Ne nézz vissza - 9.

Sziasztok!
Na most aztán nem csúsztam annyit mint szoktam. Nagyon ellustultam, tudom. Mármint nem is a lustaság, de... Mindegy. Tudjátok. Mindenesetre nem vesztem el. Itt vagyok és itt leszek, lehetőségeimhez mérten. Ígérem. 
Addig is fincsiség. 
Puszi&Pacsi




Nem tudom, mióta nem mozdultam meg, de úgy érzem, szoborrá dermedtem, ahogy bámulom a telefonom képernyőjét. Hogy a faszba talált meg instán? Mármint persze, van fent pár selfie és tudja, hogy nézek ki, meg tudja a nevem, de egyáltalán mi a francért követett be? Nem tudom, visszakövessem-e, végül is én voltam az első, aki beletúrt a közösségi oldalakba, amiken fent van, szóval nekem kéne rosszul éreznem magam, de ő híresség, egy rakás ember követi, én meg csak egy szimpla instázó vagyok, aki néha lefotóz pár zenével kapcsolatos cuccot, meg felrak pár idézetet, de olyan ritkán használom, hogy esetenként meg is feledkezem róla. Mégis, most itt ez a gyökér, aki először kiadja a titkomat másnak, hogy itt lakom, ráadásul egy tök idegen srácnak - legalábbis nem látszott többnek egy kalandnál -, aztán meg még kémkedik is utánam, ráadásul elég szarul, ha már követ. Vagy direkt csinálja? Azt akarja, hogy lássam, és ebből leszűrjek valami rejtett üzenetet, vagy mi a szar?
Már a sírás határán állok, annyi érzelem és gondolat kavarog a fejemben, én meg csak összekuporodom az ágy szélén és elbújok a lábaim mögött, mint mindig, amikor valami túl sok, és már nem bírom. Remegve sóhajtok fel, próbálva elnyomni a könnyeket és azt a szánalmas reszketést, amivel a testem tudtomra adja, hogy mennyire gyenge és labilis vagyok is érzelmileg, hiszen nem is értem, miért rémültem meg ennyire. Ez csak valaki, aki bekövetett instán, vannak páran, nem nagy dolog, és nem kéne ennyire kiborulnom miatta logikusan, de az eszemet elhalványítja valami olyan érthetetlen félelem, amiről fogalmam sincs, honnan jön, és miért van. Nem merek kibújni a lábaim mögül, mert attól félek, írt üzenetet is, nem csak bekövetett, arra pedig már végképp nem tudnék mit reagálni, hiszen persze, elvoltunk, meg beszélgetünk, mikor mindketten itthon vagyunk, de miért keresne, amikor távol van? Csak akkor tesz valaki ilyet, ha a másik egy kicsit is fontos neki, én pedig nem lehet, nem szabad, hogy fontos legyek Adamnek, mert akkor a dolgok nagyon csúnya fordulatot vehetnek.

Tudom, hogy ostobaság, és még ennél is hülyébben érzem magam, de képtelen vagyok követni az idő múlását, ahogy lassan felemelem a fejem és egyre csak bámulom az ágyon heverő telefonomat. Valószínűleg már igencsak benne járunk az éjszakában és nem ártana aludnom is valamennyit, de most biztos, hogy képtelen lennék lehunyni a szemem. Olyan gyomorgörcsöm van, hogy úgy érzem, ha megmozdulok, akkor elhányom magam, így az egyik karommal átölelem a hasam és közelebb hajolva a telefonomhoz, végül csak a kezembe veszem a készüléket. Abból... abból igazán nem lehet baj, ha visszakövetem, ha már úgy is követ. Legalább tudom, hol jár, és mikor ér vissza a turnéról pontosan, aztán ha zavar, egyszerűen letiltom. Sokáig köröz az ujjam a követés gomb felett, míg végül rákoppintok, mert ebbe még csak nem halok bele, de amikor a telefon jelzi, hogy sikerült, mégis megremeg a kezem. Mi van, ha azt hiszi, ezzel jelzem, hogy érdekel? Mert az biztos, hogy nem! Te jó ég, ez az ember meg fog őrjíteni... ha már nem vagyok őrült így is.

Az elkövetkező napjaim abban a rémületben telnek, hogy rám ír-e, minden alkalommal, mikor pittyen a telefonom, megugrok egy kicsit és csak félve oldom fel a képernyőt, hogy megnézzem, mit is kaptam. Adam azonban nem jelentkezik, és úgy két hét múlva a folyamatos rettegésem is halványulni kezd azzal kapcsolatban, hogy megkeres. Néha meg is nézem a képeket és videókat, amiket felrak, nem hallottam még az új albumot, így a számok nagy része idegen, de mikor azon kapom magam, hogy csak egy bárgyú vigyorral bámulom a koncertvideóit arra gondolva, bár én is ott lehetnék a színpadon, rögtön ott hagyom az instát és inkább sürgősen másba temetem a figyelmem. Minden erőmmel próbálok nem törődni vele, és mégis... a ház üres és unalmas nélküle, az élet, amit korábban biztonságosnak és kényelmesnek találtam, most idegtépően csendes. Hiányzik, hogy rászólhassak, mikor túl sokat beszél, vagy hogy felegyem előle a fagyit, hogy dicsérje a főztömet. Nem hittem volna, hogy hiányozni fog bárki, csak mert együtt laktam vele egy rövid ideig, de Adam színt vitt az életembe, és az elmúlt napokban valahogy sokkal jobban éreztem magam, mint bármikor a mögöttem álló két év során.
Fáradtan sóhajtok fel, ahogy belépek a házba, és mikor kinyitom az ajtót, elgondolkodom rajta, hogy talán nem ártana nekem egy kulcs, mert nem túl jó ötlet minden alkalommal nyitva hagyni a házat, ahányszor elmegyek itthonról. Lerúgom a cipőmet, majd a hátizsákomat is ledobom mellé az előszobában, aztán csak megszokásból meghúzom a sörösüveget, amit idefelé úton kortyolgattam lassan. Egy még nem árt meg, és úgy gondoltam, ideje lelazítani egy kicsit, Adam nincs itthon, így meg nem igazán van mit csinálnom, de legalább le sem bukhatok senki előtt, ha elalszom a kanapén. Talán mégis jó ötlet lenne maradni...
- Mi a faszt keresel te itt? - Majdnem eldobom az üveget is, mikor meglátom a kanapén terpeszkedő Billt, ráadásul a gitárommal a kezében.
- Hali! Úúúúgy tudtam, miután beszéltem részeg-Adammel, gondoltam, a kíváncsiság még senkit nem ölt meg, szóval meg akartam nézni, tényleg vele élsz-e, mert ez a segítünk egymásnak duma bensőségesebbnek tűnt, mintha csak barátok lennétek - kacsint rám vigyorogva. - Úgyhogy bejöttem, körülnéztem kicsit, megtaláltam a cuccaidat, és gondoltam, ezzel rá tudlak venni, hogy csevegjünk kicsit, mert Tomtól tudom, hogy egy gitárost a hangszerénél lehet megfogni. Csüccs le - mutat a fotelre magával szemben. Összeszorítom az ajkaimat dühömben, mert hát zsarolni azt nagyon tud a kis pióca, de igaza van, mert inkább elviselem egy ideig, mint hogy bántsa a kis drágámat.
- Mit akarsz? - vetem oda neki barátságtalanul, miközben helyet foglalok a kanapén, és leteszem az üveget az asztalra, mert nem lenne jó ötlet, ha összetörném valamin, mondjuk Bill fején.
- Jaj cica, te is alkoholista vagy? Összeilletek Adammel, csak ő nem szed mellé gyógyszert is - gügyög Bill, nekem pedig leesik az állam. Mégis honnan..? - Mondtam szívem, körülnéztem, persze, hogy beletúrtam a sporttáskádba. Adamnek mondtad már?
- Nem fogok erről pont veled beszélni - próbálom lezárni a témát, Bill azonban nem hagyja abba.
- Nézd, nekem nem kell vissza Adam. De azt nem hagyom, hogy ilyen gyorsan elfelejtsen, és egy ilyen függő kis fokhagymasegg, mint te, nem fogja megmenteni a lelkét. Az az enyém. - Bill kiállása alapvetően nem túlzottan fenyegető, de ahogy közelebb hajol hozzám, és a kezembe nyomja a gitáromat, annyira megrémülök, hogy reagálni sem tudok hirtelen. Bill még utoljára végigmér, aztán feláll.
- Csak ennyit akartam, most megyek. Vigyázz magadra cicus, mert szükséged lesz rá - pillant még rám vészjóslón, aztán eltűnik a látóteremből és az ajtó csapódása jelzi, hogy elhagyta a házat.

Azt hiszem, már elég későre járhat, de képtelen vagyok felkelni és összeszedni magam. Talán fél óráig vagy tovább nem tudtam visszafogni a görcsös zokogást, ahogy összegömbölyödtem a kanapén, most már lenyugodtam kicsit, és kezdem tisztán látni a dolgokat. Az éltem hiába lett izgalmasabb és került közelebb újra a zenéhez, mégis, a múlt ismétli önmagát azzal, hogy minél közelebb vagyok a zenéhez, az annál jobban tönkre akar tenni. Sikerült azonban rájönnöm Billnek köszönhetően, hogy bármennyire is maradni akarok, el kell tűnnöm innen, és Adam életéből is, mert nem vezet semmi jóra, ha kinyírom magam, miközben olyan álmokat kergetek, amik soha nem is léteztek. Nagy nehezen felszedem magam a fotelből, felviszem a drágámat a tokjába, aztán befészkelem magam az ágyamba és bedobok egy altatót. Holnap minden megváltozik.

Nem tudok megállni, csak rovom az ideges köröket a ház előtt, ahogy várom a lakatost. Mivel a kapuhoz nem kell kulcs, azt ki tudtam neki nyitni, de sokáig tart, mire ideér, vagy talán csak nekem tűnik hosszú időnek, mert attól félek, rájön majd, hogy a ház nem az enyém, és a sittet kötök ki, csak mert jót akarok Adamnek. Mikor végre megérkezik, azonban nem kérdez semmit, csak megnézi a zárat, majd rám pillant.
- Elvesztettem a kulcsot - magyarázom idegesen, igyekezve nem tördelni a kezeimet.
- Olcsóbb, ha kulcsot csináltat - jegyzi meg, de én tiltakozva rázom a fejem.
- Csak cserélje ki a zárat. - Reménykedem, hogy nem hallatszik a hangomon a kétségbeesés, de a férfi szerencsére csak vállat von és az ajtó elé térdelve dolgozni kezd. Én hátulról figyelem a mozdulatait, próbálva nem arra gondolni, mennyire megrémítem majd Adamet azzal, ha nem leszek itt, és még az ajtót is zárva találja, mikor hazaér. Nem mintha tartoznék neki bármivel is, mindig betartottam a megállapodásunk ràm eső részét, de mégis úgy érzem, mintha kihasználtam volna őt, és ez az érzés lassan rág belülről, amíg a lakatos dolga végeztével fel nem áll.
- Kész is, ez itt a kulcs, ez meg a pótkulcs. Készpénz, kártya vagy csekk?
- Készpénz - felelem, és már veszem is elő a tárcàmat, ő pedig írja a szàmlát.
Már nincs sok idő a turné végéig, így azt hiszem nem is akkora baj, ha rövid időre üresen hagyom a házat, még ha fáj is megválni tőle, mert eddig ez volt a kedvencem. A nap nagy részét ezután takarítással töltöm, kisikálom az egészet, főleg az én szobámat, hogy úgy nézzen ki, mintha ott sem lettem volna soha, a konyhát, mintha nem főztünk volna ott ketten soha, a nappalit, mintha nem töltöttünk volna ott egész éjjeleket, zenélve. Ki akarom takarítani az emlékemet és az életemet ebből a házból, reménykedve benne, hogy Adam is elfelejt majd, ha meglátja ezt. Mikor kész vagyok, átnézek mindent még egyszer, hogy megbizonyosodjak róla, nem hagyok itt semmit, és egy ideig gondolkodom rajta, hogy hagyjak-e neki üzenetet, ahogy ő tette velem, de végül nem teszem. Nem akarom, hogy azt higgye, gondoltam rá, mikor elmentem, azt akarom, hogy ne keressen, és ha ezt megírom neki, úgyis utánam jön majd. Végül mégis firkantok egy rövid üzenetet, amit a hűtőre teszek, akárcsak ő a nekem szólót, és bár legszívesebben inkább levenném, abba a hitbe ringatom magam, ezzel jobban elriasztom.
"Elmentem, ne keress
Tommy"

- Elköltöztem - fakadok ki, miután Eddie egész délelőtt úgy mustrált, mint aki át akar látni a bőrömön. - Találtam egy másik házat és elköltöztem tőle - magyarázom kicsit bővebben neki, de Eddie nem elégedett a válasszal.
- És most jobban vagy? - Nem tudom állni a tekintetét, így lesütöm a szemeim és megvonom a vállam.
- Aludni eddig sem tudtam, élni még kevésbé. Legalább már nem dumál állandóan valaki, mikor csendet akarok.
- Tommy Joe, azt kérdeztem, jobban vagy-e, nem azt, mennyire vagy egyedül.
- Nem tudom! - vallom be végül, megrázva a fejem, mert tényleg fogalmam sincs. Adam jelenléte az életemben sok káoszt hozott magával, amit nem terveztem be, de valahol mégis tudom, hogy végig vágytam rá. - De már eljöttem, és nem fogom visszakönyörögni magam. Jobb nekem úgy, ha békén hagy, és nem teszi tönkre az életem.
- Tommy, Adam soha nem tette tönkre az életed. Ne keverd össze őt Patrickkel vagy a múltat a jelennel, mert annak sose lesz jó vége. - Meglapogatja a vállam, majd elmegy kiszolgálni egy vevőt, amíg én a pult mögött szenvedek. Nem keverhetem össze Adamet a múltammal, ezt tudom jól, de... Adam visszahozza a múltamat és ettől félek, mert nem akarok szembenézni vele. Elvileg ma kell hazaérnie a turnéról, letiltottam reggel instagramon is, hogy ne tudjon írni, és most idegesen összeszorult gyomorral várom a holnapot, hogy megkeres-e addig vagy tényleg nem voltam fontos neki, ahogy számítottam rá. Nem tudom eldönteni, akarom-e vagy nem, hogy utánam jöjjön...


Hát az biztos, hogy nem ez volt életem első olyan turnéja, amiből nem sokra emlékszem az alkohol mámorba burkoló erejétől, de az biztos, hogy ez első olyan, ahol ennyire szenvedtem valaki vagy inkább valakik miatt. A Wataya most igazán szívből szólt.
Mióta Tommy visszakövetett, valahogy nem tudom kiverni a fejemből. Mondjuk eddig is sokszor járt a gondolataimban az utóbbi időkben a kis törpe, de azóta… Kényszeredetten előkapkodom a telefonom, mikor van egy kis időm, hogy megnézzem írt-e valamit, vagy feltöltött-e valami képet. Magáról elég ritkán posztol, de azért reménykedni még szabad. Se kép se üzenet. Két nyomorult hétig bámultam megszállottam a rohadt telefonom, de semmi. A videot, amit képtelen vagyok törölni, de mégis muszáj lenne mielőtt hazaérek, más vagy milliószor lejátszottam.
Azt hiszem tényleg igaz, hogy akkor jössz rá mennyire fontos neked valaki, ha távol kerültök egymástól. Fogalmam sem volt, hogy azalatt a rövid idő alatt, míg együtt laktunk ilyen közel került hozzám.
Sokszor azon is elgondolkodtam, hogy talán csak bele akarom látni ezt a közelséget. Talán ez is Bill miatt van. Azért hiszem, hogy fontos nekem Tommy, és talán még fontosabb is lehetne, mert addig sem gondolok rá. Őrá, akit tudom, bármennyire is tagadni akarom még magam előtt is, hogy szeretek. Mikor eszembe jutott Bill, egyből inni kezdtem. És mivel nem egy számom róla íródott, elég sokszor voltam félholt mértékű részeg a turné alatt. Mikor Tommy velem van, akkor nem gondolok rá. Akkor képes vagyok a figyelmem száz százalékát Tommyra összpontosítani.
Persze ittlétem alatt többször elgondolkodtam, vajon Tommy is csak egy eszköz, ami elfeledteti, vagy több annál. Ezért, bár büszke nem vagyok rá, de elcsábítottam pár édes fiúcskát, hogy a kegyeimet keressék. Gondoltam ez egy teszt is lehet, hogy Tommy különleges, vagy bárki képes arra amire ő. Bevallom nagyon rosszul éreztem magam, pedig nem vagyunk együtt. Nem hogy nem vagyunk együtt, még félig meddig abban is biztos vagyok, hogy hetero és van valami Ettája. De mégis, a tervem sikerült. Talán még tisztábban a tudtomra adta a valóságot, mint azt hittem volna. Való igaz, hogy elfeledtették velem Billt, viszont egyetlen pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből Tommyt és ez kétségbe ejtett. Ez felnyitotta a szemem, hogy ő tényleg nem csak egy búfelejtő. Valahogy az a kis pimasz sziámi macska bele dorombolta magát az agyamba, és nem tudom kiverni onnan. Mi a szent szar van velem? Velünk… Velünk? Tényleg nagyon tanácstalan vagyok, és gőzöm sincs, hogy kivel beszélhetném meg. Bill az egyetlen, aki tud Tommyról. Na is Bill az utolsó ezen a bolygón, akivel beszélnék Tommyról. Szóval ez a probléma bennem marad. Megosztom most éppen… Morgan Kapitánnyal. A tüze a torkomban legalább élesebben emészt, mint a gondjaim.
Ma volt az utolsó koncert. Ez az utolsó távol töltött estém a szőkeségtől, és egy bizsergető félelem van a gyomromban. Olyan vagyok, mint egy kibaszott tini.
- Na, Kapitány! Segíts ki a nyomoromból… - motyogom magamban, már most se túl józanul, és pohárral nem is bajlódva, egyből az üvegből döntöm a tömény alkoholt.

Másnap reggel valami furcsa rázkódásra riadok fel, és ijedtemben dobosom szemeit látom meg először.
- Mi a szar? – morgom, ahogy megpróbálok feltápászkodni, és elgondolkodni, mert ha meggyilkolnak se tudom megmondani mikor aludtam el, és végül is mennyit ittam végül.
- Bűzlesz – veti felém ezt az egyetlen szót, és megragadva a karom, felránt a kanapéról. Felnyögök, de olyan hirtelen ér az agressziója, meg a Föld nevű bolygó újdonsült forgássebessége is, hogy egy szót sem tudok kinyögni.
A fürdőszobába citál, és mire rájövök, hogy mire készül, és ellenkezhetnék, már késő is. Rám nyitja a zuhanyt, én pedig úgy érzem magam, mint Han Solo mielőtt befagyasztották. Legalábbis meggyőződésem, hogy közel állok hozzá.
Mikor már egészen lelassul kicsiny bolygónk, és ezt valószínűleg ő is látja a szemeimen, elzárja a csapot és behúz nekem egy akkorát, hogy meg kell kapaszkodnom a zuhanyzó oldalában.
- Remélem ez egy kicsit helyrerázta az agyad, mert kezdesz kurvára szánalmasan viselkedni, Világsztár – köpködi felém, és az utolsó szót különösen gúnyosan formálja. Mi a picsa ütött belé? Isaac még sosem viselkedett így. Folyton mosolygós, vidámfiú, akit kicsit sem érdekel semmi olyan, ami negatív.
- Mi a fasz bajod van? – találom meg végre a hangom, mert úgy tűnik én lettem a gyengébb, pedig ebből a srácból ezt sosem néztem volna ki.
- Olyan vagy mint egy hatvan éves rozzant alkoholista rocksztár.
- Na és? Az én dolgom – rántom meg a vállam, és próbálom kikerülni, hogy visszamenjek a nappaliba, de még mindig imbolygok egy kicsit. Azt hiszem úgy mindentől. Az ütéstől és a másnaposságtól is.
- Igen, a tiéd. Egész addig, míg csak magadban csinálod, de tegnap annyi piát hozattál fel, ami egy kocsmának is elmenne. Szerinted nem kezdenek az emberek pletykálni? A te esetedben egy nagyon kellemetlen pletyka végzetes is lehet, idióta!
Beérve a nappaliba, komolyan meghökkenek, mert valóban nem kevés üveg díszeleg a szoba különböző pontjain. Durva piák, és az üvegek felborogatva. Üresek. Bassza meg, komolyan ennyit ittam volna? Hogy lehetek még életben?
- Istenem… - sóhajtok fel, és lerogyok a kanapéra. – Csoda hogy nem hánytam össze mindent.
Isaac ezen felnevet, én meg értetlenül emelem felé a pillantásom. Nem viccnek szántam, de legyen.
- Bocs a pofonért – huppan le mellém, és tényleg bocsánatkérőn néz rám. Hát eddig sem haragudtam igazán, bár fel se fogtam igazán, ez tény. – Mi történik veled nagyfiú? Nem akarom elhinni, hogy ennyire megvisel a szakítás.
- Pedig… - nevetek fel kínomban. – Biztos könnyebb lenne, ha nem döngölne a földbe minden alkalommal, mikor egy kicsit már kezdek túllenni rajta.
- Mégis mit csinál?
- Mikor kezdem elfelejteni egy kicsit, akkor csak Billesen bemasírozik megint az életembe, riszálja előttem Bill-fenekét, aztán miután elérte, hogy belássam mennyire szeretem őt még mindig, egyszerűen kirúgja a lábam, mosolyogva nézi, ahogy a padlóra zuhanok, aztán ugyan azzal a mocsokmód szexi, szikrázó mosolyával kisétál az életemből. Újra és újra és újra...
- Hűha tesó, nem kéne ennyit innod. Egy romantikus költő veszett el benned?
- Haha – könyökölöm oldalba, de nekem is mosolyognom kell.
- Most komolyan, Adam. Ne vegyél róla tudomást.
- Tényleg? – nevetek fel, és összecsapom a tenyerem. – Ilyen egyszerű lenne? Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe… Könnyen beszélsz, Isaac.
- Hogy szeretheted még mindig, ezek után is? Ott rúg beléd, ahol tud – csóválja a fejét.
- És mégis…
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de talán kéne valaki, aki elfeledteti veled. És itt nem a ribancaidra gondolok – mutat rám vészjóslón. – Komolyan ismerkedj valakivel. Hátha az segít. Vagy vegyél egy kutyát.
Ezen felnevetek, és látom, hogy a dobosom nem pontosan érti mi volt ennyire vicces a mondandójában.
- Mikor szakítottunk, bosszúból el akartam hozni magammal Pumbát. Én vettem neki, és tudom hogy mennyire szereti. Fájdalmat akartam neki okozni, de az a kis hülye nem akart velem jönni és csak nyüszített.
- Ostoba, ha nem inkább veled akart lenni – tette a vállamra a kezét, és a szavait tudom, hogy vigasznak szánta, mégsem éreztem könnyebbnek a lelkem. Lehet, hogy beszélnem kéne vele Tommyról. Megígértem, hogy titokban tartom a kilétét, de Isaac megbízható, ha arra kérem, biztosan senkinek sem fogja elmondani.
- Nem ostoba, csak épp annyira szereti Billyt mint én…
- Na persze – horkan fel, és hátradől a kanapén. Most vagy soha.
- Isaac, ha elmondok neked egy hatalmas titkot, meg tudod ígérni, hogy senkinek nem mondod el? Még a saját anyádnak sem, úgy értem.
- Megijesztesz haver, mi a fene? Belekeveredtél valamibe? – kérdi kínosan, de látom, hogy tényleg aggódik.
- Nem, semmi ilyesmi.

Miután mindent elmeséltem Isaacnek, pár percig csak tanácstalanul ül a kanapén, és kapkodja a tekintetét köztem és a szoba különböző pontjai közt.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy hagytad egy idegennek, hogy veled éljen.
- Megragadtad a lényeget, gratulálok! – nevetek fel.
- Most komolyan, egy őrült fanatikus is lehetett volna, vagy egy bérgyilkos.
- Aki véletlen elaludt a kanapén, hát hogyne! – tápászkodom fel a kanapéról, és elindulok a bőröndjeim felé. – Azt hiszem jobb, ha szedelőzködünk.

***

Végre kitesz a busz a házunk előtt, én pedig kutyafuttában elköszönök mindenkitől, és szinte rohanok befelé. Tommynak már itthon kell lennie. Megszokásból már esem is neki az ajtónak, de az visszadob galádul, én meg csak pislogok, hogy most mégis mi történt. Még sosem zárta be maga után az ajtót. Miért pont most kezdi el? A fenébe is…
Elkezdem kikutatni a lakáskulcsom, és mire végre megtalálom, már az összes létező forgatókönyv lejátszódott a fejemben, hogy Tommy miért zárhatta be az ajtót. Egyik sem tetszik igazán. Kivéve az, ahol meglepetés bulit szervez nekem, a hazatérésem tiszteletére. Na ez kicsit sem valószínű, szóval…
Erélyesen cseszegetem a kulcsommal a zárat, de nem hogy nem nyitja, még csak bele sem csúszik. Na, most már tényleg semmit nem értek. Tommy lecserélte volna a zárat? De hát miért?
Jó ég! Lehet, hogy betörtek hozzánk? Talán neki is baja esett, és ezért van most is zárt ajtók mögött?
Mint egy őrült, verni kezdem az ajtót, és a szőke házi cicám nevét kezdem kántálni, de semmi. Percekig semmi. Talán tényleg nincs itthon. Na de tudta, hogy ma jövök meg. Biztosan nem zárt volna ki az otthonunkból. Basszus, valamit tuti kitalált.
Mint a filmeken, elkezdem kutatni a kulcsot a környezetemben. Megnézem a lámpa búzájában, aztán a világos ládákban is, magasabban fekvő ablakpárkányokon, de semmi. Sehol semmi. Aztán beugrik.
Lehajolok, és felemelve a lábtörlők, megpillantom az icipici karikára főzött, három kulcsot, amit gondosan a dísz járólapok illesztésébe fektetett.
- Komolyan, Tommy? Lábtörlő? Túl sok szappanoperát nézel… - nevetgélek, és már nyitom is az ajtót. Körbekiabálom a lakást, de a szőkeség sehol. Nem felel. Biztosan nincs itthon. Most, hogy visszaértünk ebbe a rohadt hőségbe, nem bírom ki, hogy ne igyam le magam valami nagyon hideggel, ezért a hűtő felé veszem az irányt. Kikapok egy üveg szénsavas vizet, a lábammal visszarúgom az ajtót, és hirtelen ötlettől vezérelve a medence felé veszem az irányt, de megtorpanok. A szemem sarkából látom még a fehér cetlit a mágnes alá tűzve. Visszafordulok és lekapom a hűtőről.
Végigolvasva a vér is megfagy az ereimben. Elment. Szédülni kezdek. Elment. Az ásványvizes palackot a falhoz vágom. Elment. Érzem, hogy kicsúszik a talaj a lában alól, és térdre rogyok a padlón. Elment. A döbbenetem, fájdalmam, és kétségbeesésem, hirtelen dühbe fordul át, és miszlikre tépem a levelet.
- Elment! – kiáltok fel, ahogy a galacsinokat is szétszórom a padlón. – Hát ennyi voltam Tommy? Csak ennyire kellettem? Egy ingyen lakás, egy segghülye idiótánál, míg nem találsz valami jobbat? Gratulálok!
Iszonyatos és olthatatlan dühöt érzek. Főleg azok után, amit gyakorlatilag tettem érte. Ezt nem mindenki tette volna meg. Nekem meg aztán pláne nem kellett volna, de semmi nem érdekelt. Most mégis elárult. Még ő az, aki felszólít, hogy ne keressem! A kurva életbe, hát mi vagyok én egy zaklató?
- Nem fogsz te is belém rúgni többet a földön fekve – motyogom a telefonom képernyőjének. Tudom, hogy mit akarok. Tárcsázni azt a cukorfalat recepcióst a stúdióból, akit múltkor Ratliff miatt küldtem el. Az ujjaim mégis önálló életre kelnek. Megnyitják az Instagramot, azon belül az üzeneteket. A kibaszott szívem írni akar neki, könyörögni, hogy legalább ő ne tegye ezt velem. Hisz semmi rosszat nem tettem ellene, de valami nem stimmel. Nem adja be a nevét. Nem tudok íni neki. Letiltott?
Ettől még jobban elszáll az agyam, és visszatérek a tárcsázóhoz. Amíg le nem nyomom, talán igazán fel sem fogom kit hívok.
Néhányat búg, aztán felveszi. – Igen?
A hangja jókedvűen cseng. Biztos arra számít, hogy megint belém rúghat kettőt, és a tőrét is a szívembe döfheti.
- Bill, gyere át, beszélnünk kell – szólok a telefonba a lehető legjellegtelenebb hangon, és reménykedem, hogy elhiszi a színjátékom.
- Mióta is parancsolgatunk egymásnak? – kérdezi érdeklődő hangon.
- Akkor én megyek oda – felelem, mert most a legkevésbé sem vágyom a játékaira. Beszélni akarok vele. Beszélgetni, és elmondani neki, hogy szeretem. Hogy talán tényleg mindent elbasztunk. Elsírni neki a bánatom, hogy azt hittem Tommy majd segíthet, de nem kellettem neki. És talán azért is hogy megkérjem, mondja el őszintén, miért képtelenség engem szeretni. 
- Indulok – feleli komoly hangon, mert nyilván már megértette, hogy én most nem viccelek. Na legalább ennyi. Legalább ennyi emberség maradt még benne. Vagy hát, majd meglátjuk ha ideér.
Addig pedig továbbra is a telefonomba merülök. képeket nézegetek, és idegesen nyomkodom a képernyőt. Megnyitva az instagramot látom, hogy pár perce megosztott valamit. Belém szorul a levegő egy pillanatra. Egy gitár. Látszik a háttérből, hogy a boltban készült. Tommy fogja le az akkordot, felismerem a kopottas, lakkozott körmeit. Nem tudom irányítani magam. Akaratlanul is elmosolyodom, és rákoppintok kétszer.
Csak hogy érezze. Hogy tudja. 





4 megjegyzés:

  1. Gyorsan hozzátok a folytatást, amivel mentik magukat, mert ezután a rinyálás után mindkettőt képen törölném egy palacsintasütővel! ;P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ömm, nos gyorsnak nem mondanám éppenséggel, de van mentségem. :)) Na szóval a lényeg, hogy már itt is a folytatás. :)

      Törlés
  2. Jöhetne már a folytatás. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jön már jön már. Csak egy kis fennakadás volt a mindennapjaimban. :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.