Ne nézz vissza - 3.


Sziasztok!
Tudom. Inkább nem szabadna semmit mondanom, de tényleg húzós volt ez az időszak. Egyre jobban beilleszkedem az új környezetbe, és már a munka is kevésbé fáraszt le. (Ez alatt értsétek azt, hogy nem akarok meghalni, mikor végzem, hanem már csak mozdulatlanul fekszem. xD) Na szóval most még hoztam egy kis Adommyt, de már a Mirrorból is csak néhány bekezdés van vissza, és a Sell-t is elkezdtem fordítani. Gőzerővel dolgozom a tényleges visszatérésen. :) 
Addig is olvasgassátok ezt. :) 
Puszi&Pacsi







Megpróbálom kikerülni és lehetőleg el is, de persze, hogy nem sikerül, mert valahogy csak kiszúr a hordányi rajongó közül, akik alig hagyják élni. Komolyan erre vágyom én? Nem tudok nem erre gondolni azután, hogy csak úgy otthagy. Mi a fenét akarhat tőlem? Komolyan megzsarolt azzal, hogy nála lakom, hogy vele töltsek egy kis időt, tudtam, hogy ez lesz, okosabbnak kellett volna lennem, de persze Tommy, miért is lennél okosabb? Buta szőke, megmondták, mindenki megmondta, hogy az vagyok! Miután kiment, háttal a falnak dőlök és a tenyerembe temetem az arcom, remélve, hogy nem kenem el a sminket a szemem körül. Tudtam, hogy veszélyes, ha ezek után abban a házban maradok, de már mit tehetnék? Nem akarok megint valaki játéka lenni, aki úgy rángat drótokon, ahogy szeretné, csak mert nincs más lehetőségem, vagy mert bízom valakiben. Ki kell találnom valamit, hogy megszabadulhassak tőle... vagy neki kell otthagynia a házat, vagy nekem, de nem fogunk ketten ott maradni, ebben már most biztos vagyok. Lassan lecsúszom a padlóra, ahogy megrohannak az emlékek, átölelem a lábaimat és a térdemre hajtom a homlokom. Észre sem veszem, hogy folynak a könnyeim, csak amikor már szipogok és rázkódik a vállam, így közelebb húzom magamhoz a lábaimat, hogy elrejtőzhessek mögöttük, ahogy az alsó ajkamba harapok, próbálva visszafojtani a szipogást, nehogy meghallja valaki, főleg nem Adam. Azt hittem, megtanultam kontrollálni magam, de ezek szerint elég egy legyintés és még mindig összetörök, egy apró emlékeztető arra, hogy mit tettem és mit elszenvedtem azért, hogy híres lehessek, mégis itt kötöttem ki, hajléktalanként nyalva valaki talpát azért, hogy ne dugjon börtönbe vagy dobjon az utcára, mert nem vagyok képes összehozni magamnak egy normális életet. Mindig ugyanazokat a köröket futom, csak egyre mélyebbre jutva, mindegy, mit teszek, mindegy, hány éves vagyok, hol vagyok, vagy éppen kivel. Soha, semmi nem változik...

Nem tudom, meddig vagyok ott bezárkózva a raktárba, amíg sikerül lenyugodnom egy kicsit, szerencsére tudom, hogy mások is vannak odakint, így nem hagytam a boltot eladó nélkül, ez nem gond. Halkan óvakodom ki a kis helyiségből, és átsurranok a mosdóba, hogy rendbe hozzam a sminkem, ami jó ötletnek tűnik, mert ahogy tükörbe nézek, még én is megijedek magamtól először, amíg le nem sikerül vakarnom magamról a szemfestéket. Igyekszem gyorsan dolgozni, így most nem lesz olyan tökéletes, mint mikor megérkeztem, de annyira nem is érdekel, csak hogy visszamehessek már dolgozni, mert nem akarom sok időre egyedül hagyni az üzletet, én helyettesítem Eddie-t és bár a többiek nélkülem is elvannak, nem szeretem elhanyagolni a munkámat. Mégsem bírom ki egy idő után, hogy ne ólálkodjak közelebb az énekeshez, mert rajta akarom tartani a szemem, tudni akarom, mit akar, ő azonban nem foglalkozik velem, még felém sem pillant, akkor sem, mikor a rajongók végre fogyni kezdenek. Lassan ettől megkönnyebbülök, mert azt hittem, az örökkévalóságig el fog tartani, amíg ezek itt lógnak rajta, és összenyálazzák a padlót, csak mert ötven méternél közelebb lehetnek hozzá, meg kezet foghatnak vele. Ha tudnák, hogy egy házban lakom vele... tuti megölnének, hogy felhúzhassák a bőrömet és a helyembe kerülhessenek, bele sem akarok gondolni, ahogy a kelleténél sokkal gyakrabban pillantok felé és fennmaradt tinilányok felé, akiken látszik, hogy majd' összehugyozzák magukat örömükben, hogy a közelében lehetnek. Ezek nem tudják, hogy Adam meleg? Jó ég...
Mikor végre kitessékelnek mindenkit, én megkönnyebbülten sóhajtok, és lassú mozdulatokkal elkezdem összeszedni a terítőket, meg elvinni a raktárba az asztalt, aminél ült, az új albumával körberakva, amit persze megvehettek, ha azt akarták, hogy azt írja alá. Persze a csapata semmit sem pakolt össze, úgyhogy rám maradt az egész takarítás, ami miatt vagy fél órával tovább pakolászok, mint amúgy szoktam maradni az üzletben, felmosok, és még egyszer átnézek mindent, mielőtt lekapcsolnám a villanyt és kilépnék az utcára. Lehúzom a rácsot a helyiség elé, aztán még bezárom a lakatot a kulccsal, mert az itt lévő hangszereket az életemmel is védeném, ha kéne, aztán a kulcsot a zsebembe süllyesztve, lassan hazaindulok. Mióta Adam lelépett, az az utolsó pár pillanat jár a fejemben, amikor az egyik kiscsaj erről a Billről kérdezte, valószínűleg akiről olvastam is a twitterén. Adam úgy tűnt, nagyon oda van érte, bár nem úgy nézett ki, hogy olyan gyakran találkoztak volna, de akárhogy igyekszem kiverni a fejemből az egészet, valahogy nem megy. Valahogy nem áll össze, ahogy Adam reagált, és hogy az egész csak pletyka, akkor nem rémült volna meg ennyire a kérdéstől. És ha a srác a pasija? Azt hittem, ő elég nyílt az ilyesmivel, minek titkolná?

- Megőrjít ez az ember Ratliff, csak verd ki a fejedből - sóhajtom magamnak, ahogy a fejemet lehajtva haladok az utcán. Már nem vagyok messze a háztól, és ahogy felnézek, már ismerősen köszönnek vissza rám a magas falak, amik mellett elsétálva, az egyik fára fel tudok kapaszkodni, hogy bejussak a kertbe, onnantól pedig már tulajdonképpen otthon vagyok. Nem lep meg, hogy a villany fel van kapcsolva, gondolom borzasztóan elfáradhatott a szegény sztárocska ennyi rajongótól, csak abban reménykedem, hogy talán elfelejtette ezt az esti közös iszogatást, és bár biztos vagyok benne, hogy be tudnék úgy jutni a szobámba, hogy ne vegye észre, most nincs sok kedvem bújócskázni vele. Előre tervezem a fejemben, hogy megacélozom magam és azt mondom neki, hagyjon békén, mert túl fáradt vagyok a játékaihoz, azonban alig, hogy belépek az ajtón, hatalmas csattanást hallok az emeletről. Összerezzenek és azonnal elejtem a táskámat, egy pillanatra megdermedve a nyitott ajtóban. Talán ő nincs is itthon? Talán betörtek? Nem éppen az az alkat vagyok, aki elbánik betörőkkel, de nem tudom, melyik változat lenne a jobb, ha ők nyírnak ki, vagy ha a zsaruk visznek el, mikor Adam meglátja, hogy hagytam, hogy elvigyék a cuccait, úgyhogy felkapom az első kézbe eső tárgyat, amivel ütni tudok, ha arra kerülne sor, és már rohanok is fel a lépcsőn. Remeg a kezemben az esernyő, ami minden bizonnyal Adamé, mert hogy nem az enyém, az tuti, mikor meghallom az első hangokat az ő szobájából, és egyből belököm az ajtót, de az elém táruló látvány nem éppen az, amire számítottam. Az énekes ott térdel a földön, el sem tudom dönteni, hogy dühösen vagy elkeseredetten inkább, a szobában pedig mindenütt üvegszilánkok hevernek, az összetört üvegtől.
- Bill? - Elcsuklik a hangja, mikor felnéz és még a könnyein keresztül is láthatja, hogy nem az vagyok, akit keres, és akkor valahogy a helyére kattan a fejemben minden. Ezért költözött ide ilyen gyorsan! Hát mind menekülünk valami elől...
- Nem a volt pasid vagyok te gyökér, megijesztettél, a fenébe is, azt hittem, betörők vannak a házban és meg fognak ölni! - gesztikulálok felé az esernyővel, de úgy tűnik, nem fogja fel, mert lassan felkel a földről, és ügyetlen mozdulatokkal közelít felém. - Adam, ne gyere közelebb - figyelmeztetem, de a hangom erőtlenül megremeg, ahogy elkezdek kifelé hátrálni a szobából. Amikor elém ér, és megszédülve a falnak támaszkodik, kiesik a kezemből az esernyő, úgy remegek a félelemtől. A kezét mellettem az ajtófélfának támasztja, így nem tudok kicsusszanni előle, a mellkasa pedig eltakar előlem minden mást, semmit sem látok, csak az ingét, amit azóta sem vett át, és érzem az alkohol mindent beborító szagát.
- Adam, ne csináld, kérlek... - motyogom, de a hangom akár egy egéré, vékony és erőtlen, mégis, mikor felém mozdul, a következő, amit felfogok, a csattanás, ahogy olyan erősen vágom pofon, hogy az alkoholmámorban elgyengült teste kilendül a egyensúlyából. - Nem vagyok a búfelejtő babád! Nem egy elbaszott szexrabszolga vagyok, hogy az itt élésért lefeküdhess velem és elfelejthesd a volt pasidat! Undorodom tőled - vágom hozzá, még mindig remegve, de már erőteljesebb hangon. És én még azt hittem idefelé jövet, hogy van bennünk valami közös, hogy talán meg is érthetjük egymást, mert mindketten menekülünk a múlt elől, de ő nem menekül, ő ott él, és nekem erre nincs szükségem.
Kinyitja a száját, de nem képes reagálni a szavaimra, csak visszatámaszkodik a falnak és rádönti a fejét, hogy egyáltalán képes legyen megtartani magát. Akármilyen dühös vagyok és félek is, valahogy sajnálom is, mert egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem, mikor rám talált a kanapén vagy mikor az előző éjszaka néztem róla a képeket és a videókat. Minden újonnan megjelent mosolygó kép róla egy hazugság, és ezt most látom igazán, ahogy egy sóhajjal felé nyúlok, hogy az ágy felé terelgessem, de mikor végre leül a matracra, belemarkol az ingembe, és közel tartva magánál, érzem, ahogy a könnyei lassan átáztatják az anyagot. Szenvedve nézem, a széttúrt haját, a halványan reszkető vállát, nem tudva, mit tegyek, hiszen nincsenek barátaim, erre ez az ember, akit alig ismerek, most az ingembe zokog, mégis, mi a fenét kezdjek vele?
- Feküdj le - sóhajtok végül, és lassan eltolom magamtól. - Aludj egyet - mondom neki, ahogy köré bugyolálom a takarót, ügyelve arra, hogy kikerüljem minden ügyetlen mozdulatát, amivel maga mellett akar tartani. Figyelem, ahogy egyre laposabbakat pislog, remélve, hogy nem fogja lehányni a paplant, meg úgy nagyjából semmit, mert azt már nem leszek hajlandó kimosni. Megkönnyebbülök, mikor az egyenletessé váló szuszogása elárulja, hogy elaludt, így kicsit könnyebbé válik a lelkem legalább egy rövidebb időre, amíg ki van ütve, és eltűnve a szobából, szerzek egy seprűt, meg egy szatyrot, amibe rakhatom az üveget.

Mielőtt újra belépnék az ajtón, egy pár pillanatig bizonytalanul ácsorgok ott, figyelve, hogy Adam tényleg alszik-e, de úgy tűnik, igen, úgyhogy óvatosan elkezdem összeszedni a nagyobb darabokat, és feltakarítani a kisebb szilánkokat is, amik jól szétszóródtak, mert biztos vagyok benne, hogy reggelre elfelejti majd, hogy összetört egy üveget, az meg senkinek nem hiányzik, hogy a sürgősségire vezessek vele, mert összevagdosta magát, amikor megpróbált kirohanni hányni, vagy valami. Egy pillanatra megdermedek, mikor felnyög, de mikor felnézek, csak átfordul a másik oldalára, így a gyomromba nőtt csomó egy kicsit feloldódik, ha el nem is tűnik teljesen, hiszen a helyzetem azzal egyáltalán nem vált egyszerűbbé, hogy először meg akart erőszakolni, aztán meg az ingembe zokogott. Mégis, mi a fenéért hagyom ezt? Nem csak tőle undorodom, hanem magamtól is, hogy mindezek után még a szobáját takarítom, és nem az az első dolgom, hogy elhúzzak innen a fenébe, de azt mondom magamnak, úgysem lenne hová mennem, hogy nem éri meg utcára kerülni, mert egy részeg kiborulás még nem a világ. Így kezdődött annak idején is, mikor elkezdtem behódolni neki... de ez most más lesz. Most már erősebb vagyok, és képes leszek nemet mondani, ahogy az előbb is tettem.

Mikor végre befejezem a takarítást, az órára nézve rá kell jönnöm, hogy már úgysem lennék képes aludni, úgyhogy kidobom a konyhában a szilánkokat, visszapakolok mindent a helyére, aztán begubózom a szobába és előveszem a gitáromat. Az elmúlt időben nem nyúltam hozzá sokat, mert főleg csak álmatlan éjszakákon veszem elő, azonban épp mielőtt Adam ide költözött, annyira sokat dolgoztam, hogy nem volt rá időm, miután pedig megjelent itt, féltem, hogy meghall majd, így csak akkor jutott rá időm néha, amikor össze tudtam hozni, hogy itt legyek, mikor ő éppen elvolt. Most tudom, hogy amúgy is csak a falat bámulnám egész éjszaka, úgyhogy inkább ebbe ölöm az időmet, ha értelme már nem is sok van, hiszen amúgy sem fogom eljátszani a számokat közönség előtt, csak magamnak írom őket.
A reggel fényei és a gyomrom törik meg végül a csendes, fáradt pengetést, amivel eltöltöttem az éjszaka maradék részét, úgyhogy a gitárt az ágyamon hagyva, kicsoszogok a konyhába, hogy csináljak tojásrántottát, meg pár pirítóst. Ketté osztom őket, majd sokáig bámulom a tányérokat, amíg elég bátorságot nem szerzek ahhoz, hogy az egyiket megragadva, visszainduljak az emeletre, Adam szobájába, remélve, hogy nem fogja elhányni magát már a kaja illatától is, ha egyáltalán megérzi majd, amilyen mélyen aludt még, mikor benéztem hozzá, mielőtt lementem reggelit csinálni. Ma amúgy is csak délutántól van a műszakom a munkahelyemen, addig van időm rendbe hozni magam, meg talán egy kicsit őt is. Igaz, azt sem tudom, miért érdekel... hiszen ő akart letámadni tegnap este, ő ütötte ki magát és miatta voltam képtelen aludni az éjszaka.



Nyögve fordulok a másik oldalamra, mert embertelen hányinger kerülget percek óta, de nem érzek elég erőt a lábamban… mit a lábamban, az egész testemben, hogy kimenjek a mosdóba. Inkább megpróbálok a lehető legkevesebbet mozogni, épp csak óvatosan venni a levegőt, ami még nem kavarja fel a gyomrom ennél is jobban, és halkan gondolkodni, mert még a gondolataim is túl hangosak, és majd' ketté szakad a fejem. Mintha a gondolataim apró, de annál nehezebb labdákként pingpongoznának a koponyámban. Hogy én ezt hogy utálom.
Na, várjunk csak. Az ágyamban vagyok? Ahogy kinyitom szemem hirtelen, a fényár esküszöm füstölgősre égeti a retinámat. Ez csak azt jelentheti, hogy reggel van. Picsába, fogalmam sincs hogyan alakult az este, és azt sem tudom Tommy mikor érhetett haza. Haza? Már ilyen természetesnek veszem, hogy közös az otthonunk? Nem tudom jól van-e ez így. Ezen viszont majd máskor gondolkodom, mert a fénynek, és hirtelen mozdulataimnak hála a gyomorműködésem is vészesen beindult. Bár ritkán hányok piától, hála a rutinnak ugye, de azért nem merek kockáztatni. Jobb ha meglátogatom a mosdót. Csak megnézem, hogy a hatalmas fürdőm és csillogó WC-m hogy érzi magát, ennyi az egész.

Gyorsan próbálnék eljutni a mosdó ajtajáig, de a házat belengő friss étel illata, és a zajok, amik a konyhából szűrődnek fel, elvonják a figyelmem. A hányingerem mintha elvágták volna, ahogy, mint valami megszállott, követem az illatokat.
Mikor a lépcső felé igyekszem, megtorpanok Tommy szobája előtt. Az ajtó nyitva. Ilyen még nem volt. Mindig kulcsra zárja. Gyarló az ember, képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy benézzek. Kicsit kijjebb tárom az ajtót, és nagyon óvatos lépkedek beljebb. Olyan halkan, hogy még véletlenül se hallhassa meg odalent. A vendégszobában alszik a kezdetektől fogva. Vajon mielőtt ideköltöztem, már akkor is ez volt a szobája? Basszus, lehet, hogy kitúrtam az ágyából. És ez most engem érdekel. De miért érdekel engem? Egy fillért sem fizetett azért az ágyért, én viszont egy egész vagyont.
Ez a szoba nagyon üres. Nincs benne semmi az ágyon, az éjjeli szekrényeken és egy sarokba tolt ruhásszekrényen kívül. A kétajtós monstrumhoz sétálok, és lassan nyitom ki, hogy továbbra is hangtalan maradjak. Nagy meglepetésemre teljesen üres. Hol lehetnek Tommy ruhái? Nem mindig ugyan azt szokta hordani, ebben biztos vagyok. Visszacsukom az ajtót, és tovább kutatok, hogy egy kicsit jobban megismerjem a lakótársam. Lakótárs? Végül is mondhatom annak, mert megdolgozik a lakhatásért. Főz, mos és takarít rám, cserébe a maradásért. Ezt ígérte. Akkor gyakorlatilag inkább a cselédem, nem? Mintha egy házvezetőt alkalmaznék, csak még fizetést sem kap. Lehet, hogy adnom kéne neki pénzt.
Baszki, tiszta hülye vagyok! Mi a fasz? Még mindig az alkohol? Inkább nézelődök tovább. Az ágy szépen bevetve. Mintha még soha senki sem aludt volna benne. Férfi ágyát én még életemben nem láttam ilyen rendezettnek. Igaz már többször végigfutott az agyamon, hogy Tommy talán nem is hetero. Kevés nem vérbeli meleg srác sminkeli magát. Főleg ilyen precízen. Bár nem tudom. Valami nem stimmel. A szenzoraim nem száz százalékosak valamiért. Itt ez a srác aki – bár Bill óta senki sem elég szép nekem – de igenis szép, sminket visel, és olyan cukorfalat, hogy ha valódi macska lenne, egész nap csak simogatnám. Valahogy mégis eléri, hogy távolságot akarjak tartani. A szemeiben mintha azt látnám, hogy egyik pillanatban még érdeklődik, én milyen is lehetek, és nem annyira zavarja a társaságom, aztán mintha észbe kapna, hogy mi a fenét is csinál, és egyből ellök. Ahh de a fenébe is. Nem a kezét akarom megkérni, csak megismerni, ha már egymásra kényszerültünk. Mert lássuk be, nekem sem hátrány egy ingyen cseléd.Nem fogom feladni. Többet akarok tudni róla. És ha ehhez kutakodnom kell a szobájában, hát hajrá.
Kifülelek, de még mindig odalent van és babrál valamivel. Visszasietek az ágyhoz, amire egy gitártok van fektetve. Halkan felnyitom és az állam is leesik. Egy gyönyörű szép, de méregdrága gitár van benne. Nem semmi darab. Igazi profi gitáros kezébe való. Még sosem hallottam játszani. Egyszer meg kéne hallgatnom. Marhára érdekelne hogyan csinálja. Zeneboltban dolgozik, és van egy mesteri gitár a tulajdonában. Rossz ember már biztosan nem lehet.
Kinyitom az éjjeliszekrényeket, de egyikben sincs semmi. Teljesen üresek. Az ablak előtt viszont hever egy nagyobb sporttáska. Szemétségnek tartom belenézni, de rohadtul érdekel, mi van benne. Valószínűleg a ruhái, és tisztálkodó szerei, de akkor is érdekel. Bele kell néznem. Belekukkantok, és nem csalódok. Két-három vékony farmer, néhány póló és a tetején az a piros kockás ing, amit múltkor viselt. Megmaradt, mert tetszett. Az ing is jó, de jól mutatott Tommyn. Jól áll neki a piros. Meg azok a szűk farmerek is.
Adam, koncentrálj. Tulajdonképpen gondolkodás nélkül túrok egy kicsit bele a táskájába. A kíváncsiság hajt, hogy mit találhatok még a mélyén, ami segít jobban megérteni őt. A kezem megütközik néhány kemény tárgyban. Rámarkolok az egyikre és kihúzom, viszont a torkomon akad a lélegzetem. Ez egy baromi erős nyugtató. Egy lovat is könnyűszerrel kiütne. Az üvegcse már csak félig van, szóval ezek szerint szedi is őket. Ez elborzaszt, de még kíváncsibbá tesz, ezért kiemelek egy következő műanyag üvegcsét. Ebben altató van. Altatók és nyugtatók? Mi a fene?
Összerezzenek ijedtemben, mert megpittyen a telefonja, ami a földön van. Közvetlenül a táska mellett. Eléggé elővigyázatlan volt ez tőle, de biztos csak azért hagyta itt, mert épp töltőre vagy dugva.
Ez már a legaljasabb dolog, amit tehetek. Ezzel tisztában vagyok, de képtelen vagyok ellenállni ennek az ünnepélyesen felkínálkozó lehetőségnek. A telefonért nyúlok, és egy mozdulattal feloldom a képernyőzárat. Se egy kód, se alakzat. Jaj Tommy, sokat kell még tanulnod az olyan kíváncsi emberektől való védekezésről, mint amilyen én is vagyok.
Facebook értesítés. Szóval jelen van a szociális médiában. Ez érdekes, de ezekre majd később nézek rá. Kezdjük talán az SMS-ekkel. Megnyomom a kis levél ikont, ami a szöveges üzenetek hollétét hivatott jelezni, de csúnyán zátonyra futok. Egyetlen üzenet sincs. Vagy nem kapott senkitől, és soha nem is küldött, vagy gondosan kitörölte őket. A második eshetőség sokkal valószínűbb. De mi oka volt teljesen kipucolni őket? Én sosem szoktam. Van olyan ember aki a mobilját is ennyire tisztán tartja?
Következő lehetőségként a híváslistát nézem meg, ami – már azt sem tudom lepődjek-e meg, vagy inkább bólintsak, hogy nyilvánvalóan – de teljesen üres. Ez már biztosan lehetetlen. Ezek szerint mindent töröl, ami a telefonján van. Nem tudom érdemes-e benéznem a galériába, de azért megteszem. Próba szerencse elven. Basszus, ez már mindennek az alja. Mint a legrosszabb féltékeny feleség. Na de, csak okom van erre. Jogom van megismerni a potyalakóm.
Hatalmas meglepetésemre a galéria nem üres, de csak néhány kép van benne egy kutyáról. Egy amerikai bulldog. Van néhány kölyökkori, az utolsókon viszont már nagyobb. Egy-kettőn Tommy is szerepel vele. Épp öleli, vagy megpuszilja. Önkéntelenül is elmosolyodom ezeken a képeken. Szóval jól gondolom, és ennek a morci szöszke vadmacskának, van egy dorombolós oldala is. Ezeken kívül csak egy videó van még, de nem merem elindítani. A kíváncsiság viszont már akkora lyukat fúrt az oldalamra egy pillanat alatt, hogy villámgyorsan cselekszem. Előkapom a telefonom, és máris átküldöm magamnak. Majd ha egyedül leszek, és mindenek előtt biztonságban, akkor megnézem.
A következő megálló, a facebook messenger. Az előbbi képeken és videó találaton fellelkesülve, most csalódnom kell, mert ez megint csak teljesen üres. Mi a rák van ezzel a sráccal? Betegesen paranoiás vagy mi? Valami kényszeres betegsége lehet. A tökéletesre vetett ágy, szépen összehajtott ruhák, helytakarékos pakolás… várjunk csak. Ez nem biztos, hogy paranoia. Inkább csak simán para. Talán ez egyszerű készenlét, hogy bármikor elrohanhasson úgy, mintha soha nem is létezett volna. Erről lehet szó, és ezt simán el is tudom képzelni.
Tányércsörömpölést hallok lentről. Akkor még biztosan van időm, még csak most kezd el enni. Már nem akarok sok dolgot, csak ránézni az instagramra. Megnyitom, és egészen elcsodálkozom, közel kétszáz feltöltött fotó. Ezzel igazán megleptél, cicus. Gyorsan végig pörgetem, de nem nagyon ragadok le egy képnél sem. Itt is sok van a kutyáról, meg rengeteg a gitárjáról, vagy lemezek borítójáról lefotózva. Biztos az üzletben csinálta őket.
Megremeg az egész testem, mert hallom, hogy megnyikordult mögöttem a folyosó padlója. Mindent bezárok, lezárom a képernyőt, és szélsebesen ugrok talpra, de nincs szerencsém. Legalábbis nem egészen.
- Mi a faszt csinálsz itt? – veti hozzám köszönésképpen, én meg egészen ledermedek attól a jéghideg, mégis forrongó dühtől, amit a szemébe látok. Nyoma sincs a múltkori könnyeknek, és a bizonytalanságot sem látom most. Csakis a vegytiszta méreg csillog bennük.
- Ne haragudj én…
- Mit keresel itt? Ez az én szobám! – préseli a fogai közt, de szerintem csak azért zárja össze ilyen elszántan a száját, mert nem akar egyből üvölteni velem. – Ez az egyetlen kibaszott privát helyem az egész házban. Hogy mersz még ide is…
- Na álljunk meg egy pillanatra – tartom fel a kezem, mert már bennem is kezd elszakadni a cérna, legalábbis már csak egy leheletvékony szál tartja egyben az idegrendszerem. – Ez továbbra is az én házam, így ez a szoba is az én szobám. Te pusztán bérled.
- Ha kiadsz egy albérletet, abban sem mászkálhatsz utána kedvedre baszod!
- Valójában csak téged kerestelek – próbálom menteni amit még lehet, mert ezzel a mondattal most nyert, de az arckifejezéséből nem épp azt olvasom ki, hogy nyertem.
- És mikor benéztél, de a szoba üresnek tűnt, azt gondoltam a függöny mögött, vagy az ágyam alatt lapulok?
- Mi?
- Mit keresel, Adam? – kérdezi továbbra is gyanakvó arccal, egyik szemöldökét vészesen megemelve. – Miért vagy a szoba másik felében?
- Én csak… - nyögöm, mert valójában fogalmam sincs, hogy mit mondjak.
- Te csak? – erősködik tovább, és nem hagy nekem menekülési utat. Egy biztos, azt nem vallhatom be, hogy mit csináltam. Addig tartana kicsiny életem, mert ez a srác tuti darabokra szaggatna, és még a maradványaimat is felfalná, hogy eltüntesse a nyomait.

Bárcsak könnyebb dolgom lenne veled Tommy. Egyáltalán nem segítesz, hogy jobban megismerjelek. Tudom, hogy valamit rejtegetsz. Érzem, hogy van egy titok, amit őrzöl, és engem nagyon érdekelne, mi az. Fogalmam sincs, hogyan kéne a bizalmadba férkőznöm. Soha életemben nem találkoztam még ennyire, nehéz emberrel. Nem tudom, hogyan kezeljelek, és ez kiborít. Nem tudom, mire ugrasz és mi az, amire jól reagálsz. Nem ártana hozzád valami útmutató vagy valami.
Ha valakivel az ismerős köreimben nem tudtam mit kezdeni, mindig volt még valaki, aki ismerte és tudott tanácsot adni. De most? Senki más nem ismeri, és egyelőre senkinek nem is akarok beszélni róla. Jobb, ha nem tudják, hogy lakik velem valaki. Pláne nem, hogy csak úgy ismeretlenül. Na meg pláne nem, hogy egy cicafiú. Egyből összeboronálnának vele.






3 megjegyzés:

  1. Ezen felröhögtem: "Ha tudnák, hogy egy házban lakom vele... tuti megölnének, hogy felhúzhassák a bőrömet és a helyembe kerülhessenek" :DDD
    Adam meg mekkora genyó, hogy felforgatja a szobáját, még a videót is átküldi... juj... :P
    Kifúrja az oldalam, Tommynak mitől van üldözési mániája! Folytassátok hamar!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Átérzem, én is sírni soktam Tommy dumáin. Hogy én mennyire szeretem ezt a páros irogatást... :D Gőzerővel dolgozunk rajta, Tatsunak zseniális ötletei vannak, szóval rövid biztos nem lesz, ezt már most megígérhetem. :D

      Törlés
    2. Tatsu most csendesen elpirult :D Egyébként igen, zseniális ötleteim vannak és Sophie-Anne minden szava megihlet, jó páros vagyunk ;)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.