Man in the Mirror - 19.


Halihó!

Igen... Igen... Tudom... Tudom... Láttam, mikor volt utoljára új rész ebből, és nagyon ég a pofám, de jelentem, sikerült. Újra felvettem azt a bizonyos fonalat, és végre elkészült. Remélem nem utáltok nagyon. 
Most, hogy ezt a sztorim végigolvastam és újra elmerültem a világában... te jó ég, de hiányzott. Igyekszem rendszeresíteni újra magam. :) Úgy látom azért többé-kevésbé sikerül. 
Íme az új rész, jó olvasást, és szívesen veszem a véleményeteket. ;) 
Puszi&Pacsi







Adam most félt. Ez volt az első alkalom, mikor nem tudta, hogy mitévő legyen. Mikor képtelen volt egy egyszerű periódusként kezelni a jelenséget, hiszen a kiváltó oka a legsúlyosabb, ami egy emberrel történhet. Elveszteni a szüleit, méghozzá szinte még gyerekként. Hogyan tudna megnyugtatni valakit, aki mára elvesztett mindent?
Persze Bill - állítása szerint - nem szerette őket. Nem is egyszerűen nem szerette, egyenesen gyűlölte, most mégis itt vergődött a karjai közt, és éppen csak a jóisten tudta, hogy mit élhetett át.
Adam tudta, eljött a pillanat, hogy minden megváltozzon. Azt még nem tudta volna megmondani, hogy jó vagy rossz irányba, de változni fog. Amit otthon, Charlie-val tett, annak következményei lesznek, és annak is, amit most itt csinált, vagy éppen készült rá. Szorosan ölelte magához a fiút, és az volt minden vágya, hogy még ennél is közelebb tudhassa magához. Közelebb. A lehető legközelebb. 


Nem gondolkodott tovább, egyszerűen csak cselekedett. Megszabadította Billt a béklyóitól, és ezzel egy időben, szétvágott kezeitől vörösre festett felsőjétől is. A bőre borsódzott az éppen aktív periódustól, és remegett az idősebb férfi karjai közt. Adam így, teljesen lecsupaszítva, természetesen ölelte újra a mellkasához, és olyan szorosan fogta, hogy még véletlenül se tudjon megmozdulni.
- Itt vagyok – súgta a fülébe, és lehunyt szemmel várta, hogy Bill érezze őt. Meghallja a hangját, és újra visszatérjen hozzá. Nem váltak el túl szépen, de mindent megtett volna, hogy a kötelékük működjön. – Engedj be, Bill. Itt vagyok. Nem hagylak el.
Rettegett tőle, hogy mindebben az ő keze is benne van. Azért ahogy vele bánt. Billt ölelte és úgy érzte elveszett. Túlságosan a mélyére keveredett ennek az egésznek, mindebbe belekeverve Charlie-t, és Frankie-t is, és fogalma sem volt hogy volt-e még járható kiút ebből a zavarodott forgatagból. Fogalma sem volt, hogy ha lett volna kiút egyáltalán rálépett volna azokra a kövekre. 
Kint szakadt az eső. Ahogy felkapta a fejét, és kitekintett a kicsi, rácsokkal biztonságosabbá tett ablakrésen, látta a gomolygó felhőket, a cseppeket, amik őrült tempóban hullottak alá, és a hatalmas villámokat, amik még nappal is látszottak, azok rémisztő hangjainak kíséretében. 
Gyönyörű volt, mégis elszomorító. Pont mint a jelenlegi lelkiállapota. Dörgő, fekete fellegek, amik eltakarják a napot. Mi lesz ezek után? Képes lesz újra Charlie szemébe nézni? Egyáltalán lesz rá szükség, vagy a férfi, miután magához tért örökre kizárja őt az életéből? Ezeknek mindennél jobban nyugtalanítani kellett volna őt, de összeszorította a szemeit, megrázta a fejét, és ezzel minden gondolatot, ami eddig kínozta, kizárt a elméjéből.
Szorított az ölelésen, és fejét Bill nyakhajlatába döntötte. 
- Kérlek – suttogta elveszetten. 


Bill csak áll és rázza őt a nevetés. Potyognak a könnyei és már a hasát fogja tőle. Soha többre nem vágyott, csak hogy szenvedni lássa azt a két embert, akik ezt tették vele. Most végre eljött a pillanat, félelmet lát a szemükben és mérhetetlenül élvezi. 

- Édes kisfiam – könyörög a nő, sírós hangon, de Bill csak tovább nevet. Anyja sérülten és koszosan vergődik a lábai előtt, apja pedig szinte már haldoklik. Hozzájuk sem ért, soha nem bántaná őket a puszta kezével. Nem tartotta őket annyira, hogy hozzájuk érjen. 
- Hát nem ironikus? - teszi karba kezeit. - A megbomlott elmém miatt bántatok úgy velem, ezért hagytatok az utcán megrohadni. Most pedig ez az elme teszi ezt veletek. Ennél szebben nem is alakulhatott volna. 
- Bill... - hallja meg a fekete hajú fiú a távolból érkező furcsa visszhangot. 
- Ő az – szólal meg mögötte Tom mély hangon, Bill pedig felé fordul, egy pillanatra talán kétségbeesett arccal, hogy most mitévő legyen. 
- Ne! - rázza a fejét, és Tom felé sétál. - Segítened kell. Vedd át a helyem, szükségem van erre. Tartsd fel addig.
- Nem tudom... - rázza a fejét, fonatai lágyan súrolják a vállát. Bill szó nélkül sétál felé. Nagyon közel hozzá megáll előtte, erőszakkal megbontja mellkasa előtt összefont karjait, és maga köré húzza. Tom nem mozdul sokat, de nem is ellenkezik. Megöleli a fiatal fiút, és beszívja hajának illatát. - Csak most az egyszer. 
- Köszönöm – feleli Bill, és egy alig érezhető csókot lehel Tom arcára. Eltávolodnak egymástól, és Tom elindul egy egészen más úton, de mielőtt még eltűnne, Billhez intézi utolsó mondatát. 
- Kérlek, ne élvezdd nagyon. 
Választ nem kap, Bill csak elvigyorodik, és visszafordul vergődő szüleihez. 


Adam ujjbegyeivel cirógatta a karcsú fiú bársonyos bőrét. Elszántan suttogott a fülébe, és esze ágában sem volt feladni, hogy gyógyszerek, vagy nyugtatók nélkül visszahozza őt, és megszakítsa a periódust. 
Összerezzent, és hatalmas mosolyra húzódtak az ajkai, mikor Bill rázkódása elmúlt, a teste pedig ellazult.
- Elengednél, vagy feltétlen azt akarod, hogy eltörjem az ujjaid? - morogta az orra alá Tom, és próbált kikászálódni Bill öléből. 
- Oh, Tom... - sóhajtott egy nagyon Adam, és elengedte a fiút, aztán az ágy végébe ült, majd felé nyújtotta a pizsamáját. - Nem rád számítottam. 
- Azt észrevettem. Azért megvárhattad volna legalább míg magánál van, és úgy levetkőztetni... – dörmögött, és magára rántotta a ruhadarabokat, majd a takaró alá bújva a fal felé fordult, ezzel is jelezve, ő itt lezárta a társalgást. 
- Fáradt vagy, Tom? - kérdezte Adam, mert feltett szándéka volt minden létező pillanatot kihasználni, mikor elemezheti Tomot. 
- Ha azt mondom, hogy igen, akkor lekopsz? 
Adam csak elmosolyodott, és a fejét ingatta. Soha nem gondolta, hogy rögtön az első esete ennyire végtelenül nehéz lesz. Néha elgondolkodik, hogy vajon ha tudta volna előre mindezt, akkor is elvállalta volna? Vagy ha tudta volna milyen mélyre fog kúszni a szívében ez a fiú, óvatosabb lett volna az elején? 
Megállás nélkül kereste a válaszokat a csupán saját magának feltett kérdéseire, de sehogy sem kapta meg azokat. Valamiért olyan, mintha ez az egész rohadt Univerzum összeesküdött volna ellene, és most senkire és semmire sem számíthatott, csakis saját magára. Talán Billel kellene összefognia. Talán ketten kellene megindulniuk a világ ellen? 
- Nem megyek el. Te pedig beszélgetni fogsz velem – jelentette ki kategórikusan, hátha a stílus maga már önmagában elegendő lesz arra, hogy Tom ne zárkózzon el előle. Részben meglepetésére, részben pedig hálát adva, hogy a terve működni látszik, de Tom megfordult, felült az ágyon, a falnak vetette a hátát, és egy undorítóan arrogáns félmosolyra ívelte az ajkait. 
- Billnek bejön, mikor felveszed az alfahím szerepet? - tette fel a tőle már többnyire megszokott, egyáltalán nem a helyzethez illő kérdését. 
- Most rólad van szó – állta a tekintetét Adam, és megpróbálta a lehető legnagyobb nyugalom álarcot magára erőltetni, de sajnos bármennyire is szerette volna az ellenkezőjét, egy maszk maradt. Elviselhetetlen félelem és feszültség pulzált a zsigereiben. 
- Soha nincs rólam szó, doki – felelte indulatosan. - Hát nem érted? Komolyan nem érted? Olyan kibaszott vak vagy!
- Nyugodj meg, Tom – lazította el izmait, és ült olyan pozícióba, hogy bármikor cselekedni tudjon, ha úgy hozza a szükség. - Senki nem akar téged bántani. 
- Nem tudok nyugodt lenni, mikor úgy bánsz velem, mintha én lennék ezen a helyen a legőrültebb jelenség, miközben Billel dugtok, mikor senki nem látja. 
Adam lesápadt, és megdermedt ültében. Soha nem feküdt le Billel, és nem is szerepelt ez a cselekedet a tervei közt. Persze a fiú csábító volt a számára – talán jobban, mint eddig valaha bárki is – de tudta, hogy azt nem teheti. 
- Nem tudom, ezt honnan szedted, de semmi ilyesmiről nincs szó – rázta meg a fejét, és keresztbetéve lábait, továbbra is fenntartotta a szemkontaktust. 
- Talán még nem – húzta félmosolyra az ajkait Tom. - De nem Billen múlt a dolog eddig sem. Te pedig gyenge vagy, és fel fogod adni a harcot. 
- Térjünk vissza hozzád – intett felé, és félbeszakította Tom harsogó nevetése. 
- Hát persze, mikor vékony jégre tévedünk, akkor mindig húzódjunk inkább biztonságba – bólogatott nagy mosollyal. - Rendben, doki. Beszéljünk rólam. Bár nem könnyű összpontosítanom, miközben egy kínzókamra elevenedik meg a fejemben...
- Ezt hogy érted? - húzta ki magát Adam, mert végre úgy érzékelte, hogy megindult a beszélgetés valami értékelhető irányba. 
- Sehogy – hunyta le a szemeit Tom, és hátradöntötte a fejét a falnak. 

Tom szerette volna elmondani Adamnek, hogy mit művel éppen Bill. Tudta, hogy ezzel nem árt senkinek, hisz az egész csak a fejében létezik. Mégis. Minden pillanattal tovább torzul Bill lelke, és nem tudta, hogy ez a folyamat, még meddig húzható. 
Mindazonáltal, azt is tudta, hogy ha el is mondja az egészet a pszichiáternek, talán megint ő lesz hazugnak és bajkeverőnek titulálva. 
Így sokadjára, megint úgy döntött, inkább csak külső szemlélő marad, és nem avatkozik bele Bill dolgaiba. Már az elején megígérte saját magának, hogy csak végső esetben tesz ilyet. 

- Szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot, Tom – vette át újra a beszélgetés irányítását. - Elképzelhetőnek találod, hogy őszintén felelj nekem? 
- Nyilván attól függ mi a kérdés – rántotta meg egyszerűen vállát a fiú. 
- Tudsz róla, hogy mi történt Bill szüleivel? - tette fel az első kérdését, amiről gondolta is a választ, de alapos gonddal kellett felépíteni minden egyes beszélgetés. Főleg egy olyan személyiségnél, mint Tom. 
- Aha. 
- Bill mondta el neked? - puhatolózott tovább. 
- Igen – hangzott el újra az unott válasz. 
- Milyen módon szoktatok beszélni? 
- Uncsi... - ásított egy nagyot Tom. Tényleg fáradtnak érezte magát. Nem hazudott a beszélgetés elején, de ez az ásítás azért kapóra is jött. 
- Hogy mondod? - értetlenkedett Adam, Tom pedig résnyire nyitva a szemeit, rásandított, és elmosolyodott.

- Ugyan már, tudom, hogy tudod. A tükörben beszélünk, doki. 
- El tudod mondani, hogy ez hogyan lehetséges? Én nem láthatok senkit a tükörben. Az lehetetlen. De ő lát téged, te is őt, és beszélni is tudtok. Ez elég misztikusan hangzik. Érted ugye, hogy mire gondolok?

Adam egy kicsit elengedte a magabiztosságát, és az ujjával egy apró cérnaszálat kezdett piszkálni a nadrágján. Ő maga ezt észre sem vette, de Tom sokkal szemfülesebb volt nála. Ő sokkal jobban látta az embereket, mint az Adam gondolta. 
Egy pillanatra elidőzött a férfi görcsösséget mutató mozdulatsorozatán, aztán folytatta az előbbi társalgást. 
- Végtelenül egyszerű, doki – felelte, majd ismét lehunyta a szemeit. - Én a fejében vagyok. Ha azt akarja, hogy lássam, amit ő, akkor látni enged. Ha nem akarja, akkor csak a fejében létezem. Mikor beszélni akar, nem adja át az irányítást, csupán látni enged. Az, amit a tükörben lát, az már az elméjének játéka. A hangomat is csak a fejében hallja. Mi ketten igazán találkozni, egymáshoz érni csakis a fejében tudunk. 


Adam egy kicsit felvillanyozódott, míg egyben egy furcsán rossz érzés kerítette hatalmába. Ebben volt logika. Talán ma tényleg őszinte válaszokra számíthat. Eljött az idő, mikor minden olyan kérdést fel kell tennie, amit eddig nem tudott, a haladás érdekében. 
- Csak akkor tudod teljesen átvenni az irányítást, ha ő megengedi? 
- Nem, van mikor át tudom venni a kontrollt, de csak akkor, ha ő nagyon kimerült, alszik, vagy pedig nem számít rám. 
Adam tartott egy pillanatnyi szünetet. Ha nem számít rá. Ebből arra következtet, hogy Bill talán odafigyel erre, és nem szereti, ha ő csak úgy belekontárkodik a képbe. 
- Ha számít rád, akkor ki tud zárni? 
A kérdés nagyon óvatos volt. Nem akart hirtelen túl mélyre menni, mert félő volt, hogy Tom meghátrál a válaszadás elől. 
- Figyel a részletekre – bólintott lassan, és az ujjperceit ropogtatta. - De volt, mikor hülyeséget csinált, vagy bajba került, és akkor jöttem én. 
- Olyankor vissza tudja venni az irányítást? 
- Persze, hisz ez az ő teste – forgatta meg a szemeit, mintha ez teljesen egyértelmű információ lenne. - Ő a főnök. Mindent ő irányít.


Azt az aprócska szót igyekezett annyira megnyomni, hogy a célzás egyértelmű legyen, de Adam azonnal tovább loholt. 
- Mesélte, hogy sokszor bántottad őt – hozta fel az újabb vonalat, és egy kicsit megrándult az arcizma, ahogy kimondta ezt. Láthatóan neki nem tetsző témához tévedtek. - A tükörhöz hasonló módon? 
- A fejében történt. Mikor fizikailag is bántottam, az nagy erőfeszítés volt, de szükséges. 
- Hogy lehetne szükséges bárkinek is a bántalmazása? - fakadt ki Adam, de Tom csak nyugodtan mosolygott, továbbra is csukott számekkel. Adam egyre ingerültebb reakciókat produkált. Tom még emlékezett rá, milyen professzionálisan viselkedett a legelső találkozásuknál, és ennek mostanra már nyoma sem volt. Sokkal könnyebben lehetett kihozni a sodrából, mindenre ugrott, ami Bill ellen szólt. Túl mélyen benne volt már. 
- Van, akit már szavakkal nem lehet kordában tartani, doki – felelte egyszerűen. - Mikor rátört a téboly, mindig szükség volt ilyesmire. 
- Miféle tébolyról beszélsz? - a hangja ingerültté vált. Szemmel láthatóan is mélyen érintette a téma, hogy Bill nem egy tündér. 
- Ugye te is tudod, hogy Bill beteg? - tette fel a szarkasztikus kérdést. 
- Nos igen, Tom, tisztában vagyok vele – felelte, szinte a fogai közt szűrve a szavakat. Látszott rajta, mennyire türelmetlen, és dühíti Tom viselkedése. - Azt azonban soha nem fogom megérteni, mivel is tudta ő kiérdemelni a te viselkedésed. 
- Jobb is, ha nem próbálkozol. Talán összezúzná azt a szép kis mázas vattacukor keretet, amit Bill édes kis arca köré képzelsz. 
- Tom, én komolyan...
- Én is kibaszottul komolyan beszélek – fordította felé most teljes figyelmét. - Azt nem vágtam soha, miért gondolják a dokik, hogy jobban ismerik őt. Miért gondolja bárki is, hogy jobban ismeri őt nálam? Én a fejében vagyok emberek! 
- És Andreas? - tért át egy új szálra ebben a nagyon sűrű szőttesben Adam. 
- Mi van vele? - rántott vállat Tom, mert elképzelni sem tudta, most hirtelen mit akar a pszichiáter ezzel a kérdéssel. Ő tulajdonképpen csak felületesen ismerte Andreast, nem sokat tudott róla mondani. Annyit tudott róla, amennyit Bill mondott, az pedig nem volt több néhány apró emléknél. Az utolós időkben egészen jóban lettek, de a téma soha nem egyikük, hanem mindig Bill volt. Ő volt a közös pont. Billt zavarta is, hogy annyira jóban lettek, pedig annyira ez nem volt komoly. Épp csak mindketten szerették Billt, és segíteni akartak neki. 
- Nála is jobban ismered Billt? 
- Na nála még te is jobban ismered szerintem – forgatta meg a szemeit. - Az a srác nem tartozik Bill világába. Egy régi barát, aki kihúzta a bajból, de közben ő is épp annyira használta őt, mint bármelyik ember eddig Bill életében. 
- Ezt hogy érted? - húzta ki magát egy kicsit a székén ülve Adam. Látszott, hogy valami nem kényelmes neki ebben a témában. Talán sejtette, mit fog mondani Tom. 
- Andreas meleg. Ez gondolom egyértelmű, már mikor ránézel. 
- Meleg? - tátotta el a száját Adam. 
- Miért lepődsz meg ezen? - emelte fel szemöldökét Tom értetlenül. - Egy elvont, fura, meleg srácnak szinte biztos, hogy a barátja is meleg. Vagy egy lány, de normális arcok soha nem veszik körül, az biztos. 

Adam elgondolkodott ezen az információn. Bill sokat mesélt arról az időszakról, mikor Andreas családja befogadta őt, és gondját viselték, mielőtt nagykorú lett és elhagyhatta az országot. Nem mondta, hogy bármi más közük is lett volna egymáshoz. Inkább csak hálát vélt felfedezni a hangjában, mikor a fiúról beszélt neki. A fiúról, aki nélkül talán már nem is élne, mert utcára vagy árvaházba kényszerült volna. 
A csalódottságon túlmenően – amiért Bill ezt az információt elhallgatta – féltékenység árad szét testének legapróbb hajszálereiben is, akár egy forrongó méreg. Sejtette mire célzott Tom az imént azzal, hogy használta Billt. Adamet elfogta a harag és az undor. 
- Együtt voltak? - kérdezte, és bármit megadott volna, hogy a válasz nemleges legyen, de sajnos nem lehetett ilyen szerencsére. Kezdte egyre nagyobb tragédiának megélni, hogy mostanában valahogy a szerencse nem igazán állt az ő oldalán. 
- Andreas szerint igen, de Bill csak egyfajta fizettségnek tekintette a dolgot – felelte Tom egyszerűen. - Tartozott Andreasnak, és máshogy úgysem tudta volna soha törleszteni neki. 
- Ezért gyakorlatilag eladta magát.
- Igen – rátntott vállat a fiú. - Nem érezte nagy dolognak, mivel amúgy sem látta soha a saját értékét. Néha elmentek pár helyre együtt, éjszakánkánt pedig együtt aludtak, és egymás testi vágyait csillapították. Végtelenül egyszerű a képlet. 
- De aztán? Mikor betöltötte a tizennyolcat, és mindene megvolt hozzá, azonnal elhagyta az országot – folytatta a gondolatmenetet Adam, mintha csak hangosan gondolkodna. - Andreas hogy viselte? 
- Nem túl jól. Sokszor kereste, és hiányolta őt. 
- Értem – morfondírozott Adam összeszűkített szemekkel. Nem vette észre, hogy a kezei ökölbeszorulva fekszenek az ölében. Tudta, hogy a fiú még valahol az épületben van, és már el is tervezte, hogy ha Tommal végzett, akkor vele is szeretne beszélni. 
- Adam – dőlt előre egy kicsit ültében, és Adam ettől felé kapta érdeklődő tekintetét.
- Tom? - bólintott felé Adam, hogy szóra bírja. 
- Nagyon sajnálom már most azt, ami történni fog – kezdte nagyon komoly hangon. - Akkor mikor már ott tartunk, remélem emlékezni fogsz erre, és rájössz, hogy én megpróbáltam. 
- Miről beszélsz? - rázta értetlenül a fejét a pszichiáter, mert egyetlen szavát sem értette a fekete hajú fiú bőrébe bújt alaknak. 
- Megpróbáltam beszélni veled néhányszor, de úgy gondolom már reménytelen, szóval már csak azt remélem, lesz benned annyi erő, hogy Bill édes mosolya mögé láss. 
Adam teljesen összezavarodott. Értett az emberekhez. Ösztönösen jó a munkájában. Mindig minden tanára ezt mondta neki. Bármit felismert. Így sajnos most azt is, hogy Tom vészesen őszintének tűnt. Egy teljesen megmagyarázhatatlan jeges rémület fogta el, és a fiút nézve Bill arcát fürkészte. Az édesen mosolyogni képes ajkait, amit csókolni még annál is sokkal édesebb volt, mintha mézet csepegtettek volna rá. Fejébe tódultak azok az emlékek, mikor Bill törékeny testét szorította és úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta. Egyszerre lett úrrá rajta a keserűség, amiért mindez egyáltalán megtörtént, és a vágy, mert újra és újra meg akarta tenni, bármennyire is tilos volt. 
- Tudnál nekem mesélni egy kicsit arról, hogy milyen a kapcsolatotok Billel? - tette fel újabb kérdését Adam, abban a reményben, hogy ma sokkal többet megtudhat, mint azt valaha gondolta volna Tom játszadozásaiból. 
- Nem – felelt egyenesen Tom, és az ágyra dőlve jelezte, hogy ha erre haladna tovább a beszélgetés, akkor ő befejezte. 
- Miért nem beszélsz soha Billről? Az általad leírt, valódi Billről, és a kapcsolatotokról? 
- Mert nekem ő a legfogntosabb a világon, és nem teszek olyat, amivel ok nélkül szembe mennék vele. 
Tom mérhetetlenül egyszerűen felelt a feltett kérdésre, és Adam ebben is látta a logikát. Értette, miért zárkózik el ennyire Tom, mikor erről faggatná. 
- Rendben, nem kérdezek erről. Azt viszont elmondhatjuk, hogy az átlagosnál sokkal szorosabb kapcsolat van köztetek, igaz? Talán annyira szoros, amit nem mindenki értene meg – puhatolózott tovább, olyan oldalról közelítve a témát, amire még válaszokat is kaphat. 
- Persze, doki – forgatta meg a szemét Tom. - Nyilván. 
- Bill ugyanis nem kifejezetten ezt mutatja a külvilágnak. 
- Tudom, de nyilván csak meg akar védeni minket. Kettőnket. 
- Értem – bólintott Adam, de nem adta fel. - Most azért vagy itt, mert ő megengedte? 
Tom hezitált, nem válaszolt egyből, és ezt az orvos is észrevette. Szemeit kissé összehúzta, és úgy várta a feleletet feltett kérdésére. Már egy apró rezdülés, és mozdulat is elég lehet, hogy megtudja hazudik-e. 
- Igen, ő akarta – hangzott el végül a kimért válasz. - Oké, dokikám, befejeztem. 
- Fáradt vagy? 
- Is – húzta magára a takarót Tom. - De leginkább már így is eleget mondtam. Többet, mint aminek értelmét látom. 
Értem – ingatta meg kissé a fejét Adam. - Akkor most hagylak pihenni. Majd később visszajövök. 

Nem köszöntek el egymástól. Most nem volt olyan nehéz elhagynia a vágyott kórtermet, mint eddig bármikor. Mélyen gondolataiba merülve csukta be maga mögött az ajtót. Bill tudatosan Tomot küldte ide a periódus után. Talán Bill nem is akarta látni? Talán még mindig haragszik rá? 
A kérdések egymást követve pulzáltak a fejében. Nem váltak el szépen, de Adam olyat tett azért, hogy iderohanhasson, ami talán mindent tönkretett körülötte. Charlie nyilvánvalóan el fogja mondani Frankie-nek is, legalábbis ez lenne a természetes lépés. Adam ezt tenné a helyében, ebben biztos volt. Márpedig ha bárki megtudja, megint csak nagy bajba kerülhet. Olyan görcs telepedett a gyomrába, ami egyáltalán nem akart engedni pusztító szorításából. 
- Dr Lambert – szakította ki gondolataiból egy ápoló. - Mi az utasítás vészhelyzetre? 
- Szíjak – felelt egyetlen szóban az orvos, és továbbsétált a folyosón. 
- Na de... - próbálkozott tovább a nő, de Adam indulatosan hallgattatta el. 
- Az utasítás változatlan – rivallt rá kollégájára. - Amíg nem mondok mást, addig csak szíjak és értesítsenek engem. 
- Rendben – felelte az ápoló, és visszafordult a munkája felé. 
Adam tanácstalanul sétált végig a folyosón. Fogalma sem volt, hová tart vagy mit csinál. Csak lépdelt, és elmélyült a gondolataiban. Billen és Charlie-n járt az agya, és képtelen volt kikeveredni ezekből a gondolatőrvényekből, amibe ráadásul most még Tom is befurakodott. 

Mire elért az irodájáig, elhatározta, hogy haza kell mennie Charlie-hoz. Mire felébred már vele kellett lennie. Magához vett néhány dolgot az irodájából, aztán bezárva maga után az ajtót, elindult az autója felé. 
A bejárattól nem messze, a szakadó esőben, remegő kézzel szívta a cigarettáját az Andreas néven megismert szőke hajú fiú. Adamet elkapta valami furcsa indulat, ahogy ránézett. Most sietnie kellett, odabent már elhatározta, hogy majd csak aztán akar beszélni vele, miután Billel is beszélt róla. Így most próbált tudomást sem véve a fiúról, elsétálni mellette. 
- Doktor úr! - kiáltott utána Andreas, így Adam egy nagy sóhaj kíséretében kénytelen volt felé fordulni. - Hogy van Bill? 
- Nem adhatok ki semmilyen információt idegeneknek a betegeinkről – darálta el gépiesen a betanult formaszöveget. 
- Persze, tudom – rázta meg a fejét Andreas, az égre emelve tekintetét. - Mondjuk én nem vagyok idegen, de ezt már ismerem a többi ilyen helyről. Csak azt szeretném tudni, hogy jobban van-e. 
- Most pihen. 
- Értem – felelte, és egy utolsót szívva a cigarettájába, elnyomta azt, majd közelebb lépdelt Adamhez. - Doktor úr, elképzelhetőnek tartja, hogy Bill eljöjjön a szülei temetésére? 
- Kizárt – felelte Adam, és a hangjában nem volt semmi gyengédség. - Ez egy szigorú intézmény, és Bill egy súlyos beteg. Nem hagyhatja el az intézetet. 
- Nem lenne egyedül – próbálkozott tovább a fiú. - Én is ott lennék vele. Vigyáznék rá. 
- Gondolom megérted, ha ez nem éppen elegendő biztosíték a számomra – húzta gúnyos félmosolyra az ajkát Adam. - Bill az én betegem, én felelek érte, ez pedig egy nagyon rossz ötlet. 
- Régóta ismerem, tudom kezelni – harcolt tovább az ügy érdekében Andreas. 
- Persze, nyilván – forgatta meg a szemeit Adam. - De a válaszom továbbra is; nem. Bill nagyon nehéz perióduson megy keresztül. Mindazonáltal, nem gondolom, hogy a kezelése szempontjából előnyös lenne, ha részt venne a szülei temetésén. 
- Hogy mi? - húzta fel a fiú szőke szemöldökét. - A szülei voltak. 
- Akik nyilván te is tudod, hogyan bántak vele. Nyugodtan állíthatjuk, hogy miattuk tart most Bill itt. 
- Mondja ezt Bill – fűzte hozzá Andreas Adam mondandójához, mintegy mellékesként. Adamnek feltűnt ez a megjegyzés, de attól tartott, ha jobban belelovalja magát ebbe a beszélgetésbe, akkor megint csak egy Bill-ellenes baráttal találja szemben magát, és a jelenlegi idegállapotában, nem igazán mert felelősséget vállalni a szavaiért vagy tetteiért. Inkább ezt a kulcsfontosságú megjegyzést elraktározta, hogy majd később vegye elő. 
- Teljesen mindegy mi hozta elő az elméje végső megbomlását, a lényeg, hogy Bill érzései a szülei iránt változatlanok. Annak ellenére is, hogy meghaltak. 
- Ezt ő mondta? 
- Fejezzük ezt be – védte meg magát Adam, mert nem akart kérdésekre válaszolni. - Nem engedélyezem Billnek, hogy elhagyja az intézetet. 
- Egy gyereknek ott a helye a szülei temetésén, bármilyen rossz is volt a kapcsolatuk – mondta kioktató hangnemben Andreas. 
- Igen, normális esetben igazad van, de itt most speciális körülményekről beszélünk. Bill kezelés alatt van, és nem hagyhatja el az intézetet. Ezt utoljára mondom, és most, ha megbocsájtasz. 
Adam ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, és indulni készült, de a fiú nem hagyta ennyiben. 
- Miért gondolják az ilyen helyeken mindig, hogy döntéseket hozhatnak az emberek helyett? Ők nem rabok, vagy fogyatékosok. Tudnak döntéseket hozni. 
Adam kissé felnevetett, ezzel is jelezve mennyire röhelyesnek tartotta ezt a megjegyzést. Megfordult, és közelebb lépett Andreashoz. 
- Semmit sem tudsz ezekről a helyekről, szóval nem kéne véleményt nyilvánítanod róla. Nagyon sokan képtelenek tiszta fejjel döntéseket hozni, mert soha nem tiszta az elméjük. Nem fogok magyarázkodni egy gyereknek a pszichiátria törvényeiről, de amíg én és a feletteseim is úgy határozunk, hogy valaki kezelésre szorul, és nem mehet emberek közé, addig akár a világ is ketté szakadhat, az illető itt marad. Érthető voltam? 
Andreas nem tudott megszólalni, csak eltátotta száját az indulatos pszichiáter mondatain. Adam végre úgy látta, hogy felfogta a mondanivalóját, így az autójához sétált, majd kihajtott vele a parkolóból, maga mögött hagyva a meglepett fiút, és Bill jelenlegi helyzetét is. Most rendbe kellett hoznia azt, amit otthon tett. 

Az városon át autózva elmerült a gondolataiban, hogy az utóbbi – már nem is tudja mennyi idő alatt – milyen szinten fordult feje tetejére a világa. Mindig azt kívánta, hogy miután végez, jó intézetbe kerülhessen, és a főnöke is bízzon benne annyira, hogy ne csak egy mezei „magában beszél” vagy „alvászavarai vannak” ügyet bízzanak rá. Valami igazán komolyat akart, amitől majd felnéznek rá a kollégái. Amit ha megold, igazán jóhírű pszichiáter lehet belőle. Mindig is erre vágyott, most viszont sokszor eszébe jutott, hogy talán egyszerűbb lett volna, ha – mindt minden orvos – előbb ő is valami könnyűvel indít. 
- Ahh – húzta el a száját hangosan a volán mögött. - Hová gondolok? Ennek így kellett lennie. Minden okkal történik. Bill esete az enyém, nekem kell megoldanom. 
Erősen taposott a gázpedálba, és az előbbinél is gyorsabbak kezdett hazafelé száguldani, hogy minél előbb lenyugodhasson Charlie miatt. Azzal vigasztalta magát, hogy „csak” emiatt ilyen feszült, és amint azt a dolgot valahogy rendbeteszi, már sokkal kiegyensúlyozottabb lesz. 
Ami továbbra is egy kicsit aggasztotta, az, hogy soha nem lehetett tudni a diazepam mennyi időre üt ki valakit. Ez egyénenként eltérő volt, és mivel Charlie-n, természetesen, még soha nem alkalmazta, tippelni sem tudott, hogy mennyi ideig lesz öntudatlan. Ugyanis csak annyi ideje volt, hogy valamit kitaláljon, amivel ezt rendbe teheti.


Már távolról megnyomta az autójában lévő kis távirányítót, hogy beparkolhasson az udvarba. Az idejét végre tényleg Charlie-nak szánta, és nem tervezte, hogy ma már elhagyja a közös otthonukat, így körül sem nézve, csak behajtott a kapun. 
Minden holmiját, és Bill anyagait a hóna alá csapva elindult a bejárati ajtó felé, és megállás nálkül dolgozott az agya, hogy mit mondjon, mit tegyen, hogy Charlie megbocsásson neki azért, amit tett. 


***

Charlie lassan kezdett magához térni, és elképzelni sem tudta mi történik körülötte. Soha nem érzett még ilyet. Úgy érezte, mintha minden forogna körülötte, az ágy amin fekszik, az pedig épp a világgal ellentétes irányba pörög. A hányiger kerülgette, és a szemeit is alig bírta kinyitni. Minden tagja el volt nehezülve, és olyan apró remegés vette hatalmába, amit képtelen volt kontrollálni. 
Ahogy kinyitotta szemeit, nem látott tisztán a pislogások ellenére sem, és a feje több ponton akart szétrepedni. Annyira megrémítette ez az állapot, hogy egyre szaporábban vette a levegőt, ami pedig a pulzusán emelt, és így a helyzete egyre kilátástalanabbnak érződött. Minden erejével próbálta lenyugtatni magát, és valamiféle segítséget kérni, de homályos látása még azt sem engedte, hogy megtudja hol van. 
- Adam! – kiáltotta kétségbeesetten, rekedt hangon, de nem érkezett válasz – Segítseg... 
Próbált megmozdulni, de úgy érezte a tagjai nem akarnak engedelmeskedni. Mintha mindegyiken mázsás súly lenne, ami leszorítja őket az ágyra. 
Ahogy ijedten ötletelni próbált, milyen segítséget hívjon, nagy nehezen sikerült annyira feltápászkodnia, hogy ülő helyzetbe keveredjen, és a látása is lassan, de tisztulni kezdett. Már látta, hogy hol van, és lassan az emlékei is elkezdtek visszatérni arról, hogyan került ebbe az állapotba. Visszadőlt az ágyba és az éjjeliszekrényhez kúszva, tárcsázta az egyetlen számot, ami szóba jöhetett ebben az esetben.


***

Adam belépett a házba, lerúgta a cipőit, felakasztotta a kabátját, és beljebb sétálva, a nappali kanapéjára dobta a hóna alatt cipelt anyagait. 
- Charlie – szólalt meg óvatosan, ahogy a hálószoba felé araszolt, és reménytelen félelem lett úrrá a tagjain. - Édesem... megjöttem...
Besétált az ajtón, és máris kilelte a hideg veríték, mikor meglátta szerelmét az ágyban ülve, a létező legharagosabb, egyben csalódott pillantást vetve rá, az ágy szélén pedig legjobb barátja ült. 
Frankie rá sem nézett, a kezeit nézte. Adam követte a férfi tekintetét, ami a fecskendőre irányult, kollégája játszadozó ujjai közt. Adam képtelen volt megszólalni, csak nézte a fecskendőt, és falfehérre sápadt az ajtóban. 
- Azt hiszem, komolyan beszélnünk kell – szólalt meg hosszú percek után először Frankie. Adam nekivetette hátát az ajtófélfának, és lehunyt szemmel döntötte neki a fejét. Elképzelni sem tudta, mi várhat rá.  



‹‹‹ előző részkövetkező rész ›››

8 megjegyzés:

  1. AAAAAAAAAAAAAAA. Csak. AAAAAAAAAA
    Zseniális vagy, te lány, imádom ezt a történetet, nagyon hiányzott, és... AAAAAAAAAA

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aaaw köszönöm szépen! Nagyon imádlak. Örülök, hogy így szereted. :))) <3

      Törlés
  2. Úristen! Jajj, de jóóóó :D Nagyon izgulok, hogy mi lesz. Szuper lett ez is!!!!!! :)))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Igyekszem a folytatással. :)

      Törlés
  3. Végre ide is eljutottam. Előfordul, hogy elolvasom, és kommentelni csak másnap van erőm, de most még elolvasni sem volt eddig időm.. shit.. de most végre! És ahh! Én ezt még mindig imádom!
    Tudtam, hogy Charlie nem lesz egyedül, mikor Adam hazaér. Vagy arra is számítottam még, hogy Charlie helyett csak Frankie lesz ott... Huh, mit fog vajon kapni Adam? Alig várom, hogy megtudjam! Ígérd meg, hogy nem fél év múlva tudom meg! :D

    (Halkan jegyzem meg, helyesírás, elütések... tényleg használj ki nyugodtan! ;))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Iiigen, ezt ismerem. Én is sokszor csak később kommentelek, mert olvasni is néha csak lopva van időm munka közben pl.:D
      Már félig kész a következő is, a fejemben pedig egészen, szóval tuti nem fél év. :DDD Ezt megígérhetem. :D

      (Igenis! Ki leszel használva, de cudarul. :P <3)

      Törlés
  4. Isteni rész volt, mennyire vártam már!!!!!Tom nekem most szimpatikus, félelmetesen okos és sok igazság van a szavaiban. Bill meg a múltja által kezd egyre ijesztőbbnek tűnni számomra. Az egész srác egy nagy talány és tényleg nem tudom, mi jöhet még. De nagyon-nagyon-nagyon jó volt újra olvasni ezt a történetet <3 Karácsonyi ajándékként jön még egy rész esetleg?(de nem akarok szemtelen lenni)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ajinak mást szánok, de lesz majd Mirror is még karácsony előtt. :)
      Az is a szándékom, hogy egyre inkább összezavarjam a szálakat. Ezek szerint jól megy. Örömmel hallom. :)) Igyekszem a folytatással. :) Puszillak

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.