Add el a lelked - 18.

Sziasztok!
Mert szabinap, és mert megígértem, hogy akkor itt leszek. Na és végre valami régit is hoztam. El is felejtettem mennyire szeretem fordítani ezt a sztorit. Több időt kéne vele töltenem. Valaki nem tud egy boltot, ahol időgépet vehetek? :D De komolyan. 
No de ez még nem minden. Holnap hozok egy kis Adommy-t is, mert ők most annyira a szerelmeim. :)) 
Remélem még emlékeztek hol hagytuk abba.
Puszi&Pacsi





Én világéletemben bármivel fordulhattam hozzád. Mindig kérhettem a segítségedet valami igazán zavaró miatt. Hát most itt vagyok, eljöttem hozzád az egyik legnagyobb dologgal, amivel valaha szembekerültem, és azt gondoltam bárki akár csak képes lenne megérteni.”

Még azt sem árulta el a két barátjának, hogy milyen harc dúlt épp benne – talán a Bill iránti együttérzése miatt, vagy talán épp a szégyen volt az oka. A dühös gondolatok egymással küzdöttek a gondolataiban, és egyre hangosabbak lettek, ahogy telt az idő anélkül, hogy hallott volna bármit is az ikréről. Nála ettek, elérték, hogy azt kívánja, bárcsak máshogy cselekedett volna, és keményebben próbálkozott volna – vagy sikerült volna elérnie, hogy Bill ne menjek el hozzá. A ténytől, hogy Bill ezek szerint nem sietett kapcsolatba lépni vele, csak még jobban elkeserítette – neki tényleg meg kellett volna próbálnia jobban megérteni egy ilyen érzékeny témát. Végül is Billről volt szó, a testvére, a legjobb barátja születése óta – és már előtte is. Ő nem változott meg, semmi sem változott. Az egyetlen változás az volt, hogy Bill találkozott valakivel – egy húsvér emberrel – akit kedvelt, aki kedvelte őt. A téma amit ikrével eddig háttérbe szorítottak, és nem is foglalkoztak vele, most előtérbe került, és égetően szükség volt a figyelemre, amit nem akart megadni neki. A probléma, ami úgy tűnt nem létezik, ami úgy tűnt csak elsuhan közöttük és többé nem is kell rá gondolniuk – Adammel valódivá vált.

Tom egész éjszaka ébren feküdt, bámulta Bill üres ágyát, és remélte, hogy visszajön a szobájukba. Szeme az ágyon át az ajtóra szegeződött, és szinte imádkozott, hogy meghallja az ajtózár ismerős zörgését, aztán a folyosó fénye elárassza a szobát, ahogy kinyílik az ajtó és megjelenik benne egy ismerős árnyék. Ez volt a leghosszabb idő, ami anélkül telt, hogy ő és Bill beszéltek volna - általában néhány óra múlva az egyikük mindig visszatért és bocsánatot kért, de Tom több mint egy teljes nap elteltével igazán kétségbeesettnek érezte magát. Ő csak bocsánatot akart kérni – egy kicsit többet beszélni róla és újra megpróbálni. Ezúttal megerőltetné magát, hogy tartsa a száját és csak hallgassa őt. Nem számítana, mennyire zavarja, hallgatna.

A gitáros már vagy századszor nézett a telefonjára ugyan abban a percben, és érezte, hogy apró darabokra szakad és belülről kezd haldokolni, hogy továbbra sem várta üzenet a testvérétől. Hiányzott egy hívás, egy sms, vagy akár csak egy hangposta üzenet – bármi, csak ezt már nem bírta tovább.

A sötétbarna szemek a mennyezetre szegeződtek, mikor a leggondterhesebb sóhaj hagyta el a mellkasát. Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy megnyomja a gombot és felhívja, de mégsem tudta megtenni. Úgy érezte, mintha neki nem lett volna joga újra előhozakodni valamivel és bocsánatot kérni – de talán csak a büszkesége szólalt meg belül. Pontosan tudta, hogy nem venné fel, és az üzenetre sem válaszolna – és neki joga is volt ehhez.

A kopogás olyan hirtelen érkezett a szállodai szobába, hogy Tomot azonnal kiszakította a gondolataiból, és az, hogy a váratlan riadalomtól az ágyról a földre gurult, már túl későn tudatosult benne. Még soha életében nem mozdult olyan gyorsan, hogy kinyisson egy ajtót, természetesen abban a reményben, hogy Bill várakozik a túloldalon, csak elfelejtette elvinni a szobakulcsát. De ahogy az ajtó kinyílt, a csalódás oly' nagy hulláma söpört rajta végig, hogy szinte nem törődve a mögötte álló személlyel, úgy érezte, újra be akarja csapni. Senkit sem akart maga körül, csak a testvérét.
- Hé – annak ellenére, hogy mennyire nem akarta, azért mégis nyitva hagyta az ajtót Gustav számára.


- Gyerünk, egyél valamit, majd én állom – tette le a menüt Adam, de nagyon úgy tűnt, hogy Bill még csak fel sem óhajtja emelni.
- Nem igazán vagyok éhes – erőltetett magára egy kis mosolyt, és belekortyolt a kikért kávéba – de köszönöm.

A kékszemű némi csalódással emelte ismét maga elé a menükártyát – talán valahogy sikerülne rávennie. Csak néhány napja ismerik egymást, de amíg együtt voltak, soha nem látta, hogy az énekes bármit is evett volna. Csak kávét és vizet ivott, és füstölte egymás után az alkalmi cigiket... Bill pontosan úgy élt, mint egy modell, és csak annyit fogyasztott, amennyit azok a csontos modellek; egy marák semmit.

Adam ismét letette az étlapot, miután döntést hozott, és csak nézte az énekes kezét a csésze körül – tekintete végigsimította a vékony ujjakat és polírozott körmöket, azon töprengve, vajon mennyi ideje tarthat már ez, és hogy vajon ez az egyetlen oka-e, hogy ennyire vékony volt. Csak ideges volt? Talán ez az oka, hogy Bill soha nem evett a társaságában? Vagy zavarban volt? Vagy csak nemes egyszerűsággel az emberekkel volt a baj, akik őt nézik, Adam még erre tudott gondolni.
- Csak nem szereted, ha az emberek látják, hogy eszel?

- Hm? - torpant meg a kávézás közben – Nem, csak egyszerűen nem vagyok éhes.
Elmosolyodott, ahogy ezeket a szavakat préselte ki a fogai közt.

Az idősebb énekes az asztalra támaszkodott, és megfogta a karját, tekintetével követve, ahogy a kávéscsésze az ajkaihoz ér. Adam ebben a mozdulatban egy olyan elegáns viktoriánus nőt vélt felfedezni, amilyet csak a filmeken látni – bonyolult ruhákban, fehér kesztyűben, óriási kalapban és szorosan kontyolt frizurában, ahogy oly' könnyedén kortyolgatta a teáját, miközben semmi problémája az életben. Szorosan összepréselte az ajkait, és megpróbált nem nevetni ezen a gondolatfoszlányon.

Bill gyorsan felemelte a karját az asztalról, és úgy tett, mintha fejet hajtana valaki előtt, hogy elrejtse az arcát, ahogy az ajtó felé fordult.

- Mi a baj?

- Csak bejött.

Az idősebb az étterembe érkező emberek felé pillantott, beszélgettek egymással, a szőke és a barna önfeledten nevetett valamin, de a harmadik nem tűnt túl lelkesnek, és csak mögöttük kullogott. Soha nem találkozott még Bill testvérét, csak a fiú történetein keresztül ismerte őt. Tekintete a fiatalabb énekes és báttya közt cikázott, de az ikrek valóban nem hasonlítottak egymásra. Testvére annyival erősebbnek, férfiasabbnak hatott, napbarnított bőrén át csak úgy feszültek az izmok. Úgy tűnt Bill a gyökeres ellentéte. A három srác talált magának egy asztalt, és a pincérnő máris lerohanta őket.

- Nem kell beszélned vele, ha nem akarsz.

- Tudom, de kéne – a szemei nyugodtak voltak, de mégis bizonytalanok, ahogy az asztal felett újra Adam szemébe nézett.

- Akarod, hogy veled menjek?

Bill megrázta a fejét, és sóhajtott egy nagyot. Bill kortyolt egy hatalmasat a kávéból, majd idegesen megtörölgette a száját, szemeiben az elszántság és félelem csillogott, ahogy tükrüzüdött bennük a szándék, miszerint átsétál az étterem másik felébe és megteszi az első lépést.

- Veled megyek.

- Nem. Nem, egyedül kell beszélnem vele. Csak rosszabb lenne a helyzet, ha velem jönnél.
Egy perc múlva hirtelen felbomlott kettejük közt a feszült csent, mikor Bill felemelkedett a székéből. Bár tekintete mélyen Adam-ébe fűródott, kérve, hogy ne tartsa vissza – az énekes elindult a másik asztal felé vonakodó léptekkel. Megoldja ezt, megtesz amit csak tud, aztán visszajön, ez minden.

Az idősebb sóhajtva könyökölt az asztalra, mikor Bill már elég messze ért. Nem tehetne úgy, mintha annyira megértené őt, amennyire akarta. A testvérével való vitájával sem tudott mit kezdeni, egyszerűen csak szerette volna, ha át tudja érezni a Billnek fontos dolgokat. Nem bírta szenvedni láltni azokat az emebereket, akikről gondoskodni akart. Tennie kellett valamit, de időre lett volna szüksége, az pedig nem az ő oldalán állt.

~~~

A csokoládé színű szemek mélyen ikreikbe fűródtak, ahogy Bill közelebb ért – kommunikáció szavak nélkül, megkönnyebbülés, aggodalom, vonakodás.
- Hé – szólalt meg Bill halkan, kezeit az asztalra simítva, amitől karkötői lágyan csendültek össze.

Tom gondolataiban már kezdett is érlelődni egy velős megjegyzés. Egy megjegyzés, ami ágyúként dörrene, tönkretenné Bill hangulatát, és őt is olyan feszültségbe hajszolná, amit érez. Ehelyett Tom összeszorított az ajkait és visszapréselt egy „Hé”-t. Az összes aggodalma, ami egész éjszaka elrabolta az álmait, most mintha vajként olvadt volna szét, mikor látta Bill megkönnyebbülését. - Beszélhetnénk?

Bill mély levegőt vett és bólintott. - Igen, beszélnünk kéne.

Az ikrek egymás mellett sétálva átmentek az étterem melletti mosdóba. Ahogy az ajtó bezáródott mögöttük, a csend néma hatalma körülvette öket. Eljött amire vártak.

- Annyira kibaszottul aggódtam tegnap este – suttogta Tom, csak ennyit kellett tennie, hogy a láthatatlan mázsás súlyok lezuhanjanak a mellkasáról. - Bárcsak hívtál volna, vagy valami, bármi, csak hadd tudjam, hogy rendben vagy.

- Jól vagyok. – Csak nem akartam tönkretenni az éjszakámat. Bill átkarolta magát, és a padlót bámulta – a szürkésfehér csempék a sötét fúgákkal helyén tartották a gondolatait. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, valami többet, de gyorsan újra becsukta – nem ő volt az akinek bocsánatot kellene kérnie.

- Én... - tényleg ezt fogja mondani? - Tudom, hogy egy fasz voltam ezzel az egész... dologgal – Tom is maga köré húzta karjait, és nekidőlt a hideg csempefalnak. - És sajnálom.
Nem szerette, hogy valaki más gondoskodik a kistestvéréről, miközben ő az egyetlen, aki ezt egész életükben megtette. - Csak ez olyan érzés... Talán úgy érzed, hogy le kell váltanod engem?

- Nem lettél leváltva, Tom – hajtotta le a fejét a fiatalabb iker, karját pedig leeresztette – Tom tényleg így érezte? - De nagyon kedvelem Adamet. Azt akarom, hogy találkozz vele, hogy legalább adj neki egy esélyt.

Ha találkozna Adammel, az még komolyabbá és valóságosabbá tenné ezt a kérdést. Az arc, a név akkor személyiséggé válna – valódi, élő, lélegző személlyé, és minden gondolat, hogy Bill egy másik férfival csókolózott, vagy talán az a másik ki is használta őt, hirtelen túlságosan valósággá vált volna ahhoz, hogy kezelni tudja.

- Istenem... - suttogta összeszorított fogakkal, elképzelve azokat a férfi kezeket Bill csupasz derekán, és egy másik melek testet, az öccse felett. Hogyan kívánhatja meg őt Bill? Tom nyelt egy nagyot, és még szörösabban fogta körbe magát. - Te tényleg komolyan beszélsz. Ez többé már nem csak elméleti dolog ez... ez a valóság. Te tényleg beleestél abba a srácba?

Bill bólintott.

- Meddig mentél el vele?

Az énekes frusztráltan a mosdó felé fordult - Elég messze.

- Mit kell ezen érteni? - Az idősebb ikernek elakadt a szava,, és hirtelen megbánta, hogy megkérdezte, ahogy Bill ismét a védekező pozícióba helyezkedett. Úgy érezte, a levegő köztük most csendes, és melegen fagyos.

- Nem igazán akarod, hogy válaszoljak erre.

- Igazad van, nem akarom, de legalább erőfeszítéseket teszek. Azt akartad, hogy ezt tegyem, nem igaz? - megpróbálta nyugodtan tartani a hangját, és nyitva az elméjét, amennyire csak tudta... de ez elképzelhetetlenül nehéz volt, mikor a képzeleti ilyen képeket vetített elé.

Bill kezei békésen megtalálták a csípőjét.

- Dugtunk – vont vállat, és olyan könnyedén mondta ezt, mint mikor Tom csak úgy megdug egy lányt – egyszerű, egyenes és pont.

Az idősebb iker kikerekedett szemekkel bámult rá. Az elméje hirtelen teljesen kiürült, hogy helyet engedjenek a legrosszabb gondolatoknak. A kezei megfeszültek, de nem engedte hogy ökölbe szoruljanak – ő maga harcolt ellene, és csakis Billért tette. Épp csak az a gondolat, hogy valaki ilyen módon megéreintette a kistestvérét, arra késztette, hogy erőszakos legyen. De pontosan tudatéban volt, hogy semmi joga így érezni – Bill megérdemelte, hogy boldog legyen és legyen mellette valaki. Az öcsikéje végre talált valakit, akit talán kedvel, és aki szintén boldoggá tudja őt tenni.
- Akkor te tényleg szereted őt – ismerte a testvérét, és Bill soha nem engedte volna így el magát valaki mellett, ha nem lett volna rá nyomós oka. - Én... Örülök neked.
A nyelvébe harapott, mikor elengedte a legapróbb mosolyt – mintha minden hirtelen rendben lene. Nem volt más választása – ha továbbra is harcol, akkor csak mégjobban eldurvulnak a dolgok. Most, hogy Bill ilyen komolyan és őszintén állt vele szemben, meg kellett őt védenie, és mellette állnia bármilyen módon, mintsem harcolni ellene. Ha a média megneszelné ezt, ő akkor is megvédi őt – nem pedig melléjük áll a támadásban.

A fekete hajú énekes legszebb mosolya ragyogott fel, és kezével végigsimított a haján.
- Köszönöm – tudta, hogy Tom számára ez mennyire nehéz volt. Felfogni valamit, ami ennyire megváltoztat majd mindent. Korábban soha nem volt szüksége ennyi elfogadásra az irányába. - Ő csak jó volt hozzám.
Sütét szemei idegesen pásztázták a padlót – épp a legvékonyabb jégen lépkedett, és óvatosan Tomba szeretett volna kapaszkodni. - Csak azt akartam, hogy ezt tudd, és nagyon szeretném, ha találkoznál vele. Csak egy köszönés?

- Nem hiszem, hogy most képes vagyok rá, Bill. Csak... adj nekem egy kis időt.

- ...csak legalább találkozzatok mielőtt hazamegyünk. Ígérd meg, hogy megpróbálod.

- Megpróbálom. Megpróbálom.

Bill közelebb lépett, és olyan szoros ölelésbe zárta Tomot, amire csak képes volt. - Köszönöm.

Megérezte hátán a gitáros kezeit, ami egyre erősebben szorította magához őt is. - Bármi is történjen, én mindig itt leszek neked. Tudom, hogy egy seggfej voltam ezzel kapcsolatban, de komolyan próbálkozom. Csak adj egy kis időt.

- Tudom – Bill épp csak annyira húzódott vissza, hogy homlokát és orrát bátyjáéhoz simítsa, és mosoly terült el az arcán. - Minden rendben lesz. 




3 megjegyzés:

  1. Ne... Ne... Ne... Ne. NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!
    Ugye most nem az jön, hogy ez az utolsó rész amit lefordítottál és akkor kérem szépen roló lehúz?
    Pedig ez annyira édes... És annyira cuki... És én annyira imádom az egészet! Mérhetetlenül szuper az egész! 2 nap kellett hozzá... Sajnos közben vizsgáztam, azért tartott ilyen sokáig... XD
    Remélem nem felejtetted ezt el! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó nem, nem felejtettem el, csak marha kevés a szabadidőm, de én is imádom ezt a sztorit. Most pont egy hét szabin vagyok. Megint előveszem ezt végre, ígérem. :))
      Remélem sikeresek voltak a vizsgáid! :))
      Igyekszem folytatni hamar. Elég sok fejezet van, és 100% hogy előbb vagy utóbb de befejezem. :)

      Törlés
    2. Most nagyon nagy boldogságot okoztál nekem így estére ^^
      Azért abba a szabiba egy kis pihenés se ártana akkor neked sem :)
      Majd lesz a vizsgaból valami. Ha más nem, egy nagy kupac kopasz kukac :P
      Várom a folytatást! :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.