Ne nézz vissza - 14.

Sziasztok!
Hoztam egy kis friss husit, fincsi lesz remélem. Annyira sok megnyitás van erre a történetre, én nagyon boldog vagyok, és nagyon köszönöm, hogy a lassúságom ellenére ilyen kitartóan kattintgattok. :) 
Remélem a végeredmény is méltó hozzá. :) 
Puszi&Pacsi





Megdermedek, mikor Adam magához ölel. Tudja, hogy utálom, ha váratlanul érintenek meg, mégis lassan kezdek elveszni a számolásban, ő hányszor ért hozzám kérdezés nélkül, és ami ijesztőbb, hogy ezek mennyire megnyugtattak és felzaklattak egyszerre. Most is érzem, hogy csak nehezen tudom újra beszívni a levegőt a tüdőmbe és a mellkasomba kúszó melegség ellenére is, mintha vasmarok szorítaná össze a torkomat. Érzem, hogy a szívem mint egy rohadt üstdob, idegesítően gyors ütemben ütődik a mellkasomra simult tenyerének, miközben levegőt is alig merek venni. Megpróbálok az érzés megnyugtató felére koncentrálni, és belesimulni az ölelésbe, de mikor meglátom a fenyegetően ismerős pózt a tükörben, megrezzenek és lesütöm a szemeim.
- Kérlek, ne. Ne itt, ne most - súgom remegő hangon, alig hallhatóan, tartva tőle, hogy talán még ő sem hallja meg. Visszacsavarom a kupakot a gyógyszeres üvegcsém tetejére, és a kezéért nyúlok, hogy eltoljam magamtól, de mielőtt megérinthetném, elhúzódik és hátra lép. Miért fáj ennyire a csalódottság a szemeiben? Nem akarok ránézni, de a szemem sarkából így is látom az arcát, a pillantást a szemeiben, amivel nem is engem, hanem magát bünteti, mert megint nem engedtem közel magamhoz. Miért vagyok ilyen elcseszett?
- Adam, várj! - A keze után kapok, mikor ő elfordul, hogy kilépjen a fürdőből, mert amennyire megrémiszt, mikor vele vagyok, az egyedüllét ijesztőbb. - Én is köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy. - Még egy apró mosoly is felkúszik a szám sarkába, ahogy a lassan megenyhülő arcát nézem, és ő visszaszorítja a nagy, meleg kezeivel az enyémeket.
Vacsora közben képtelen vagyok a szemébe nézni, pedig látom, hogy ő többször is próbálja elkapni a tekintetem, de nekem most nem megy. Sok mindent felkavart bennem ez a látogatás, pláne hogy Adamet hoztam ide, akit kedvelek is, és ami azt illeti, már kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy ő is kedvel engem. Épp ezért szégyellem magam, hogy úgy elutasítottam a fürdőben, közben pedig legszívesebben pofon vágnám magam, hiszen ez volt a jó döntés, nem engedhetem, hogy ennél is közelebb kerüljön hozzám, már most is túl sokat engedek neki. Ismeri a családomat, a szülővárosomat, a titkaim nagy részét... mi a francért hagyom, hogy ennyire belemásszon az életembe? Nem lenne szabad, annyira nem lenne!
- Köszönöm, finom volt. - Kipréselek magamból egy egészen őszinte mosolyt Lisa felé, majd bedobom a tányéromat a mosogatóba (szerencsére keveset szedtem, így meg tudtam enni), és ott hagyom őket, hogy kimenjek a teraszra kicsit. Rátámaszkodva a korlátra, rágyújtok, csak hogy elfoglaljam magam valamivel, és lehunyva a szemeimet, kifújom a füstöt. Hallom, hogy kattan mellettem egy öngyújtó, de fel sem kell néznem, tudom, hogy nem Adam az.
- Adam jó srác. Örülök, hogy elhoztad - jegyzi meg Lisa, mire rápillantok. - Tudom, hogy nem szeretsz ide visszajárni, de ha ő könnyebbé teszi neked ezt, őt is szívesen látom.
- Tudod, hogy nem azért jöttem, mert akartam - vonom meg a vállam, egy újabb slukk után. Úgy néz ki, mindenki, akit csak magam köré engedek, próbál meggyőzni, hogy fogadjam el Adamet, és már nem is olyan nagy bennem a tiltakozás.
- Tudom. De őt nem kényszerből hoztad. Ismerlek öcsi, simán leráztad volna, ha tényleg akarod.
- Vele is megcsináltad már a lelkizèst vagy ő lesz a következő áldozat? - nevetek fel, hátha nem kell válaszolnom, mire Lisa a karomba bokszol.
- Ne tereld a témát! Kedveled? - Olyan hirtelen szegezi nekem a kérdést, hogy még hazugságot kitalálni sincs időm, csak pislogok rá, mielőtt óvatosan bólintanék egyet. - Az jó. Tudod, szerintem jó hatással vagy rà. Hallottam pletykákat, hogy mostanában eléggé szétcsúszott, de veled boldognak tűnik. Csak annyit kérek, próbáld meg, hátha neked is jót tesz, oké?
Újabbat bólintok, Lisa pedig egy elégedett mosollyal nekidől a vállamnak, és aztán csak dohányzunk, csendben. Nem szólal meg akkor sem, mikor elhúzódik tőlem, és utoljára a hajamba borzolva ott hagy, hogy lefektesse a kölyköket, én meg egyedül maradok, a füsttel és az éjszakàval. Régen volt itt ilyen nyugodt estém, általában csak akkor jöttem haza, ha tényleg kezdtem kifogyni a gyógyszereimből, és olyankor is feszült voltam, még ha igyekeztem titkolni is. Most viszont meglepően nyugodt vagyok, az elmúlt napok ellenére is, most jó érzés hazajönni, látni Ettát, a családomat és őszintén mosolyogni, mert ők boldogok. Régen éreztem ilyet.

Mikor bemegyek a házba, a nappaliban Adam épp igyekszik elaludni a nyakát, ahogy ülve bevágta a kómát a kanapén, amin halkan felkuncogok, majd a vendégszobába surranok. Úgy emlékszem, volt itt valahol egy extra matrac, és mikor belesek a szekrény mögé, ott meg is találom a falnak támasztva, így lendületesen, de nem túl hangosan állok neki kirángatni a helyéről, míg el nem sikerül dönteni az ágyam mellett. Gyorsan megágyazok, majd visszamegyek a nappaliba, ahol Adam még mindig ott hortyog, és óvatosan megrázom a vállát.
- Hé, te nagy melák, gyere. - Gratula Tommy, emberi kapcsolatokból megint egyes, de legalább felébredt, és nagy álmosan követ is, amerre húzom. - Nem árt, ha valami kényelmesebben alszol, mielőtt megint a kocsidban éjszakázunk, szóval túrtam neked egy matracot - mutatok a földre, mire Adam álmosan lepislog, de amint meglátja, úgy ragyognak fel a szemei, mint egy óvodásnak, amikor új játékot kap.
- Köszönöm, Tommy! De biztos nem baj, ha melletted alszom? - fordul felém kissé aggodalmasan, én meg csak megrázom a fejem.
- Egyszer túlélem - mosolygok rá, majd eldőlök a saját ágyamon, és oldalra fordulok. - Jó éjt, Adam - mondom már csukott szemmel, és egy kis mosoly kúszik a szám sarkába a gondolattól, hogy oly sok idő utàn, végre nem egyedül alszom el.

Reggel, egy frissítő zuhany után felöltözve, és jóleső palacsintareggelitől teli hassal búcsúzkodunk éppen, és három éve először, most nehezemre esik elhagyni ezt a helyet. Ez is csak Adam miatt lenne? Mi a fene? Mindenesetre, sokáig dögönyözöm Ettát, mielőtt lenne szívem elengedni, és ahogy nézem a bánatos szemeit, az ajkamba kell harapnom, hogy ne kapjam fel és vigyem haza. Nem tudnék gondoskodni róla, és az út is hosszú lenne neki.
- Ígérem, egyszer haza viszlek, bébi. Újra együtt fogunk lakni. - Nyomok egy csókot a buksijára, aztán kilépünk a házból, és egy sóhajjal beszállok az anyósülésre.
Adam nem szól semmit, ahogy beindítja az autót és kimanőverezik az utcára a beállóból, pedig látom, hogy már ott van a nyelvén egy rakás dolog. Most örülök neki, hogy nem beszél, nem lenne türelmem lerázni, magyarázni meg végképp, inkább csak előveszem a telefonom, és játszom valamit, hogy eltöltsem az időt.

- Örülök, hogy bemutattál a családodnak. - Na, nem bírta sokáig. - Kedvesek, és Lisa nagyon okos nő, megtisztelő, hogy megismerhettem őket - mondja Adam úgy két óra kocsikázás után, amikor már újra az egyhangú táj szalad el mellettünk egy ideje.
- Ha ennyire hálás vagy, akkor csinálhatod magadban is. - Nem terveztem, hogy ez ennyire bunkón jöjjön ki a számon, látom is, hogy meglepődik, de most valahogy nem érdekel. Megszokhatta volna, hogy amint kicsit közel engedem magamhoz, utána így reagálok, de valahogy most megbánom, mikor rápillantok. - Tudod, hogy nem azért hoztalak el, mert annyira akartam, hanem mert semmi energiám nem volt veszekedni veled erről.
- Ne hazudj már. - Ezzel most ő döbbent meg engem, annyira, hogy rögtön felkapom a fejem és rábámulok. - Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan gondolod. Te tényleg elhiszed, amit ilyenkor mondasz? - Látom, ahogy megszorulnak az ujjai a kormányon, és kezdek kicsit félni, de nem igazán tudok merre húzódni így a kocsiban.
- Mi van? - nyögök fel döbbenten, mert alig akarom elhinni, amit hallok. Még sosem beszélt velem így.
- Nézd, nem azért mondom ezt, hogy megint megbántsalak és csak jobban ellökj magadtól. De mindketten tudjuk, hogy ha tényleg nem akartad volna, hogy menjek, akkor semmi esélyem nem lett volna. A barátod akarok lenni Tommy, és ahogy elnézem, szerinted a barátok is vagyunk, de akkor ne lökj el minden alkalommal, amikor egy kicsit közelebb kerülnénk. Ismerem a határokat, és igyekszem nem átlépni őket, de akkor te se húzd meg a vonalat mindig egyre távolabb magadtól. - El sem tudom hinni, hogy fájdalmat hallok a hangjában. Hogyan lehetek fontos neki ennyire? És ő hogyan számíthat nekem ennyit? Nem értem, miért törődöm vele, és miért nézek rá most úgy, mintha a legcsodásabb dolgot mondta volna, amit évek óta hallottam bárkitől. Úgy tűnik, ő a hallgatásomat rossz jelnek veszi, mert aggódva pillant felém a szeme sarkából, de én lehajtom a fejem ès a nadrágom rojtjait kezdem piszkálni.
- Tudod... arra gondoltam, hogy nem bánnád-e, ha Etta nálad lakna. Akkor nem lenne tőlem olyan messze, és gyakrabban làthatnám... Mindegy, hagyd! Nem kéne ráderőltetnem őt, semmi időd nem lenne rá, és csak nyűg a nyakadon, mi a fenét csinálsz?! - kiáltok fel, mikor félrerántja a kormányt, és megáll a leállósávban. Egy ideig csak néz rám, én meg bámulok rá vissza, de mikor kinyitnám a szám, hogy megkérdezzem még egyszer, ezzel most mit akar, befogja a szám.
- Tommy Joe Ratliff, azt akarom, hogy vésd az eszedbe, hogy fontos vagy nekem. Vigyázni fogok rád és örömmel befogadnám Ettát, mert tudom, hogy mennyire fontos neked. És... legalább nem lesz olyan csendes a ház nélküled. - Olyan sokáig bámulok rá szótlanul, hogy azt hiszem, megint aggódni kezd, de mióta ismerjük egymást, most először szánom el én magam egy igazi lépésre. Kinyújtom a kezeimet, majd áthajolva a két ülés közti távolságot, átölelem. Érzem, hogy megdermed a döbbenettől, hiszen soha nem értem még hozzá ilyen direkt módon, de alig egy pillanat múlva már a hátam köré fonja a karjait és magához ölel.
- Köszönöm, Adam.

Hogy a francba került ide Patrick? Az előbb még mintha a kocsiban lettünk volna, a második váltás után, de most megint otthon vagyok. Álmodtam volna az egészet, hogy Adammel éppen hazafelé tartunk?
- Rég láttalak, cicuskám. - Patrick ellöki magát az ajtófélfától, én meg nagyjából úgy nézhetek ki, mint egy idióta, ahogy a nővérem kanapéján próbálok hátrébb csúszni, egészen amíg meg nem ütközöm a karfában.
- Mi a francot keresel itt? - Még egészen büszke is vagyok magamra, hogy jönnek ki szavak a torkomon, mert úgy érzem, mintha minden levegőt koszorítottak volna a tüdőmből. Hol van Adam vagy Lisa? Mi történik itt? Rémülten nézek körül, de egyiküket sem találom a nappaliban, és ahogy felállok, hogy a szoba végébe siessek az egyre közeledő énekes elől, megbotlom az egyik földön hagyott játékban. Mielőtt eleshetnék, Patrick elkap és megtart, érzem az erős karjait a testem körül, és mikor épp kiáltanék, mintha megráznának.
- Tommy? Hé, Tommy! - Nem vagyok benne biztos, hogy a nevemet hallom, vagy hogy honnan, de megpróbálok kivergődni Patrick karjai közül, hogy kiderítsem, ki hívott. Mintha Adam lett volna...
- Tommy! - Éppen mikor Patrick a karomra szorít, kinyitom a szemeim, és rögtön felülök. Mintha egy ágyon lennék, de nem a nővérem nappalijában voltam az előbb? Amint meglátok egy alakot egész közel hozzám a félhomályban, rögtön felkiáltok, és a takaróba csavarodva próbálok hátrébb vergődni.
- Hagyj békén! Menj innen! - Hát az egész csak álom lett volna? Adam, a pillanatnyi boldogságom, hogy valamerre halad az életem? Megint Patrick mellett ébredek, semmi sem változott?





- Hé, Tommy – próbálom megtartani, mert látom mennyire meg van rémülve. Biztosan valami nagyon rosszat álmodhatott. Nem akarok még ennél is jobban ráijeszteni, pedig ahogy látom azért sikerült. Csatakos az izzadságtól, és szinte látni a mellkasán mennyire kalapál a szíve. Fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek. Hirtelen ötlet, bár talán a legrosszabb.
- Nyugodj meg Tommy – mondom, és magamhoz rántom. – Csak én vagyok.
- Tudom, és épp ez a baj! Hagyj már békén a picsába! Azt sem értem mit keresek itt…
Eltol magától, én pedig nem ellenkezek, mert nem akarom, hogy ennél is nagyobb baj legyen ebből. A jelek szerint épp engem nem akar a közelében tudni. Csak megint azt nem értem, hogy miért. Nem csináltam semmit.
- Tudom, hogy nem kellett volna idehozzalak. Tudom jól, hogy nem akarsz velem lakni többé, de elaludtál a kocsiban, és igazából halvány gőzöm sincs, hogy éppen hol élsz.
- És akkor az a… Várj, mi van?
- Öm… - most aztán végképp elvesztettem a fonalat. Mit nem ért ezen?
- Jézusom, Adam? – kérdi teljes hitetlenséggel, én meg most komolyan nem tudom, mi a szar van. Miért, ki a fene volnék? Hát nem velem autóztál le egy fél életet? – És Patrick?
Na most már végképp végem. Már megint ez a Patrick? Mi a jó fenét csinált Tommyval, amiért ennyire tart tőle még a mai napig is? Őszintén remélem, semmi mocskosat.
- Máris utálom magam, hogy egyáltalán eszembe jut ez a kérdés, de mi van Patrick-el? – Tudom, hogy ez a kérdés egy kicsit frusztráltan hangzott, de eléggé feszült vagyok, ez talán érthető.
- Szóval nincs itt? – néz körül újra a homályos szobában. Komolyan megrémiszt. Remélem ezt nem azok az új gyógyszerek csinálják, mert akkor esküszöm inkább nem engedem, hogy szedje őket. Ez rohadt ijesztő.
- Hát nagyon remélem, hogy semmiféle Patrick nincs épp a házamban. Vagy ha mégis, akkor valami szép és lehetőleg meleg srác az, akinek persze semmi köze a te Patrickedhez.
Hasba vág erre a megjegyzésemre. Nem túl erősen, csak jelezve, hogy rossz vicc volt.
- Bocs, szóval nem, nincs itt. Csak ketten vagyunk.
- Rendben – feleli, és kifújja a levegőjét, de még mindig egy kis nyugtalanság cseng a hangjában. – Rendben…
Várok egy kicsit, hogy jobban megnyugodjon. Hátradől a párnára, és csak fekszik. Nézi a plafont. Na jó, ez nem vicces. Miért is félünk tőle ennyire?
- Kérdezhetek? – teszem fel első kérdésem, ami egyben talán az utolsó is, mert ha valaki, hát biztos nem én leszek az a bátor, aki kérdésekkel zaklatja Tommy-t mikor ő nem akarja. Azért én még élni akarok. Jaj Tommy, olyan jó lenne, ha csaták nélkül is egy kicsit közelebb engednél.
- Ahh, már most tudom, hogy megbánom, de kérdezz – feleli egy nagy sóhajjal.
- Akkor miért engeded meg, ha…
- Adam, a kocsiban még azért hisztiztél, mert elzárkózom, most ez sem jó? – szakít félbe.
- Oké, szóval, ugyan meséltél nekem erről a fickóról, de még mindig nem tudom valójában mi a baj. Miért tartasz tőle ennyire? Miért rémültél meg?
Néhány nagyon, végtelenül hosszú másodpercig csak bámul maga elé, aztán vesz egy nagy levegőt és beszélni kezd.
- Patrick az én… Ő egy régi… barát. Azt hiszem. Ő volt a bandám énekese és én, vagyis mi, nem váltunk el túl szépen. De erről már hallottál. Egyszerűen csak nem akarom őt. Nem akarom, hogy rám találjon és újra a közelemben legyen. Én csak… nem akarok vele találkozni soha többé. Ez nem félelem. Csak… Nem akarom. Többé nem akarom ezt.
- Oké, értem – zárom le végül, mert látom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, hogy mindent megtudjak erről a furcsa kötelékről. – Még egy kérdés.
Feltartom a mutatóujjam, mint valami olcsó rajzfilmben, mikor a főhősnek egy ötlete támadt. Épp csak nem villódzik a fejem felett egy villanykörte. Viszont elérhettem ezzel valamit, mert Tommy elmosolyodik és megrázza a fejét.
- Istenem, halljam.
- Van kedved zenélni?
Ezzel alaposan meglephettem, mert kikerekedett szemekkel néz rám, és a mosolya is az arcára fagyott. – Mármint most?
- Persze csak ha nem vagy nagyon álmos – szabadkozok, de egyből hozzá is csatolom meggyőzésképp az érveim. – Bár azt kétlem, révén végigaludtad a fél utat, aztán még itt is.
- Na várjunk csak, te… Te a karjaidban hoztál fel ide, míg aludtam? – tátja el a száját, de ezt már nem várom meg. Felpattanok és az ajtó felé igyekszem.
- Lent megvárlak – mondom nevetve, és lerohanok a nappaliba.

Már egy ideje zenélünk. Minden a legcsodálatosabb. Ennél több talán nem is kéne. Tommy a házamban, a gitárjával, és a csodálatosan csillogó szemeivel, mikor beleveszik a közös zenénkbe. Na jó el tudnék képzelni ennél jobbat is, de most, egyelőre csak ennyitől is boldog lennék. Valahogy rá kéne vennem, hogy költözzön vissza hozzám. Fogalmam sincs hogyan. Talán majd ha Etta már nálam lesz, könnyebb dolgom lesz. Addig viszont ezt még nem akarom erőltetni. Most egy egészen más projekten akarok dolgozni. Az pedig Tommy, mint a bandám gitárosa. Eléggé sürget az idő, mert a turné után a gitárosunk elbúcsúzott tőlünk, és még itthon is vár pár fellépés, meg néhány TV-s szereplés is. Addig pedig be kell töltenem ezt a pozíciót. A managerem sürget, de én nem siethetem ezt el. Ő nem érti, hogy Tommy nem az a személy, akit sürgetni lehet. Viszont pontosan az akire szükségünk van a bandában.
Épp a hallelujah-t gitározza, mikor ahelyett, hogy elkezdeném, csak a kezére teszem a kezem és a szemébe nézek. A lehető legkomolyabban és legmélyebben beleásva magam a tekintetébe. Érdekes látni ezt a fejlődést, mert már nem is ijedt meg az érintésemtől. Persze értetlenül néz, hogy mi a bajom, hisz én kértem ezt a – szerinte – borzasztóan nyálas és elcsépelt dalt, de azért vár és csak néz rám.
Fogalmam sincs, hogyan is kezdjek ebbe bele. Egyszerűen csak tegyem fel neki a kérdést, mintha a kezét kérném meg? Hah, tökéletes példa. Ha ott tartanánk, hogy megkérjem Tommy kezét, na akkor még enné is jobban be lennék szarva. Persze szinte biztos vagyok benne, hogy ha Tommy meleg lenne, és esetleg még esélyt is adna nekem, netán évek óta együtt lennénk, na akkor sem mondana soha igent egy esküvőre. Erre ha kell megesküszöm. Mérget is veszek rá, ha bárki arra kér.
Na de most egy sokkal könnyebb kérdés. Mégsem tudom, hogy meg merjem-e kérdezni.
- Figyelj rám, Tommy.
- Na ez már rosszul kezdődik – nevet fel, kikúszik az ujjaim közül, és félreteszik a gitárt, viszont mosolyogva fordul vissza hozzám. – Halljam. Ne vágj már ilyen beszart képet, nem foglak megenni.
- Hát tudod, nálad azt konkrétan sosem lehet tudni – nevetek fel kényszeredetten, mert bár tényleg vicces, mégis feszült vagyok.
- Nem muszáj egyből válaszolnod. És kérlek, ha nem, akkor se keríts neki nagy feneket, és ne borulj ki. Akkor csak mond, hogy nem. Elfogadom.
- Basszus Adam, nyögd már ki. Komolyan durva, hogy ennyire parázol tőlem. Szörnyű alak lehetek.
- Dehogy, csak nem akarlak kiborítani. Újra. Aggódom érted.
- Csak mert egyszer egy kicsit túlzásba vittem az amúgy biztonságos gyógyszerem adagolását, még nem biztos, hogy minden alkalommal megtörténik.
- Csakhogy nekem tényleg nagyon fontos vagy, és eszem ágában sincs elveszítenem téged. Újra.
- Újra? – húzza fel a szemöldökét, minta nem tudná miről beszélek.
- Tudod, mikor egyszer csak már nem voltál a lakótársam.
- De most itt vagyok, attól még itt vagyok. Nem minden barát él együtt, nem igaz?
- Oké, igazad van. Csak azt hiszem nekünk jót tett, hogy együtt laktunk – vallom be. Egyáltalán nem erről akartam most beszélni vele, de ha már erre kanyarodtunk mi bajunk lehet, ha elmondom a véleményem erről.
- A főnököm is ezt mondta – motyogja magában.
- A főnököd, tudta, hogy velem élsz? – akadok fent ezen a tényen, mert erről eddig nem tudtam. Ezek szerint beszélt rólam a főnökének. Ezt akár vehetem jó jelnek is nem?
- Igen, azt mondta szerinte nekem jót tett, mikor veled voltam, és hagyjam neked, hogy valóra váltsd az álmaimat.
Ezt nagyon szépen mondta. Én nagyon szeretném valóra váltani az álmait. És még annál is jobban, ha esetleg megegyeznek az én álmaimmal. Igazából fogalmam sincs Tommy mire vágyik igazán.
- Mesélsz nekem az álmaidról? Nem arról, amire régen vágytál, vagy amilyen életet akartál magadnak. Arról, amire ebben a percben vágysz. És azokról amiknek a megvalósításában segíthetnék.
- Nem biztos, hogy akarok, mert akkor elkötelezett szándékod lesz segíteni benne, azt meg nem tudom, hogy akarom-e.
- Oké, megígérem, hogy semmit sem fogok erőltetni. Így oké? – kérdem, és valószínűleg rohadt sok erőre lesz szükségem, hogy tényleg ne erőszakoljam rá az akaratomat, csak hogy neki jó legyen, de egy próbát megér. Ha neki így a jó, akkor nekem is. Azt hiszem.
- Oké – feleli és egy pár pillanatra elmerül, a gondolataiban. – Szeretnék zenélni. Rengeteget gondolkodtam, sokszor elengedtem ezt az álmom, sokszor teljesen feladtam, de azt hiszem rájöttem, hogy valójában rohadtul nem tudok élni nélküle. Belepusztulok ha nem zenélhetek. Elmentem egy zeneboltba dolgozni, hogy nekem ennyi is elég lesz, de a szart. Nekem ez kevés.
- Értem –bólintok, és belül egy kicsit ugrándozom is, hogy épp ezt mondta. Hiszen én is épp ezt szeretném. – Ebben tudod, hogy segíthetek.
- Tudom, és Eddie pontosan ugyan ezt mondta, de én nem akarlak kihasználni.
- Ezzel nem használsz ki, ha nem csak ezt akarod tőlem az nem kihasználás. Az csupán annyi, hogy élsz az élet nyújtotta lehetőségekkel.
- De én nem akarom, hogy úgy érezd, csak ezért barátkozom veled, mert basszus… Ez nem így van, Adam.
Ez a mondat megmelengeti a lelkem. Nagyot dobban a szívem, mert mikor elkezdtem ezt a beszélgetést, nem gondoltam, hogy idáig juthatunk benne. El sem hiszem, hogy ezeket a szavakat Tommy szájából hallom. Nem mondott ki semmi olyan nyálasat, amitől elolvadhatnék, mégis nagyon boldog vagyok.
- Tommy, tudom. Én kérlek rá téged, hogy használj engem.
- De…
- Nem – szakítom félbe. – Nincs de, szeretném, ha élnél a lehetőségeiddel. Neked zenélned kell. És ha én ebben egyszerűen segíthetek, akkor itt nem maradtak kérdések, „de”-k pedig még annyira sem.
Néhány percig csak ülünk egymással szemben. A lehető legmélyebben néz a szemeimbe, és fogalmam sincs mire gondol. Talán azon agyal, hogy mit tegyen, de nem látom se kétségbeesettnek, se zaklatottnak.
- Rendben, én… azt hiszem szeretném ha segítenél, de…
- Mondtam, hogy nincsenek „de”-k – mosolyodok el.
- Oké, csak azt akarom mondani, hogy szeretném, de még mindig úgy érzem ez nem jó így.
- Oké, akkor most figyelj – mondom, mert egy zseniális ötletem támadt. Egy ötlet, amivel nekem és neki is jó lehet, és egyikünk sem fogja azt érezni, hogy csak kihasználja a másikat.
- Ez üzleti kompromisszumot ajánlok. Valami olyat, amivel nem érzed majd, hogy kihasználsz, mert nekem is szükségem van rá.
- Ez jól hangzik így, de azt hiszem, sejtem mire gondolhatsz – feleli, és az ölében összekulcsolt kezeire szegezi a tekintetét.

- Ostobának is tartanálak, ha nem jöttél volna már rá, hogy én mit szeretnék – mosolyodom el. Megfogom az összefonódott ujjait, ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – Segítek neked, és a mindennapjaiddá teszem a zenét, de csak ha az én gitárosom leszel. Neked szükséged van rá, hogy zenélj, nekem pedig égető szükségem van egy igazán jó gitárosra. Arra pedig nincs időm, hogy kipróbálgassak ismeretleneket. Boldoggá tennél. Mit szólsz?

                        <<< előző részkövetkező rész >>>

3 megjegyzés:

  1. Helló, csajok! Köszönöm szépen a folytatást, mindenki nevében! Azokéban is, akik nem hajlandók kommentelni.. :)
    Végre eljutott odáig Tommycicc, hogy nem harapja le Adam fejét, ha hozzáér. Átfut ugyan az agyán, de visszafogja magát :D A kis türelmes Adamet meg nagyon csodálom... kötélidegzet, csak hogy megkapja, ami kell neki. Vagy legalábbis egy kicsit belőle.
    Még mindig imádom a sztorit! De azért néha nem szeretlek titeket, mert nekem azért nem kötélből vannak az idegeim.. XD
    Pussszantás! Alig várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szívesen, és nos igen, néha nevetgélek rajta, hogy mennyi megnyitás van (az állam is leesett a közel 150.000 megnyitáson amit a számláló mutat :O), de mennyire nem adnak az emberek visszajelzést, pedig nem kell félni tőle. ;) Sőt eléggé örülnék neki, előre visz. :))
      Hamarosan jön a folytatás. :))) És egy kis új szösszenet is majd. Nem nagy dolog, csak úgy eszembe jutott. :P Talán holnap.... :D
      Remélem még egy kicsit türelmes leszel velünk, mert hát lesznek itt még történések :D Köszönöm, hogy mindig itt vagy!

      Törlés
    2. El sem hiszem, hogy már itt tartunk a feltöltésben! Köszi a kommentet Carmen (alliteráció for president), pusszantás a kitartó nyaggatásért és lelkesítésért!

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.