csendben beveszem magam a fürdőszobába és lemosom magamról a m0ai napot. A fejem is a forró víz alá tartom, hogy teljesen ellazítsa az egész testem. Még jó, hogy nem a kádat engedtem tele, mert abban biztos elaludtam volna. Már most sem tudom mióta szobrozhatok a vízsugár alatt, mikor végre kinyitom a szemem, és meg tudok mozdulni, hogy lefürödjek, ne csak élvezkedjek. Mikor kifelé fordulok a párás üvegen keresztül látom, hogy áll valaki a fürdőben.
- Tommy?
- Öm… Bocs, én csak… Nem hallottad, hogy kopogok. Csak szólni akartam, hogy gyere már, mert kész a kaja. Ki fog hűlni.
Miután ezt elmondta, megpördül, és kiviharzik a fürdőszobából. De kár, hogy nem láttam, csak a körvonalait. Kíváncsi lettem volna a mostani zavarára is. Olyankor mindig olyan édes, hogy cukorbeteg leszek tőle.



12 megjegyzés:

  1. Igazad van az elején! Már nagyon várom hogy mikor fog végre történni valami közöttük!!! Annyira várom már!! Siessetek a folytatással!!! Tomi olyan kis hülye! Mi a baja? Miért nem fogadja el hogy Adam szereti és hogy ő is szereti?? A hülye is látja!! Gyerünk már!! Várom nagyon!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért mert Tommy vak, süket, és még fogyatékos is.... XD
      (Bocsi, Tatsu, imádlak! :D)

      Törlés
    2. Imádlak titeket! :D Nem hinnem, hogy különösebben megharagszik. Már szerintem ő is kezd belehalni Tommy szenvedéseibe... XD

      Törlés
  2. Ömmmmmm igen. :D Hááát noooos Tommy nem egy egyszerű eset. Lássuk be. :DDD

    VálaszTörlés
  3. Jó lett, tényleg! Jó hosszú, imádtam 😍
    Tommyt már megráznám, hogy ébredjen fel végre. De talán majd most! Egy kis féltékenység lendít rajta. Néha kihozza az emberből az állatot. Tommy cica, egyem meg ❤️ ❤️ ❤️ Pussz 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, igazad lehet. ;) A féltékenység egy alattomos kis szörnyeteg tud lenni... Igen igen igen, talán majd most. ;)
      Köszönjük, hogy mindig itt vagy! :*

      Törlés
  4. Válaszok
    1. A fonalat most egy pillanatra elvesztettem, de igen. :D

      Törlés
  5. Nos.. lehet egy kicsit ferdítettem, amikor azt mondtam, hogy mindent elolvastam... ezt csak most.. de, hogy én miért nem ezzel kezdtem???? Bocsánat a kifejezésért.. de ez kúúrva jó :D Elég szar hetem van, de ide tudtam menekülni egy kicsit :) imádomimádomimádom :) ez az új kedvenc :) Várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elég sokat várattunk a folytatással, de remélem még nem untál nagyon bele a várakozásba. Köszönjük a kedves szavakat. Nagyon igyekszünk! ;)
      Örülök, ha menedéket tudtunk nyújtani. :))

      Törlés
  6. Megöregszem mire befejezed, pedig fiatal vagyok. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :DDDD Kérésed szinte parancs volt, pedig nem is láttam, hogy írtál csak most. :D Már kint is a folytatás.

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.