Ne nézz vissza - 17.

Halihó!

Eltűntem... Tudom... Szerintem ezen már senki sem lepődik meg. A munkám, 2 sulival kiegészülve nem túl hobbiblogolás párti. De az ünnepeknek és utórezgéseinek (vendéglátósként; végre!!) vége, szóval most egy ideig megint lazul egy kicsit a helyzet. :) Igyekszem jelentkezni újra a szabadnapokon. Legjobb reményeim szerint heti kétszer. :D 
Na de nem húzom az időt. :) Olvasgassatok csak, örülök, hogy vannak akik még kitartanak. :)
Puszi&Pacsi




Nem hogy tartok a bandától, de egyenesen rettegek, mit fognak szólni hozzám. Épp ezt nem akartam, felkapaszkodni valaki hírnevén, és bár Adam folyton azt mondja nekem, hogy ez nem felkapaszkodás, hiszen ő kerget már a zenekar ötletével mióta, én mégis bizonytalan vagyok. Az utolsó dolgok közül, amiket Patrick igazságtalanul a fejemhez vágott, az egyik épp az volt, hogy semmire nem vagyok jó, csak mások hátán feljebb jutni, amikor mindig is tudtam, hogy én és ő húztuk a zenekart egyedül, mert a többiek távol álltak a mi szintünktől. És most, hogy már évek teltek el az elválásunk óta, ráadásul Adam is itt van, hogy megvédjen tőle, mégis hallgatok a dühében nekem vágott szavaira, amik még igazak sem voltak, csak bántani akart velük. Próbálom elengedni magam hát, és örülni, mert a francba is, most kaptam egy csodálatos és cseszettül drága gitárt, ráadásul Adam sem akar aggódni látni, de mikor kilépünk a hangszerboltból és betesszük a csomagtartóba a gitáromat, én megtorpanok.
- Figyelj, én... - Nem akarom megbántani azzal, hogy azt mondom, egyedüllétre vágyom, mert tudom, mennyire szeret velem lenni, és magára venné, de érzem, hogy ezt még emésztenem kell. - Fel kéne mondanom Eddie-nél és amúgy is jó lenne, ha tudná, hogy mi van velem, szóval nem baj, ha én elmegyek hozzá, amíg te vásárolsz? Otthon találkozunk úgyis - nyögöm ki nagy nehezen, és az otthon szó furcsán könnyen jön ki a számon, miközben megmelengeti a lelkemet egy kicsit. Nem tudom, mikor kezdtem el Adam házára otthonként gondolni, de azt hiszem, már azelőtt, hogy elmenekültem onnan, Billnek köszönhetően. Az a ház a kezdetektől azt sugallta nekem, hogy végre lemondhatok a bujkálásról, még úgy is, hogy az énekes beköltözött és a házban is rejtőznöm kellett az idő nagy részében. Mégis, ez az egész Adammel valami olyan, ami nem történhetett volna meg, ha egy másik házat választok, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.
- Megleszel? - Adam aggódva pillant rám, ismerve a labilis lelki állapotom, de csak bólintok egyet, mire megadóan sóhajt. - Végül is, mikor tudtam én neked nemet mondani... menj, otthon találkozunk - mosolyog még rám utoljára, mielőtt becsusszanna a kocsi vezetőülésére és feldorombolna a motor. Nézem, ahogy elhajt, aztán hátat fordítok az üzleteknek és sétálni kezdek, csak kényelmesen, hogy minél tovább tartson az egyedül töltött idő. Most, hogy Adam nincs velem, kicsit rendszerezni tudom a gondolataimat, és közben cigarettára gyújtok, csak egyszerű megszokásból, hogy elfoglaljam a kezem, amíg haladok.
Végigfut a pillantásom a mellettem elhaladó kirakatokon, autókon, embereken, közben arra gondolok, hogy hamarosan biztos semmi nem lesz már ugyanolyan. Egy helyen fog szerepelni a nevem Adamével albumok hátulján, leshetem a paparazzikat és a fanokat a szemem sarkából, és megkönnyebbülten vágódhatok be a kocsimba, miután megvettem a reggeli kávémat, mert senki nem ismert fel. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, és hogy időnként gyűlölni fogom és azt kívánom, bár soha el sem kezdtem volna, bár Adam mást kért volna helyettem, de azt is tudom, hogy ilyenkor Adam mindig ott lesz nekem, hogy lelket öntsön belém. Tudom, hogy mostantól nem kell az egyedülléttől tartanom, mert mindig lesz mellettem valaki, aki megtart majd, ha elgyengülök és össze akarok zuhanni, de attól még mindig félek, hogy mi lesz, ha egyszer megunja, hogy folyton el kell kapnia. Mi lesz, ha egyszer úgy dönt, elege van abból, hogy a támaszom legyen? Tudom, hogy bár eddig én próbáltam ellökni magamtól, ha most ő taszítana el, valószínűleg kitalálnám, hogy tudom sikeresen kinyírni magam.

- Tommy Joe! - Észre sem vettem, hogy máris az üzletnél vagyok, csak mikor meglepetten kapom fel a fejem Eddie lelkes hangjára.
- Eddie - mosolygok rá a férfira én is, ahogy közelebb érek. Már éppen zárta az üzletet, de még az ajtóhoz sem jutok, mikor újra kinyitja és beinvitál, amit szívesen fogadok. Belépve ismerősen köszöntenek a polcon sorakozó albumok és a falra akasztott hangszerek, és ahogy végignézek rajtuk, csak most kezdek rájönni igazán, hogy egy része örökre lezárul az életemnek.
- Én... - észrevétlenül szalad ki a hang a számon, de utána tanácstalanul megtorpanok. Mit mondhatnék? Nem hagyhatom csak így el Eddiet, olyan nekem, mintha az apám lenne és az ember nem mond csak úgy fel az apjánál.
- Ülj le fiam, beszélgessünk - int a pult mögött felállított székre, ahol mindig szerelni szokott, mire megkönnyebbülten huppanok le, és rögtön lesütöm a szemem. Az öreg zenész leül mellém a másik székre, de nem szólal meg, csak a tekintetét érzem magamon. Tudom, hogy beszélnem kéne, mégsem sürget és ezért nagyon hálás vagyok, mert attól félek, ha nem gondolom át, amit mondok, megbánthatom. Végül veszek egy nagy levegőt, ökölbe szorítom a kezem, és kimondom:
- Felmondok. - Akármennyire is rákészültem, csak épp hogy hallatszik a hangom, de mikor felpillantok, Eddie mosolyog és beleborzol a hajamba.
- Tudom. És gratulálok, kölyök - mondja, miközben félig elfordul tőlem, és papírzörgés közepette keresni kezd valamit a pult alatt. Én csak bámulok döbbenten, a gratuláció egyáltalán nem ért el hozzám, miért is szólna nekem? Egyáltalán honnan vette, hogy otthagyom Adamért?
- Honnan...? - kérdezem döbbenten, de Eddie csak mosolyog magában.
- Ti, fiatalok azt hiszitek, a technika a megoldás mindenre, de ahhoz itt is kell lennie egy kis gógyinak - kocogtatja meg a halántékát, miközben elém tolja a papírokat. Mikor látja, hogy nem értem, csak mosolyogva megrázza a fejét. - Amikor Adam megjelent az ajtómban, mindenre elszántan, hogy megtaláljon téged, akkor már tudtam. Jót tesztek egymásnak, úgyhogy eszedbe se jusson hülyének lenni. - Felnevetek erre, és halványan remegő kézzel bár, de aláírom a papírokat, hogy megszüntethessük a munkaszerződésem.
- Hiányozni fog ez a hely. És te is, Eddie - sóhajtok kissé elveszetten. Az előttem álló dolgok idegennek és rémisztőnek tűnnek, még Adammel az oldalamon is, és a tudat, hogy itt hagyom a boltot, tényleg valami végét jelzi.
- Hozzám mindig visszajöhetsz, fiam. Jót fog tenni a neved az üzletnek - nevet fel, hogy érezzem, csak vicc volt, pedig tudom, sosem használna ki.
Egy ideig csak ülünk egymás mellett, csendben emésztve a pillanatot, és nem szólva semmit. Nem tudom, akarok-e mondani valamit, vagy illene-e most megzavarnom a pillanatot, így inkább befogom, és csak nosztalgikusan végigfuttatom a pillantásom a hangszereken. Eszembe ötlik az összes pillanat, amikor csak kiraktam egy széket és játszani kezdtem, az emberek pedig hirtelen mind a gitárok után kezdtek el érdeklődni, vagy mikor megmutattam egy-egy darabot a kezdőknek, és ők csillogó szemmel figyelték a játékomat. Hiányozni fognak azok az idők, a nyugalom, a béke.
- Mi lesz, ha nem bírom? - szalad ki a számon elgondolkodva, és észre sem veszem, hogy hangosan is kimondtam, csak amikor Eddie felmordul.
- Akkor összeszeded magad, és mész tovább. Ez az álmod kölyök, most már el ne szúrd. Gyere, játssz egyet az öreg rockerrel, sztárocskám - lapogatja meg a vállam szeretetteljesen, majd feláll, hogy előrehozza a raktárból a gitárját. Én elveszek egyet a kedvenc kollekciómból, amit korábban is használtam párszor, majd behangolom, amíg várok az öregre. Megnyugtat, hogy Eddie ilyen könnyen veszi az egészet, hogy nem tart vissza és nem sértem meg. Azt hiszem, mindig számított rá, hogy a vele töltött idő csak egy állomás volt az életemben a céljaim felé, és idővel elhagyom majd, még úgy is, hogy én sosem gondoltam erre.

Észre sem veszem, hogy telik az idő, csak hogy az üzleten kívül az utcán lassan fogyatkozni kezd a fény, és éktelen csörgésbe kezd a telefonom a Boulevard of Broken Dreams közepén. Meglepetten hagyom félbe a számot és nyúlok a zsebembe, de ahogy meglátom, mennyi az idő és ki keres, a meglepettségem rémületbe fordul.
- Jézusom Tommy, jól vagy? De örülök, hogy felvetted! Hol vagy? - áraszt el a kérdéseivel Adam azonnal, én pedig zavartan beharapom az ajkam. Nem lett volna szabad így elfeledkeznem az estéről, de jól esett elterelni kicsit a figyelmem a jövőről, észre sem vettem, hogy telik az idő.
- Héhé, nyugi, semmi bajom. Sajnálom, csak itt ragadtam Eddie-nél, fél óra és otthon vagyok. A banda már odaért? - kérdezem óvatosan, mert baromi kínos lenne, ha várnának rám. Hallok egy megkönnyebbült sóhajt a másik oldalról, valami puffan is, gondolom eddig idegesen járkált, és most leült.
- Még nem, szerintem egyszerre fogtok ideérni. De ne ijessz így rám máskor! Ha nem akarod a bulit, áttettük volna, csak szólnod kell. - Hallom a csalódottságot a hangjában, amitől összeugrik a gyomrom, és erősebben harapok az ajkamba idegesen. Nem akartam megbántani, most meg a világ legszarabb barátjának érzem magam.
- Nem, dehogy kell lemondanunk! Adj egy kis időt, mindjárt ott leszek - mondom, ahogy felpattanok a székről és visszateszem a helyére a gitárt. Eddie nem követ, inkább csendesen áthangolja a gitárját, amíg én felkapkodom a cuccaimat, és az ajtóhoz rohanok.
- Köszönök mindent! Vigyázz magadra, Eddie - intek hátra, és egy lelkes, őszinte mosoly után elhagyom a boltot.

Hazafelé tartva hiába indultam el megkönnyebbült lélekkel, egyre nehezebbnek érzem az utat. Megpróbálok némi sietséget erőltetni a lábaimra, de mikor elkalandozom, azon kapom magam, hogy lelassultam és úgy csoszogok, mint egy csiga, amivel sehová sem jutok. Dühösen lendülök neki az útnak újra minduntalan, folyton az órámra pillantva, mert késő van és sokáig maradtam el, csak remélhetem, hogy a srácok nem várnak majd rám sokat. Részben megkönnyebbülök, mikor meglátom a házunkat, és a szokásos helyen átlendülök a kerítésen (kéne már egy kulcs Adamtől), aztán sietősen végighaladok a kavicsos beállón, ami a házhoz vezet. Ahogy megpillantom a fényeket, megtorpanok és nagyot nyelve behúzódom egy bokor mögé, hogy ne lássanak. Mi a francot csinálok?! De láttam, hogy a banda már itt van, és a lábam nem visz tovább, képtelen vagyok bemenni. Vívódok egy rövid ideig, de inkább halványan reszkető kézzel elővakarom a telefonom és hívom az őrangyalom.
- Adam, segíts - szólok bele, még ha ezzel meg is ijesztem. Hallom, hogy bocsánatot kér és félrevonul, egy rövid ideig csönd van.
- Mi a baj? Hol vagy? - aggódik rögtön, ami megmelengeti a szívem.
- Idekint vagyok, egy bokor mögött, úgyhogy nem látsz. Nem tudok bemenni - vallom be neki, bármilyen szánalmasan is hangzik, és hallom, hogy sóhajt a vonal másik végén.
- Kimegyek, maradj ott - mondja, és arra számítok, hogy leteszi, de a vonal továbbra is él, hallom, hogy azt mondja a bandának, kimegy egy pillanatra, majd mikor nyitja az ajtót, és a lépteit a kavicsokon. Csak akkor teszi le, mikor meglátjuk egymást, és odalépve hozzám, megsimítja az arcom, amibe beleborzongok, majd közelebb lépek és a mellkasához simulok. Érzem, hogy meglepődik, mert ilyet még nem csináltam, de kis késéssel átölel, és én elveszek a megnyugtató érzésben.
- Sajnálom. Félek, Adam - súgom elveszetten, ahogy lehunyom a szemem és igyekszem belefeledkezni, ahogy a hátamat és és a hajamat simogatja.
- Figyelj rám - felemeli a fejem az államnál, mire kinyitom a szemem és félve pislogok rá. - Ha bárki egy rossz szót éjt rólad, gondolkodás nélkül teszem ki a zenekaromból. Aláírtad a szerződést, úgyhogy már senki nem akadályozhatja meg, hogy velem maradj, oké?
Bár még mindig aggódom, de bólogatok, mert bízom benne, és nem akarok állandóan gondot okozni neki. Látom, hogy megkönnyebbül, és egy mosollyal újra átölel, mielőtt elenged, és csak a kezemet fogva, elkezd befelé húzni. Az ajtó előtt kihúzom az ujjaim az övéi közül, de közel maradok hozzá, a kezünk összesúrlódik, ahogy kinyitja az ajtót és belépünk.



Látok még némi rémületet a szőkeség arcán, de valójában fogalmam sincs hogyan tudtam így megnyugtatni, mikor én magam is tartok tőle, hogy nem mindenkivel lesz ez egy könnyű menet. Amit mondtam, azt halálosan komolyan is gondolom, de ettől még senkit sem teszek ki szívesen a bandából. Mi így vagyunk, így lettünk most kerek egész. Nem akarom elrontani. Nem akarom, hogy a Tommy-val közös jövőmet bárki vagy bármi is elrontsa. Nagyon fontos nekem. Egyre jobban érzem, és ezzel már nem tudok mit tenni. Ezt a szintet már nem lehet elnyomni, vagy figyelmen kívül hagyni. Itt tombol a lelkemben, és meghalok, annyira kell tartanom magam, hogy ne törjön felszínre.
- Hééé, na végre nagyfiú, hogy előkerítetted a srácot – rikkant oda Ashley, már nem éppen szomjasan a kanapéról, erre pedig mindenki más is felkapja a fejét.
- Váó, nagyon extrém a kölyök, azt hiszem illik majd a csapatba – érkezik a lehető legmegnyugtatóbb mondat Brian szájából, aki nemrég vette át Camilla helyét a billentyűk mögött. Hiányozni fog a csajszi, de Brian hihetetlen figura. Örülök, hogy rátaláltunk. 
- Nem annyira kölyök már, idősebb nálad, tesó – intem le Briant, aki csak röhög az egészen, és ezért is imádom annyira.
A nehezebb dió épp a konyhapultnál támaszkodik, karba tett kézzel, és mint mindig most is olyan rohadt arrogánsan issza a whiskey-jét, és persze méregeti Tommy-t. Nem tudom mikor jutunk majd el oda, hogy kiborítja szegény szöszkét, de remélem nem ma este. Alig tudtam összekanalazni, hogy legalább be merjen jönni.
Mindenki odasétál hozzá, kezet ráznak, és egyből szóba is elegyednek vele. Nevetéseket hallok, és kellemes légkört érzékelek, de ez fokozatosan múlik, ahogy közeledek a pulthoz, ahová azóta a dobosom, már felült és a lábát lóbálja.
- Mi a baj? - kérdem, ahogy a hűtőhöz érek, és töltök magamnak is egy pohárral. Tommy ennyiért biztos nem fog haragudni. Na várjunk csak! Mikor lett ennyire fontos miért haragszik és miért nem? A fenébe...
- Semmi – feleli szárazon, és kortyol egyet. Ennek egy természetes mozdulatnak kéne lennie, de valami rohadt idegesítő, ahogy ő csinálja. Imádom Isaacet, de nem hazudtam Tommy-nak. Szó nélkül teszem ki, ha bántani fogja.
- Ne kertelj. Tisztán látom, hogy van valami bajod – kontrázok rá, és mellé támaszkodom.
- Csak fasza lesz megint első sorból nézni, ahogy egy kis buznyák nyápic kihasznál, aztán félrelök. Újra – nyomatékosítja, én pedig pontosan tudom, hogy Billről van szó.
- Tommy még nyomokban sem hasonlít Billre – rázom meg a fejem, mert ha valamiben, hát ebben halálosan biztos vagyok.
- Mondogasd csak magadnak.
- Mit látsz, amit én nem? - kérdem, és komolyan érdekel a válasza, mert tudom jól, hogy hajlamos vagyok belevakulni ezekbe a dolgokba.
Leugrik a pultról és szembe áll velem. Mélyen a szemembe néz, és innen tudom, hogy komolyan beszél. A lehető legkomolyabban.
- Azt, hogy megint hoztál az életünkbe egy szőke cicust, aki majd jól kihasznál téged, az adottságaid, a javaid és a farkad, aztán ha már megkapta amit szeretne, vagy csak elég volt már neki a jóból, akkor majd ellök, te újra a padlón landolsz az alkoholizmus mámorába taszítva, vagy ne adj isten, drogokhoz nyúlsz mint legutóbb is, és a hírneved fogja bánni. Mert hidd el Adam, kétszer egymás után nem úszod meg a lejtőt, amin köztudottan ritkán van megállás a sztároknak, és te félelmetesen hajlamos vagy rá. 
- Nem is ismersz – szólal meg egy vékonyabb hang a háta mögött. Tommy alacsony, persze, hogy nem láttam, amikor idejött. A rohadt életbe, még el sem kezdődött az este, és máris valakit ki kell rúgnom? Hát ez aztán gyorsan ment. - És esküszöm, aki még egyszer lecicáz, azt kiherélem.
- Igazad van, te inkább vadmacska vagy – nevet fel Isaac, és pedig csak veszek egy nagy levegőt lehunyt szemmel, mert tudom, most van vége ennek az estének.
Mire kinyitom a szemem, addigra Tommy már lendíti a kezét, és egy a termetéhez és fizikumához képest, marha nagy öklöst kever le Isaacnek. Hirtelen megfagy a levegő a szobában, és senki nem tudja mozduljon vagy se. Még én sem. Most el kéne rángatnom Tommy-t mielőtt Isaac nekiesik, vagy inkább Isaacet mentsem? Ötletem sincs egy ilyen saller után.
Mindenesetre, ha ez lehetséges, hát még jobban beleszerettem Tommy-ba. Esküdni mertem volna, hogy egy ilyen szöveg után maximum felkapja a cuccát, és elviharzik, de úgy tűnik, ahogy a kapcsolatunk, úgy az ő lélekjelenléte is erősödik, és ez ebben a kínos pillanatban is boldoggá tesz egy kicsit.
- Most ezt komolyan muszáj csinálnotok? A srácnak igaza van Sac... Még csak nem is ismered, nem kéne egyből utálnod.
- Nem utálom, csak nézzetek rá! - üvölt fel szinte. - Olyan mint egy csöves, aki véletlenül Adam horgára akadt, az az őrült belezúgott, és most röhög a markában, mert itt lehet. Nézz már magadba te idióta!
Az utolsó mondatát nekem intézi, én pedig meg sem bírok szólalni. Egyszerre több bántó és kellemetlen dolog is elhangzott egyetlen mondatában.
- Ti nem emlékezhettek rá mi volt Sauli után, mert még nem voltatok a bandában, de az egy rémálom volt. Erre nem sokra rá kinél vigasztalódik az istenverte barom? Bill Kaulitznál! Pont annál az álszent díszbuzinál, akiről már akkor is mindenki pontosan megmondta, hogy milyen, épp csak te voltál olyan vak, hogy előbb vesztél össze az egész bandával, mint vele. Erre most, hogy végre kilábaltál a mély gödrödből, amibe mellesleg te taszítottad saját magad ugyebár, felszedsz egy ilyent. Én nem fogom még egyszer végignézni ezt, Adam.
- Talán nem is lesz rá szükség – mondom ki önkéntelenül, amitől mindenkinek leesik az álla, még Tommy is döbbenten néz rám.
- Tessék? - néz rám értetlenül Isaac, mert ezekszerint ő az egyetlen akinek nem volt elég egyértelmű a mondanivalóm.
- Tommy a banda tagja, ha tetszik neked, ha nem. Ha valakinek, bárkinek – nézek végig a helység vendégein – gondja van vele, az nyugodtan kereshet egy másik bandát.
- Ezer éve velünk zenélsz és te...
- Tommy-nak senkivel sincs baja – szakítom félbe. - Ő rohadtul félt tőletek, és azért imádkozott, hogy befogadjátok. Az fog lelépni a bandából, akinek baja van, nem pedig az aki próbál alkalmazkodni. Értve vagyok?
- Akkor bazd meg a bandádat, meg a legújabb szőkédet Lambert – feleli erre, majd pedig a poharat a mosogatóba hajítva, elhagyja a házat.
Mindenki csak néz utána, aztán miután a becsapott ajtó bámulása már kényelmetlenné válik, egymást kezdjük nézegetni, majd végül Tommy töri meg a csendet.
- Beszélhetek veled négyszemközt?
- Nem – felelem egyből, és töltök magamnak egy második kört.
- Mi? - látom, hogy megleptem ezzel a válasszal.
- Nem, mert mikor így kezdenek egy beszélgetést, az rendszerint szörnyűnek ígérkezik, és én ma már nem vagyok hajlandó elbaszni mindent.
- Beszélni akarok veled – erősködik tovább, majd felém lép, kikapja a kezemből a poharat és az asztalra csapja. - Hagyd abba ezt a szart, és gyere már.
Megragadja a kezem és a hálószobám felé rángat. Most egy kicsit össze vagyok zavarodva. Más szituban ezt most nagyon bírnám. Kár, hogy annyira be vagyok szarva, hogy még élvezni is képtelen vagyok.
- Én ezt nem akarom – lök az ágyra, majd megáll előttem karba tett kezekkel. - Nem fogod miattam felforgatni az egész életedet. És mi az a sok szar, amit mondott? Drogok? Miért nem tudok róla? És arról sem, hogy a Billes mélyzuhanásod már nem az első volt. És Isaacet komolyan hagytad csak így kilépni?
- Valahogy még nem igen adódott olyan helyzet, hogy ezt kivesézzük, Isaac pedig visszajön. Ismerem, ő nem így lép le – nevetek fel, de Tommy nem nagyon van poénos hangulatban. - Figyelj, Sauli már nagyon a múlt. Semmi értelme beszélnünk róla, és nem is igazán akarod. Isaac csak azért hozta fel, mert a múlt gyanúsan ismétli magát mostanában. A drogok meg... Mit szépítsek rajta, pontosan el tudod képzelni.
- Igen, elképzelni el tudom, csak nem ártott volna, ha tudok is róluk.
- Min változtatott volna? - kérdem talán kicsit ingerültebben, mint akartam. Nem vagyok rá dühös, csak utálok a múltam eme kis cafatjáról beszélgetni. - Változtatott volna bármin is, ha tudod, hogy az alkoholizmusom valójában az orvosság volt a drogfüggőségemre?   
Látom rajta a megrökönyödést. Erre most igazán nem számított és talán egy kicsit sajnálom is, hogy ezt így rázúdítottam, de nem tudtam türtőztetni magam.
Ahelyett, hogy bármit is mondana, megragadja a kezem, felránt az ágyról és megölel. Ez a pillanat villámcsapásként ér, és hosszú másodpercekig szikrázik még a sejtjeim közt az elektromosság, ami ebből a villámból maradt hátra.
Fogalmam sincs, hogy ezt mivel érdemeltem ki, de bárcsak soha ne érne véget. Az alkohol már egy kicsit felbátorított, és gondolkodás nélkül szorítom szorosan magamhoz. Hátáról a derekára fogok, másik kezem pedig a hajába simítom. A hajtövére markolok, és olyan dominánsan tartom, hogy nagy csoda, amiért még nem lökött el magától.
Valójában fogalmam sincs, miért nem tolt még el. Nem is érdekel, mert olyan boldog vagyok, hogy ez a pillanat megtörténhetett. Hogy itt állunk, a csípője az enyémet éri, selymes haja pedig az ujjaim közt. Meg akarom csókolni. Ebben a pillanatban erősebben akarom, mint eddig valaha. Hirtelen megrémülök a saját vágyaimtól, és attól, amit esetleg ő észlelhet belőle, és elengedem. Ő hátrál egy lépést, és csak néz rám. Úgy néz, hogy az félelmetesebb eddigi veszekedésünknél.
Bár nem menekült a karjaimból, mégis talán mindent tönkretettem a hevességemmel. Rohadjak meg, ha ezért vesztem el, komolyan nem fog semmi érdekelni és... nem, már Billhez sem rohanhatok sírva, mert nincs egyedül.
- Most szerintem jobb ha elmegyek – nyögi ki, én pedig kétségbeesve ragadom meg a csuklóját.
- Szerintem meg sehova sem mész – felelem erőteljesen. - Elég volt ebből, Tommy. Ha most kimész azon az ajtón, én komolyan feladom.   
Ez volt a döntő mondat. Mint egy szakításnál. Választás elé állítottam, a döntés joga a kezében, és ő csak néz rám. Úgy néz, hogy a szemeiből konkrétan semmit nem tudok kiolvasni.
Lehajtja a fejét, aztán felemeli és már látom, hogy döntött, én pedig mint egy rohadt bíróságon, csak várom az ítéletet, amit kiszabtak rám.  





6 megjegyzés:

  1. Helloooo! Huh de hiányzott ez már.. Nagyon jó rész volt, továbbra is imádom!
    "Ez a pillanat villámcsapásként ér, és hosszú másodpercekig szikrázik még a sejtjeim közt az elektromosság, ami ebből a villámból maradt hátra." amikor olvasok, és az jut eszembe, hogy de kár, hogy ezt nem én írtam le így.. az valami! <3
    Folytatással nem kell ám sietni. Úgyis tudom mi lesz. Tommy nem bírja ki, letámadja Adamet. És pont.
    Pusziiii :)

    VálaszTörlés
  2. Nekem is! :D
    Minden Carmenes elismerés megmelengeti a lelkem. De tényleg, olyankor azt érzem, hogy akkor remélem valami jót alkottam. :))
    Azért én igyekszem a folytatással, meglátjuk, meglátjuk... :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha ez ilyen sokat jelent, akkor mostantól minden írásodból kiemelek egy-két sort, amikor valami ilyesmi jut eszembe.. Briant idézve "he wrote the songs that i hoped to write someday" ;)

      Törlés
    2. Bátran kiemelhetsz bármit, akkor is ha valami rossz jut róla eszedbe. :D Ez az idézet meg... na ne, inkább én mondhatnám. :D

      Törlés
  3. Szia :) Mikor lesz folytatás😍? Nagyon szuper volt ez a rész is☺️ Csak így rovàbb imádom itt olvasgatni:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) Holnap? Holnap! :)) Köszönjük! És a csúszások ellenére is örülünk, hogy velünk maradsz. :))

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.