Ne nézz vissza - 8.


Halihó!

Tudom... Tudom... Már nem is mondok semmit. Csak, hát... bocsánat. :) Remélem a közeljövőben kárpótolva érzitek majd magatok. ;)
Íme egy kis finomság. 
Jó olvasást!
Puszi&Pacsi




Nem hiszem el. Én kibaszottul bíztam benne, de úgy tűnik, ahányszor hiszek valakinek, az univerzum emlékeztet, hogy kurvára nincs értelme, mert el fognak árulni, bárkiről is legyen szó, és bármekkora legyen a titok, amit rábízok. Bill miatt nem haragudtam Adamre, mert őt nem akarta, hogy itt legyen, de az elmúlt két nap olyan jó volt, hogy kezdtem azt hinni, végre jól érezhetem magam valakivel, erre felhoz ide valami jött-ment srácot, aki ráadásul meg is látott! Az egésznek nincs semmi értelme, mert dühösnek kéne lennem, amiért lebuktatott, helyette azonban csalódás szorítja össze a torkomat, amiért így megfeledkezett az esti programunkról, és főleg rólam. Pedig épp én emlékeztettem arra, hogy ne másszon bele az életembe, és hogy semmi közünk egymáshoz, most mégis rohadtul elárulva érzem magam, ahogy bevágom és kulcsra zárom magam mögött a szobám ajtaját. A gitárt óvatosan leteszem, hogy ne szenvedje meg a dühömet, majd reszketve a hajamba markolok, és az ajtónak dőlök, próbálva kitalálni, mégis mi a franc bajom van, és hogyan nyugodjak le. Furcsa volt Adamet látni valakivel, főleg ennyire belemerülve a dolgokba, és bárhogy próbálom elűzni a képet, egyre csak Patrick tolakodik a fejembe, mikor átölelt és a nyakamba csókolt...
Azért fohászkodom magamban, hogy jöjjön ide és kérjen bocsánatot vagy legalább próbálja megmagyarázni, mi történt, mert addig sem kell az emlékeimre figyelnem, de bárhogy várok erre, Adam nem jön. Persze, gondolom érdekesebb annak a srácnak a szája meg a segge, mint a lakótársa, aki végre tett érte valamit és kidobta az idegesítő expasiját a házból, főz rá, és soha egy szóval fel nem emlegette, hogy még a részeg kiborulása után is fel kellett takarítania. Nem tudom, miért reszketek így, erőtlenül a padlóra csúszva, hiszen érdekelnie sem kéne, és mégis úgy érzem, valami nagyon felborult bennem, mikor megláttam azt a jelenetet az előbb. Átölelem a lábaimat és elbújok mögéjük, hogy lenyugodjak, azonban alig, hogy a légzésem csillapodik, hallom, hogy a mellettem lévő szobában puffan az ágy és valaki felnyög.
- Baszd meg Adam - sóhajtok elveszetten, és a sporttáskámhoz mászva, kiveszem belőle a nyugtatót, mert az most jót fog tenni, mielőtt széttörök valamit, aminek a javítását életem végéig fizethetném.
Elgondolkozom az altatón is, de nem akarok itt lenni, mikor Adam kirúgja a srácot reggel, a végén még rákényszerítene, hogy beszéljünk az estéről és az valami, amit nagyon nem akarok megtenni. Úgyhogy bedobom a hátizsákomba a dobozkát, miután így szárazon bevettem egy tablettát, meg váltásruhát a biztonság kedvéért, és kilopózom a házból, óvatosan mozogva, hogy nehogy Adam észrevegye, bár kétlem, hogy most túl sok mindenre képes lenne figyelni. A hatalmas kertből azonban nem jutok ki, nem igazán van hová mennem, mert Eddie-t nem akarom zavarni így este, szóval tanácstalanul megtorpanok a kis dísztónál, aminek a keringetését apró vízesés látja el. Arra gondolok, mikor ettem utoljára, és hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt bevenni a nyugtatót éhgyomorra, de végül csak kivakarok és beveszek még egyet, mert a kezem még mindig remeg, és a csomó a gyomromban nem akar múlni. Még szerencse, hogy meleg van, mert nem akarok visszamenni a házba, főleg amíg ez a srác vagy akár Adam ott van. Nem akarom most őt látni, beszélni sem akarok vele, mert tudom, hogy csak erőltetné a jópofit, meg olyanokat kérdezne tőlem, amire én sem tudom a választ, úgyhogy nem tudnék mit mondani.
Végül lekuporodok az egyik fa tövébe, nekidöntöm a hátam, és felhúzva a lábam, igyekszem nem tudomást venni a körülöttem lévő világról. A nyugtató is kezd beütni végre, érzem, hogy a testem ellazul és a gondolataim eltompulnak, és bár a lelkem még mindig egy nagy adag káosz, most legalább nem aggódom rajta, csak lassan elalszom.

Késő délelőtt ébredek, tudom, mert a kellemesen meleg napsütés az arcomba ragyog, így nyögök egyet kelletlenül. Ma délután és este dolgozom, így aludhatnék még, de a nap nem hagyja, egyre csak világít rám, nem hagyva nekem békét. Be akarok menni és zuhanyozni, meg feküdni a saját ágyamban, mert mindenem rettenetesen elgémberedett, de félek, hogy Adam bent van és találkoznom kell vele, így nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Egy ideig csak tanácstalanul bámulok a ház felé, de mivel éhes is vagyok, végül megadom magam és felszedve a hátizsákomat, amit párnának használtam, visszaosonok a házhoz. Még itt a kocsija, amit furcsállok, de biztos jó volt az éjszaka és nem akarja ott hagyni a srácot... Halkan nyitok be, azonban a konyhában szöszmötölő behemót ezt is hallhatja, mert rögtön megáll a zörgésben. Én sietve az emeletre indulok, hogy ne találkozzunk, és éppen el tudom kerülni, hogy lezárja a felfelé vezető utat, így csak nézünk egymásra pár pillanatig, Adam kétségbeesetten, én dühösen.
- Tommy, én... - kezdené, de megakad, ahogy a tekintetem még elutasítóbbá válik. - Ma indulok a turnéra és...
- Jó neked - szakítom félbe, majd döngő léptekkel felsietek az emeletre és kulcsra zárom a szobám ajtaját belülről, hogy ne tudjon bejönni. Hallom a lépteit a lépcsőn, majd az ajtó előtt, így távolabb húzódom, fel az ágyra, nem törődve azzal, hogy lehet, hogy az ágynemű tiszta kosz lesz a ruháimtól. A léptek megtorpannak az ajtóm előtt, és minden néma pillanattal egyre jobban reszketek, de mikor tovább haladnak, megkönnyebbülten engedem ki a bent tartott levegőt.

Nem tudom, mióta fekszem az ágyban, várva, hogy a direkt kinyitott ablakon keresztül meghalljam az autója hangját, ahogy elhajt. Hallom, hogy pakol a másik szobában, és bár a gyomrom görcsölt és fájt az elején, már nem is igazán érzem, hogy éhes vagyok, ami megkönnyíti a várakozást. Nem értem, miért vagyok ilyen... félek tőle, de már nem azért, mert bármikor feldobhat a rendőrségen, hanem mert kedvelem, és ezt nem szabadna. Elárulta a bizalmamat tegnap este azzal, hogy idehozott valakit, és hagyta, hogy meglásson, mégis, amiért a legdühösebb vagyok rá, hogy meg akarok bocsájtani neki, mert ő az egyetlen ember, akit valamennyire a barátomnak nevezhetek. Nem engedhetek valakinek megint mindent csak azért, mert hiányzik, hogy megnevettessen vagy mert a kristálytiszta éneke elfeledteti velem, hogy bármi bajom van, mert nem lesz jó vége. Megkönnyebbülten sóhajtok, mikor hallom beindulni a motort, és a biztonság kedvéért csak akkor óvakodom le a földszintre, mikor már kihajtott a bejáróból és nem hallom többé a motort.

Munkából hazafelé menet kivételesen nem az első dolgom, hogy semmire sem oda figyelve siessek végig az úton, most kényelmes tempóban haladok, és egy helyen be is fordulok egy másik utcába, hogy lássam az ottani házakat. Van néhány, ami elég ígéretesnek tűnik, az egyik előtt éppen áll pár autó, így besurranok a kapun és elbújok a bejárathoz közel, hogy lássam, mikor kijön az ingatlanos, van-e riasztó vagy nincs, ami az egyik legfontosabb eleme a házválasztásnak. Már megszoktam a várakozást, bár az Adammel töltött napok után most idegennek tűnik, amit csinálok, még mindig olyan csendes vagyok, mint régen, így nem is vesznek észre. Riasztó nincs, ami elégedett mosolyt csal az arcomra, bár a ház nem olyan impozáns, mint Adamé, de jó lesz, végül is csak aludnék benne, nem költöznék be igazán, mint ahogy az énekesnél tettem.
- Elnézést! - sietek oda a kapun kilépő ingatlanoshoz, aki a jól kifejlesztett műmosolyjal fordul felém. - Megnézném a házat, de látom már éppen indul. Mikor mutatja meg általában? - A férfi furcsállva néz végig rajtam, de tudom, ez nem fogja eltántorítani, mert a gazdagok néha rosszabbul is néznek ki, mint én, nekem legalább van stílusom.
- Hétköznaponként délelőtt tíztől-délután ötig, hétvégén pedig nem dolgozom. Szeretne egy időpontot foglalni? - kérdi, de én rövid gondolkodás után megrázom a fejem.
- Nem köszönöm, előbb megbeszélem a... feleségemmel. Majd hívom - biccentek, és sarkon fordulva le is lépek, mielőtt kérdezősködni kezdene.

Adam kocsija a garázsban van, látom kívülről a kis épület ablakán keresztül, amire értetlenül ráncolom a homlokom, mert Adam eddig sosem parkolt be a garázsba. Gondolom mindig attól tartott, hogy elkésik, mert ahányszor csak itthon voltam, mikor ő már lelépett, úgy szelelt ki a házból, mint akit kergetnek. Kíváncsi vagyok, mi vette rá, hogy most beálljon, de a gondolatmenet közepén a hajamba túrva nyögök fel. Mit érdekel engem, hogy mit miért csinál? Mi a fenéért jár megint körülötte az eszem? Nem is kéne gondolnom rá, beszélni sem akarok vele, nem dőlhetek be megint annak, mennyire ellazít a hangja, a nevetése és úgy általában véve a jelenléte. Arra kell figyelnem, hogy ez egyben meg is rémiszt, mert nem történhet meg újra, és félek, hogy engedek majd neki, ha még sokáig a közelében leszek. A házba lépve próbálom halkan becsukni az ajtót, hogy ne vegyen észre, de olyan csend van, mintha nem lenne itthon senki, így gyanakvóan rúgom le a cipőmet az élőszobában és a nappaliba pillantok, majd átmegyek a konyhába, de senkit nem találok. Hunyorogva viszont észreveszek a hűtőre rakva valamit, ami eddig nem volt ott, és ahogy közelebb megyek, egy összehajtott papírlapra ismerek, amin halványan átüt a toll tintája.

"Tommy,
Személyesen akartam elköszönni tőled, de nem voltál itthon, mikor indultam, így nem tudtam. Beszélni akartam veled az estéről, de remélem megbeszélhetjük, mikor hazaértem a turnéról. Vigyázz a házra" - itt írt valamit, amit úgy átsatírozott, hogy hosszas próbálkozás után se sikerül kiolvasnom, így feladom és csak állok ott, kezemben ezzel a hülye levéllel. Tudom, hogy ez már túl sok, hogy túl közel kerültem hozzá, és hogy most épp az az alkalom lenne, hogy lelépjek, mert Adam nem tudná, hová megyek, de ebben a hülye házban nincs riasztó, és nem akarom, hogy miattam kirabolják ezt az idiótát, mert csak így rám bízta a házat. Mi a fenéért bízik meg bennem? Megbízik bennem egyáltalán?
Dühösen összegyűröm a papírt, aztán megbánva, amit tettem, kisimítgatom, és összegyűröm újra. Utálom Adamet, nem tudom, hogy csak játszik velem vagy ennyire ostoba, hogy tényleg ne vegye észre, hogy nem jó ötlet közel kerülni hozzám, de nem hagyhatom, hogy megtörténjen, bármelyikről is legyen szó. Az üzenet végül visszakerül a hűtőre, én pedig felcsoszogok az emeletre, mert nem vagyok éhes, de mielőtt bemennék a szobámba, megtorpanok és bizonytalanul pillantok az övé felé. Nem szeretek turkálni más életében, és a gardróbja szegecses tartalmára sem igazán vagyok kíváncsi, de mégis valami rávesz, hogy bepillantsak az ajtón, aztán beljebb óvakodjak. Nem túrok fel semmit és a fiókjait sem húzogatom ki, de megdöbbenek rajta, hogy ez a szoba mennyit változott, mióta én laktam itt. Adam-illata van, és az ő hangulata leng be mindent, a díszítés, az apró kacatok az éjjeliszekrényen, de ami igazán magára vonja a figyelmem, az a különböző alkoholok széles választéka. Ha nem ismerném a kapcsolatát Billel és nem láttam volna teljesen elázva, arra gondolnék, hogy gyűjti őket, de így szinte biztos vagyok benne, hogy mindegyik csak tartalék a következő részeg éjszakára. Mégis, az elmúlt napokban nem ivott és valahogy vidámabbnak tűnt, legalábbis mikor együtt csináltunk dolgokat, miattam lenne? Istenem, mi a fenét teszünk egymással, Adam?


A busz már a ház előtt áll, Alex pedig nyilvánvalóan tajtékzik, hogy mégis hol a rossebben akadtam el már megint, de még mindig bizakodom, hogy Tommy hamarosan beállít. Ilyenkor szokott hazaérni. Ez annyira jellemző. Pont ma késik. Észveszejtő dudálást hallat kint a csapat, én meg összerezzenek idebent. Francba, persze, hívjátok fel egész LA figyelmét rá, hogy világsztár költözött ebbe az utcába. Minden reménnyel felhagyva, hogy személyesen köszönhetek el, vagy akár csak láthatom a kis szőke tincsei mögül kilesni mielőtt indulok, megragadok egy fecnit, és firkantok egy levelet, hogy mégse csak úgy lelépjek.
Persze megtehetném. Miért ne léphetnék csak úgy le? Végül is nem tartozunk egymásnak semmiféle elszámolással, mégis úgy érzem, képtelen vagyok felszállni arra a turnébuszra enélkül. De mit írjak? Egy percre gondolkodom csak el, de az ujjaim már maguktól formálják a sorokat, egy egész pofás kis búcsúüzenetet kanyarintva. Nem túl nyálas, de mégis van benne valami személyes. Valami, amiből kiderül, hogy számít nekem. Bár talán a vége már túl sok. Talán úgy érezheti tőle, hogy megint nagyon ráakaszkodom. A „Vigyázz a házra, és magadra” mondatot elvágva alaposan kisatírozom az „és magadra” részt, és egy újabb dudálást hallva, villámgyorsan tűzön a hűtőre. Még egyszer körülnézek az üres lakásban, aztán egy nagy sóhajjal felkapom az utolsó táskám, amit még nem vittek ki, és nekiindulok.
A buszon kussban ülök le a helyemre, csak egy erőltetett, de inkább gúnyosra sikeredett mosolyt villantok. Mindenki ujjong és tapsol, hogy végre kitaláltam a házamból. Megszállottan lesem az ablakon át az utcát, ahogy végighajtunk rajta, aztán végig a környező utakat is, hátha… de semmi. Már majdhogynem kétségbe esem. Remélem nem történt vele semmi. Igazán magamat hibáztatnám érte, mert csak úgy elmentem, mikor szokásához kicsit sem híven, késett otthonról. Próbálom elhessegetni a sötét gondolataimat, hogy mondjuk vérbe fagyva fekszik egy árokparton, vagy ilyesmi, de elég hülye vagyok hozzá, hogy nehezemre essen. A tegnap este nem teljesen úgy sült el, ahogy gondoltam. Jobban mondva, fogalmam sincs, hogy mi van most. Tommy dühösnek látszott. Dühös volt, ez nem kérdés, és egy kicsit mintha még csalódott is lett volna. Egyáltalán nem volt szándékomban ilyen érzéseket előidézni. Pont nem ezt akartam. Meg akartam nyugtatni, hogy nem vagyok teljesen rákattanva. Nem teljesen… Ah, felnyögök és beleverem a fejem az előttem lévő ülés támlájába. Isaac mindentudón fordul hátra.
- Még mindig? – kérdi, én meg hirtelen nem is tudom mégis mi az istenről beszél. Csak akkor esik le, mikor folytatja. – El kéne már felejtened. Az a gyökér nem érdemli meg, hogy így emésztd magad miatta, husi.
- Most pont nem gondoltam rá, de kösz, hogy eszembe juttattad – morgok még mindig a támlába. Igaz is, tegnap este óta nem gondoltam egyáltalán Billre. Azt hiszem ez eddig a rekordom. Ez az Adam, egyre jobb vagy!
- Akkor meg mi bajod? Ilyenkor már te szoktál a legjobban pörögni, és megállás nélkül nyaggatsz mindenkit.
- Mindegy – legyintek és hátradőlve lecsukom a szemem, hogy jelezzem, aludni fogok, és békén lehet hagyni. – Csak rosszul aludtam.
Ez valójában még csak nem is hazugság. Miután Tommy ezt a furcsa reakciót produkálta, jobbnak láttam, hogy inkább nem feszítem azt a képzeletbeli húrt, azon a csodálatosan furcsa, közös képzeletbeli gitárunkon. Érthetetlen hogy miért hagyom, hogy így befolyásolja az életem. Szinte uralja a házam. Mégsem teszek semmit. Sőt. Még be is hódolok, mint tegnap. Egy rohadt állatnak éreztem magam, amiért végül elküldtem azt a szegény srácot. Megígértem neki, hogy majd máskor, és talán inkább nála bepótoljuk, de nem vagyok benne biztos, hogy ez meg fog történni.
Percekig álldogáltam Tommy szobája előtt. Be akartam menni. Beszélni akartam vele mindenről. Az érzéseimről, a félelmeimről, talán még Billről is, hogy mi történt velünk, de végül nem volt hozzá elég bátorságom, mert egy gyáva szar vagyok. Helyette inkább bevágódtam az ágyamba, mert tudtam, hogy két lehetősége van ilyenkor magabiztos én-nek, vagy leiszom magam a sárga földig, vagy alszom. A harmadik eshetőség a szex lenne, de morcos cica lakótársamnak lehet nem lett volna elég indok erre, ha rárontok azzal, hogy nyugtató légyottra van szükségem, segítség. Mostanában egyre többet gondolok rá. Mármint nem csak úgy, hanem mondjuk ruha nélkül is. Még sosem láttam a normálisnál kevesebb ruhában, és – nagy bánatomra – a medencébe sem merészkedett még be, mégis… Valahogy néha mikor a zuhany alatt állok, vagy csak az ágyamban fekszem álomra várva – ami amúgy szerintem ugyan olyan, mint én, mert sosem tud akkor érkezni mikor kéne – sokszor akaratlanul elgondolkodom rajta. Elképzelem. Vagy agyalok ezen az Ettán, meg persze minden faszságon. Pont mint most.

Csak akkor veszem észre, hogy tényleg elnyomott az álom, mikor arra riadok fel, hogy fékezünk és mindenki ujjong, hogy végre leszállhatnak a buszról. Biztonsági őrök hadaival befurakszunk a szállodába. A csomagjainkat már fel is vitték, kivéve azt az egyet, amit kincsként őrzök a kezemben. Megkapjuk a kártyákat és végre mindenki birtokba veheti a kis kétéjszakás rezidenciáját.
Ahogy beérek, elterülök az ágyon, és csak bámulom a plafont. fogalmam sincs ez meddig tart, de a telefonom csörgése szakít ki a gondtalan bambulásomból.
Ma már ezredszer is fájdalmasan felsóhajtok, mikor meglátom ki hív. Már csak ő hiányzott, de tényleg. Mindig kegyetlenül jól időzít, ez most sincs másképp. Kéne valami díjat kitalálni erre, tuti megszavaztatnám, hogy ő kapja. Gondolkodom, hogy felvegyem vagy hagyjam tovább villogni azt az idegesítő K betűt, de aztán arra jutok, hogy a kis terrorista úgysem nyugszik, míg fel nem robbantotta a mai bombáját is.
- Igen? – szólok bele, előre félve, hogy mi a mai műsor.
- Halihó! –köszön vidáman, én meg hányni tudnék, de hát ez van. Legalább tényleg szépen kiegészítjük egymást. Látod Bill, tévedtél. Mégiscsak összeillünk. – Csak azért hívtalak, mert gondoltam, talán már lenyugodtál a múltkori után, és tudunk beszélgetni.
- Lenyugodtam, és beszélgetni is tudnánk, de azt mondd meg, az nekem miért is jó?
- Jaj, ne legyél ilyen elutasító. Úgy váltunk el, hogy barátok maradunk – mondja teljesen nyugodtan, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Most nem tudom, hogy csak azt élvezi, hogy engem kínozhat, vagy tényleg ennyire seggfej.
- Nem. Ezt te mondtad, mikor mosolyogva kisétáltál az ajtómon. Azt nem kérdezted, hogy én vajon barátkozni akarok-e veled – húzom el a szám. Megpróbáltam, de nem. Egy kicsit sem élvezem ezt a beszélgetést.
- Ne legyél ilyen. Hogy megy a turné? Már elutaztál igaz? – próbál terelni, de tényleg a hátam közepére sem hiányzik ez a cukkancs kis bájcsevej.
- Igen, már el. És sok a dolgom. Épp megzavartál a plafon bámulásában. Azt egy kicsivel jobban élveztem, mint ezt most – egy pont ide. Mosolyognom kell magamon. Bill sosem szerette, és még tutira most sem, ha leejtik egy beszélgetésben.
- És a cicuskád? Ő is veled ment?
- Továbbra sem a cicuskám, és szakadj le erről a témáról, mert amúgy sincs hozzá már semmi közöd – köpködöm a szavakat, mert egy pillanat elég ennek a sátánfajzatnak, hogy a plafonon legyek.
- Hát persze. Szóval ott dorombol az öledben?
Összeszűkítem a szemem, mert pontosan tudom milyen arckifejezéssel beszélhet a telefonba, és miként ékesíti különleges vigyora a vonásait. Szívesen képen törölném. Sosem tettem ilyet, és tervben sem volt soha, de most valamiért viszket a tenyerem rá. Ezt is Tommy hozta elő bennem. Ez kezd egyre durvább kereteket ölteni.
- Ha itt dorombolna, elhiheted, hogy kurvára nem veled diskurálnék. Állj le Bill – váltok komolyra, mert úgy tűnik tényleg nem ért a szóból. – Nincs köztünk semmi, utoljára mondom. Csak egy barátom.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, mert hallom, ahogy felnevet, és rájövök, hogy még mindig mennyire hiányzik ez a nevetés, amitől a másikra is rájön a röhögő görcs. Az arca, ahogy felvirul. A kurva életbe!
- Adam, ne nézz hülyének. Neked nincsenek ilyen barátaid. Az ilyen fiúkkal te nem csak barátkozni szoktál.
Itt végképp elgurul a gyógyszerem, lendületből felülök, hogy még az eddiginél is erélyesebben a tudtára hozzam, mennyire feldühít a viselkedése, és egyáltalán a jelenléte még mindig az életemben.
- Azt hiszel amit csak akarsz, és most mondanám, hogy mert egyáltalán nem érdekel de ez pont nem így van, és ez is engem igazol. Te ezt komolyan, szándékosan csinálod velem, vagy tényleg ilyen vagy? Nem látod mennyire megkínzol minden alkalommal, mikor újra visszacsöppensz a pillanataimba? Szerinted ha már valaki más mosolya, más valaki kívánságai érdekelnének, mást szeretnék a világon mindenkinél jobban elkényeztetni, és megóvni mindentől, akkor ilyen mocskosul szarul érezném magam, ha épp rám törsz? Egyszerűen te ezt élvezed, vagy csak nem veszel észre senkit magadon kívül?
- Adam…
- Nem! Most én beszélek – szakítom félbe, mert az isten tudja, hogy honnan, de végre sikerül annyi erőt összeszednem, hogy ezeket elmondjam neki, hát nem fogom magamban tartani. Talán soha többé, nem száll meg ez a démoni lelkierő. – Tommy csak egy nagyon jó barátom. Neki is problémái vannak, és nekem is. Én segítek amiben tudok, ő pedig már nem egyszer kirángatott a letargiámból, ami miattad gyötör. Kibaszott vak vagy és azt hiszem önző is, ha nem látod, hogy még mindig téged szeretlek, Billy. Ha ezt esetleg eddig nem tudtad volna… Szóval kérlek, szállj le rólam, és Tommyról is, mert míg te a földbe döngöltél, ő az akinek hálával tartozom azért, hogy segít talpra állnom. Köszönöm, hogy végre végighallgattál, most mennem kell.
Ezzel a mozdulattal ki is nyomtam a telefont. Nem tudom akart volna valamit reagálni rá, valami értelmeset, úgy értem, vagy megint csak gúnyosan röhögött volna az újabb szánalmas vallomásomon, de féltem. Féltem meghallgatni, mi következik ezután. Nem akarom, hogy bármi is következzen.
Azt hiszem eljött a tökéletes idő arra, hogy az eddig féltve őrzött táskámból előkapjam valamelyik jó barátom. Azóta, hogy Tommyval egyre jobb lett a kapcsolatunk, ha nevezhetem így - márpedig nagyon szeretném így nevezni -, egyszer sem kellett még hozzájuk fordulnom. Aztán tessék, első napom Tommy nélkül, és máris kiborít egy ilyen hívással, és nincs itt a kis manó srác, aki még a szellemes beszólásaival is csak megmosolyogtat. Most biztos lenne pár epés megjegyzése arra, mekkora barom vagyok, hogy ilyen nyíltan Bill tudtára adtam, hogy még mindig az van ami. Előkutatok a minibár mellől egy poharat, és máris kesernyés ismerősöm fogadom társaságomba. Tudom mennyire szánalmas és önpusztító az, amit művelek, de egyszerűen szükségem van valamire, ami ellazít. Valamire, ami képes kitörölni azt az álnok, utálatos, egocentrikus, hisztériás, aranyos, mosolygós, szeretnivaló… áh, szóval őt az agyamból. Nem akarom ezt tovább. Bárcsak lenne olyan pia, vagy bármi, ami örökre elmossa az ember fájdalmát.

Megint Tommy jut eszembe. Már a sokadik pohár csúszik le zsinórban, és most a kis szőkeségem jár a fejemben. Hm, még nem az enyém ugyan, de… Fenébe. Fogalmam sincs mi a szar van velem. Több mint valószínű, hogy az én kis cicám hetero. Gyűlölöm, ha egy hetero srác kezd érdekelni. Mert hát most mi a szart tagadjam még magam előtt is, igenis érdekel. Na tessék bevallottam. Neki persze soha a büdös életbe nem merném ezt ilyen lazán, mert még a végén kettéfejel, de még ezen is mosolyognom kell. Tommy az én kis páncélom. Valahogy mellette semmi nem érdekel, és semmi nem probléma. Képes teljesen elvonni a figyelmem a hülyeségekről. Mi lesz velem ebben az öt hónapban? Szín alkoholista leszek, ha nem számítok már most is annak.
Mikor már a sokadik, és csak a jó isten tudja hányadik poháron is túl vagyok, kezdek végre egészen betompulni. A jól megszokott érzés. Már-már szeretem, esküszöm. Nemrég a srácok hangosan és kitartóan dörömböltek az ajtómon, hogy menjünk és fedezzük fel egy kicsit a szállodát, meg a bárját, de meg sem nyikkantam. Úgy csináltam, mintha itt sem lennék. Minek nekem szállodai bár és barangolás, mikor itt van velem az én kis Johnnie-m, aki minden bajban hű társam.
Időközben kezdem egészen elveszteni a fejem, és ezzel egy időben a kontrollt is, és már egy teljesen új üveget bontottam fel. A fejem kellőképp zsong, épp ez volt a cél, és a szoba is egy folyton forgó óriás körhintára emlékeztet, de valahogy most nem sikerült elérnem ugyan azt a hatást, mint amit vártam. Jobban mondva sikerült. Már nem törném össze zokogva a teljes berendezést Bill miatt, viszont Tommy mintha még az előzőeknél is akaratosabban kapaszkodna az elmémbe. Folyton azon kapom magam, hogy agyalok. Mit csinálhat most, vagy mit vacsorázott, esetleg már alszik-e. Bár nem, azt nem hiszem. Talán épp most próbálja ki a medencét. Ezen el kell mosolyodnom, és egyben elszörnyülködöm, hogy ezt pont nélkülem teszi. Nem szabadna. A kiscicák nem pancsizhatnak a gazdáik nélkül, nehogy valami bajuk essen. Ezen a gondolatmenetemen még nekem is fel kell nevetnem. Ha valaki most kívülről látna, tuti hülyének nézne, hogy magamban mosolygok, vagy csak random felröhögök. Istenem, Tommy, tényleg kezdesz megőrjíteni, csak épp azt nem tudom, hogy a jó, vagy a rossz értelemben.
Hiányzik. Azt hiszem, legalábbis… Mintha ez az az érzés lenne, bár már nem tudom a legtökéletesebben beazonosítani, melyik érzésnek mi a kiváltó oka, de mintha… Legszívesebben felhívnám, de nincs meg a száma. Együtt lakunk, és még a száma sincs meg. Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem ez a leghihetetlenebb momentuma a mi kis párosunknak. Zsigerből kapom elő a telefonom, őszintén magam sem tudom mi a célom vele. Ahhoz épp nem vagyok elég józan, hogy kitaláljam a számát, bár bizonyára izgalmas lenne megpróbálni. Költséges, de izgalmas. Az ujjaim magától mozdulnak, és megnyitom a kis videót, amit azóta sem töröltem le. Valahogy mindig közbejött valami, vagy talán csak a nem akarásom a fő oka, de még mindig itt van. Bájos, ahogy kótyagos fejjel mosolyog a kamerába. Félrebiccentett fejjel nézem, ahogy hozzásimul ahhoz a sráchoz. Nem tudom ki lehet, de biztos, hogy közel álnak egymáshoz. Legalábbis itt még biztos. Nem tudok semmit a barátairól, sem a családjáról, szóval nem lepne meg, ha még mindig jóban lennének. Valami váratlanul, mint egy villámcsapás a nyári verőfényben, befészkeli magát az agyamba. Mi van, ha ő az a srác? Az, aki miatt Tommy nem érzi magát biztonságban. Az látszik, hogy nagy az összhang, és megbízik benne. Tommy előttem még sosem viselkedett ennyire önfeledten. Voltak már nagyon jó pillanataink, de azért itt még nem tartunk. Ott, hogy mondjuk önszántából hozzám érjen. Mintha harapnék… Nálam jámborabb ragadozóval még biztosan nem találkozott pedig. Csak tudnám, ezt hogyan adjam a tudtára.
Míg a kis szőkén agyalok, már vagy tizedszer játszom le a videót, és képtelen vagyok elszakadni tőle. Talán azért is, mert még mindig őrli a lelkem, hogy fogalmam sincs, mit gondol a tegnap estéről. Nem volt alkalmunk beszélni, és elköszönni sem. Talán… Talán nem venné tolakodásnak, ha bejelölném valamelyik közösségi oldalon. Csak azt nem tudom, melyik a kevésbé „tolakodós” mégiscsak, a facebook, twitter, esetleg az instagram… Végül is intán is lehet üzenetet váltani, de talán mégsem annyira személyes oldal, amit csak a barátaiddal osztasz meg, és még a képeit is büntetlenül nézegethetném. Na próba szerencse, nagyon remélem, hogy nem esem pofára. Az én drágalátos ex… vagy nem is annyira ex-szerelmem, a mai napig nem követ, csak én őt. Áh, nem, cseppet sem megalázó.
Az ujjam a követés ikon felett időzik, és egy apró fohászt mormolok magamban, hogy csak ne akadjon ki, és fogadja el ezt a lépést tőlem. Nem akarok többet, csak megbeszélni a tegnapot. Legalábbis most épp nem akarok többet csak ezt. Hirtelen döntés, és megnyomom. Ennyi, már nincs visszaút. Komolyan olyan vagyok, mint egy szánalmas kis tini, aki a suli legmenőbb srácának akarja elnyerni a kegyeit, és csak reménykedni mer, hogy nem a padlón végzi. Ah, annyira gyerekes vagyok.
Tommy most biztos haragudna rám, hogy megint betintáztam, de ez van kis törpém. Ha nem vagy velem, máris nem olyan könnyű az az önmegtartóztatásnak nevezett fájdalmasan nevetséges kínzás.
Eddig semmi reakció. Holnap koncert, nekem pedig nem kéne másnaposan nyitnom azt új turné első koncertjével. Megpróbálom végre elszakítani magam a telefonomtól, amit azóta is megszállottan bámulok, de nem olyan egyszerű.
Kurva nehezen, de sikerül feltápászkodnom, és fingom nincs róla hogyan, de a zuhany alá is be tudok kecmeregni, mégpedig ruha nélkül. Ez azért nem kis teljesítmény. Durva szesz vs. Adam; 0-1.

Talán fél órát tölthettem a forró, majd pedig a jéghideg víz alatt, hogy egy kis életet leheljek magamba. Pedig olyan elszántan próbálkoztam épp az ellenkezőjén, igazán drága barátaim társaságában. Na mindegy. Kilépek a fürdőből, és egyből a telefonom felé nézem. Villog a kis jelzés. Elakad a lélegzetem, és a víz is lever egy pillanatra. Egy furcsa bizsergés futott végig rajtam. Ez persze nem jelent semmit, mert az az átkozott kis led folyton pislog nekem, de most valahogy sokkal mélyebb jelentéssel bír a rejtély, hogy mi az oka. Bármi lehet. Az összes közösségi oldal bármilyen értesítése, esetleg e-mail.
Ha csak egy program akar frissíteni, esküszöm felkötöm magam. Bár nem is. Úgy kb a tizedik emeleten vagyunk. Szerintem inkább leugrom.
Félve veszem a kezembe a kis drágám, és nem… nem is merem megnézni. Mi a szar? A saját nevetséges viselkedésemen kínosan felnevetek és feloldom a telefonom képernyőjét. 

2 megjegyzés:

  1. Jajjj, hát ez télleg cuki rész volt, csajszik! :))
    Tommynak ez a jajj nem tudom mi van velem szenvedése basszus.. kéész.. hát mi lenne, ciccc, kurvára féltékeny vagy! XD
    A Billes beszélgetés is nagyon ott van, jót nevettem! :)
    Na, most nem tudom megjósolni, hol fog felbukkanni Bill, Adamet nyomja valahol váratlanul a falhoz, vagy Tommyval fut össze, mikor a ház körül ólálkodik, de abban szinte biztos vagyok, hogy valami lesz vele! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök! :) Hááát abban egészen biztos vagyok, hogy fogalmad sincs mi jön majd Billel ezután, de várom már, hogy mindenre fény derüljön. Holnap felteszem az új részt. ;) Most aztán gyors leszek, kárpótlás gyanánt. :))

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.