Man in the Mirror - 15.

Sziasztok!
Még mindig eléggé be vagyok lassulva magamhoz képest, de nem zajlott még le egészen ez a költözéses történetem és addig csak lopva van időm igazán írni. :) 
Most viszont hoztam egy kis csemegét. :) Remélem nem okozok vele csalódást! :)
Köszönöm a kitartásotok, a rengeteg kattintást és kommentet. Igazán feldobtok vele. :)
Jó olvasást!
Puszi&Pacsi



15. Igaz vagy nem igaz? 

Miután Adam a legédesebb csókokkal nyugtatta meg Billt, hogy egyáltalán nem áll szándékában magára hagyni őt, egy kicsit enyhült köztük a percek óta tartó szexuális feszültség. A férfi megkérte, hogy higgadjanak le, mert ez most nem a megfelelő alkalom bármi ilyesmire, Bill pedig ezt ígéretnek véve - hogy ha nem is most, de ezek szerint hamarosan folytathatják - egy kicsit visszavett a kezdeti erőszakos lendületéből.
Szorosan orvosához simulva ült az ágyon és képzelete már egy egészen különleges síkon járt, ahol mindent megtehet, amire csak vágyik és Bill nagyon sok mindenre vágyik.

- Jól áll a szmoking – emelte fel a fejét, és csillogó szemekkel nézett Adamre. – Tetszik.
- Igazán? Köszönöm – mosolygott, és egy pillanat alatt süllyedt újra azoknak a meleg szemeknek a tengerébe. Máig nem tudná megmondani, miért van rá ilyen hatással Bill pillantása. Hogy vajon miért annyira képtelenség ellenállni ennek a fiúnak. Akármennyire is nem akarta látni barátját, muszáj lesz megint beszélnie Frankievel.
- Hogy van a fejed? – kérdezte, Bill sérült pontjaira irányítva figyelmét, legalább addig sem kap lángra attól a tekintettől. – Hozzak fájdalomcsillapítót?
- Ne! – rezzent össze a fiú, mintha azt mondta volna neki, hogy az előbbi ápoló fog rá vigyázni éjszaka. – Kérlek, ne hagyj itt. Félek, és nem akarok egyedül maradni.
- Nem érhet itt semmi baj, Bill – simított végig a haján, ami bár száraz volt és kócos, mégis mintha bársony simított volna végig az ujjain. – Ezek után sokkal jobban fognak rád vigyázni, megígérem.
- Azt szeretném, ha te vigyáznál rám – szinte súgta a szavakat, és újra Adam mellkasába temette az arcát.
- Nem lehetek itt mindig – kezdte az idősebb férfi és egy rosszkedvű sóhajt engedett ki -, de amikor csak lehet, itt leszek veled. Ez így oké?
- Igen – mondta, és arcán már egy ragyogó mosoly játszott, ahogy felemelte a fejét és gyorsan megcsókolta Adamet. – Ez így oké.
- Fáradt vagy?
- Nem annyira – vágta rá egyből, mert abban reménykedett, hogy ez azt jelenti, még jól érezhetik magukat Adammel egy kicsit, de az mintha kiment volna a fejéből, hogy hol is vannak és valójában a külvilág számára kik ők egymásnak.
- Akkor beszélgessünk egy kicsit – mondta a férfi, kibontakozott az ölelésből és olyan lendületesen hagyta el a szobát, hogy Bill egy szót sem volt képes kipréselni magából meglepetésében.

Egy pillanat alatt dühödött fel annyira, hogy muszáj volt ököllel belevernie a matracba, mert tudta, hogy ez a hirtelen kitörés hová vezethet, és most Adamen kívül senki nem volt a közelben, akin levezetheti. A férfit viszont egyáltalán nem akarta bántani. Az nem szerepelt a tervei közt. Szeretni akarta, és hogy Adam is annyira szeresse, mint ő. Boldogan élni vele, mert ő volt az, akit keresett. Azon a napon már tudta, mikor először látta, hogy Adamben ott van valami, ami neki kell, és meg kell szereznie. Elég volt csak lehunynia a szemét, és még most is élénken emlékszik arra a pillanatra. Hogy is felejthetné el? Hisz úgy jelent meg ez a férfi előtte, mintha egy jelenés lenne magától Istentől. A mai napig így is gondolta. Nagyon nem akarta azzal elcseszni ennyire az elején, hogy meggondolatlanul agresszívan viselkedik vele. Most mindent meg kell tennie, hogy elnyomja ezt magában. Muszáj, mert az élete múlik rajta. Nem élhet nélküle, most hogy már tudja milyen az, ha Adam viseli a gondját, többé nem bírná.
- Mi gondolkodsz ennyire? – hallatszott egy mosolygós kérdés a szoba ajtajából. Kirántotta gondolataiból és ő is gyorsan visszamosolygott.
- Semmin – mondta bizonytalanul. – Talán egy kicsit mégiscsak fáj a fejem, de nem vészes. Most terápiázni fogunk?
- Némi nyafogást vélek felfedezni a hangodban, kedves Bill – nevetett fel az idősebb, becsukta az ajtót és az ágyhoz húzta a jól megszokott alumínium széket. – Csak egy kicsit, rendben?
- Miért oda ülsz? – húzta össze a szemeit Bill.
- Mert azt szeretném, ha a beszélgetésre koncentrálnál, és akkor hamarabb végzünk.
- Kegyetlen vagy – csóválta a fejét megjátszott mosollyal, de belül majd’ szétvetette a méreg. Egyáltalán nem volt kedve ehhez, és semmi ötlete nem volt, hogy mit tehetne annak érdekében, hogy ne kelljen a múltjáról beszélnie. – Ha végeztünk, akkor hazamész?
- Igen, akkor hagylak pihenni.
- De én nem szeretném, hogy elmenj – mondta, és mélyen a szemébe nézett, mert tudta, hogy ezzel mindig meg tudja lágyítani orvosát. – Lehetne, hogy most beszélünk rólam, aztán itt maradj velem?

Adam hirtelen nem tudta mit feleljen. Ez így nagyon nem lenne helyes. Nem szabadna ezekbe belemennie, de talán a mai valamivel másabb helyzet. Ma Billt megtámadták, és az arcát is csúnyán elintézte az az elmebeteg ápoló. Biztosan fél, és tényleg kegyetlen lenne őt magára hagynia egyből. Hisz megpróbált elszökni. Mi van, ha megint megteszi, de ezúttal sikerrel jár? Nem, a megfelelő megoldás, ha ma bent marad vele, hogy Bill érezze, nincs mitől tartania. Mindezt csakis a fiú állapota miatt teszi.
Legalábbis Adam ezzel hitegette magát. Könnyebb volt saját magának is ezt hazudnia, mert azt mégsem vallhatta be, hogy mindennél jobban vágyik Bill közelségére.

***

Adam egy halk zörgésre kezdett mozgolódni az ágyon, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Pont olyan volt, mint mikor a telefonja rezeg az éjjeli szekrényen, de ahhoz még túlságosan álmosnak érezte magát, hogy bárkivel is beszéljen. Végigfutott az agyán, hogy bárki is az, majd visszahívja. Ha az intézetből keresnék és Billel lenne valami, akkor meg utána, úgyis megcsipogtatják.
Ezzel a nyugodt tudattal simított végig a mellkasán hangosan szuszogó személy hátán, és szorította még közelebb magához. Félálomban nem emlékezett rá, hogy hol aludt el, és arra sem, hogy nem Charlie-t öleli ilyen elmélyülten.
Már épp teljesen visszaaludt volna, mikor egy hangosabb robaj, majd ajtókopogás zavarta fel, és a nevét mondták az említett ajtón túlról. Ez már valahogy sehogy sem fért bele a képbe. Aztán egy másodperc alatt végigpörögtek szeme előtt a tegnap este eseményei, és hogy Bill ágyában aludt el, így az is kitisztult előtte, hogy a szuszogó egyén, nem a párja, hanem… már lassan ő sem tudta, milyen megszólítást kéne használnia Billre. Az orvos-beteg kapcsolatot félő volt, hogy már eléggé átlépték.
Gondolataiból Bill ajkai rántották vissza, aki édesen bozontos hajjal magasodott fölé, és még az álom utolsó emlékeitől összezárt szemekkel csókolta meg. Ez a jelenet annyira triviális volt a maga hétköznapiságában, hogy villámcsapásként érte. Azonnal tudatosult benne, hogy ennek nem szabadna ennyire természetesnek lennie. Nagyon rossz úton halad, és muszáj lenne tennie valamit, csak épp azt nem tudta, hogy mit kéne, ha egyszer ő is akarja ezt. A szíve és a teste fájdalmasan vágyakozik utána, de az agya minden ilyen gyengesége után megkínozza azzal, hogy gondolkodásra és ésszerűségre kényszeríti.
- Jó reggelt – üdvözölte Bill még mindig csukott szemekkel, de mosolyogva. – Remélem jól aludtál. Kényelmes ez az ágy, de talán egy kicsit túlságosan is puha a matrac.
- Jó reggelt – köszönt vissza gyorsan, de már el is kezdett kikászálódni és gyengéden letolni magáról Billt. – Ki kell nyitnom az ajtót.
Még látta, hogy Bill erre duzzogó arcot vág, nagy lendülettel legördül róla és a fal felé fordulva nyakig húzza a takarót. Adamnek most nem volt ideje az engesztelésre, tényleg ki kellett mennie, mert túl feltűnőek lesznek. Nem hagyhatta, hogy bárki is furcsának gondolja a zárt ajtót.
Megigazította a haját, kisimította a ruháját és villám gyorsan nyakára kötötte a tegnapi nyakkendőjét, míg elért az ajtóig. Mikor kitárta, az ápoló már visszafelé tartott a nővérpulthoz.
- Jó reggelt, történt valami? – kérdezte a legnyugodtabban, mindent bevetve, hogy álcázza a még ébredéstől érces hangját. – Még tartott a terápia.
- Elnézést doktor úr, hogy megzavartam – mentegetőzött az ápolónő, hasonlóan álmos szemekkel. Ő lehetett az éjszakás, és ez látszik rajta. – Nemsokára lejár a műszakom, és még szólni szerettem volna, hogy a barátja, Charlie kereste telefonon. Ön után érdeklődött, de én is ezt mondtam neki, hogy még Billen dolgozik.
- Tessék? – sápadt le Adam egy pillanat alatt a megfogalmazástól. – Ezt… ezt ugye nem így mondta neki?
- Jaj, nem dehogy – kerekedtek ki a nő szemei -, csak már nagyon fáradt vagyok.
- Értem – bólintott Adam, de egy kicsit felbosszantotta ez az ügy. Charlie még soha nem kereste őt a munkahelyén. Nyilván ő volt, aki hívta mobilon, csak azt sem fogta fel hol van, de ez akkor sem volt elegendő magyarázat arra, hogy felhívja az intézetet a hollétéről érdeklődve. – Köszönöm, hogy szólt.
- Igazán szívesen.
Adam nem szól és nem is kérdezett többet, visszasietett a szobába, újra becsukta az ajtót és a kézbe fogva telefonját, egyből Charlie-t tárcsázta. Mikor a férfi beleszólt Adam még köszönésre sem méltatta;
- Ezt mégis hogy gondoltad?

Bill csak a hirtelen hangra kapta hátra a fejét, bár már teljesen éber volt, még tartott a szándékos és látványos sértődése, amiért Adam ébredéskor olyan ridegen viselkedett vele. Most viszont érdeklődve nézett a férfira.
- Nem érdekel, ez a munkahelyem – suttogta frusztráltan a telefonba, de csak azért, mert máskülönben biztosan kiabált volna -, nem hívhatod fel a központi számot, csak azért, hogy megtudd miért nem mentem haza éjszaka.
A levegőben szinte vágni lehetett volna Adam feszültségét, és ez egy apró mosolyra késztette Billt, amit gyorsan meg is próbált elrejteni azzal, hogy felült az ágyon, felhúzta a térdeit, és az orráig húzta a takarót. Miért kéne hazudnia magának? Vérpezsdítően élvezte, hogy Adam épp a barátjával és állítólagos szerelmével veszekszik.
- Hamarosan otthon vagyok – mondta még erélyesebben a tőle megszokottnál, és kinyomta a telefont. Bill már szinte érezte a győzelem édeskés kóstolóját, de nem tudott túl sokáig örülni, mert Adam egyből szedelőzködni kezdett.
- Már mész is? – engedte le a takarót.
- Igen – válaszolta az orvos, és indulásra készen, vállára vette a zakóját. – Még a professzor úrhoz is be kell mennem, mielőtt haza indulok.
- Na de…
- Mennem kell, Bill – mondta szenvedő hangon, amivel a fiúba fojtotta a szavakat. – Kérlek, ne nehezítsd meg. Így is épp eléggé nehezemre esik minden alkalommal magadra hagyni téged.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét, finoman megrázta aztán újra a fal felé fordulva elfeküdt az ágyon. – Tudom, hogy csak a baj van velem, de én csak veled akarok lenni.

Adam szíve nagyot dobbant ettől a mondattól és attól is, ahogy ezt mondta neki. Nem mehetett el így. Muszáj megpróbálnia legalább egy kis vigaszt nyújtania neki. Az ágyához sétált, és leülve a fiú mellé, fölé hajolt és hátulról a nyakába fúrta orrát.
- Bill – motyogta a tarkójába -, most mennem kell, de még délután visszajövök. Nem ígérem, hogy sokáig maradok, de nem lesz terápia, oké?
Érezte, hogy a fiú mocorogni kezd alatta, aztán lassan szembe találta magát a mágikus szempárral. Bill ajkain egy nagyon apró, szinte alig látható mosoly tűnt fel, és ettől megnyugodott egy kicsit.
- Hát akkor? – kérdezte suttogva.
- Csak úgy jövök.
A mosolykezdeményből ettől a rövidke mondattól hatalmas szikrázó mosoly kerekedett, és Adam nyaka köré fonva karjait, szorosan magához húzta a férfit, ajkaik pedig egy hosszú búcsúcsókra találkoztak újra.
- Addig pihenj, egyél, és szépen kérlek, ne keveredj bajba, rendben? – húzódott el Adam és az ajtó felé indult. – Még aludj egy kicsit, később hozzák a reggelit is.
- Oké, addig ki sem teszem a lában innen, sőt utána sem – mosolygott Bill és még intett egyet a fiúnak mielőtt rácsukta volna az ajtót.
A férfi azt már nem láthatta, hogy miután magára hagyta, a hatalmas mosoly egyből lehervadt a fiú arcáról és olyan erővel vert bele a falba, hogy könnyek szöktek a szemébe, de egy szisszenést sem lehetett hallani. Erre most szüksége volt.

Adam ásított egy nagyot, és hangosan kopogtatott főnöke ajtaján. Semmi kedve nem volt ehhez, és szívesebben ment volna haza, hogy aludjon még egy kicsit, de nem csak a professzornak volt mondanivalója neki, hanem fordítva is.
Ahogy meghallotta bentről felettese hangját, benyitott és lehuppant az asztalánál árválkodó karosszékbe.
- Jó reggelt.
- Neked is, Adam – köszönt kedvesen. – Látom nem sokat aludtál. Bent éjszakáztál?
- Igen – válaszolta egyből, de nem hagyta, hogy a professzor megszólalhasson, pedig már épp nyitotta a száját -, de megvolt rá az okom. Tudom, hogy azt mondtad, ne tegyem, de most tényleg okkal maradtam.
- Történt valami?
- Igen, James – mondta ki nyomatékosan főnöke nevét, ezzel is jelezve mennyire komolyan beszél. – A betegemet tegnap megverte egy ápoló, ez nem elég indok?
- Ne haragudj, fiam – kezdte a professzor és rosszallóan csóválta a fejét -, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez történt. Egyikük szava a másikkal szemben, nincs semmilyen bizonyítékunk arra, hogy bármi is történt, csak Kaulitz törött orra.
- És ez neked kevés? – rökönyödött meg a fiatalabb orvos. – James, ez nevetséges. Mit akarsz tenni?
- Mit kéne tennem? – kérdezte már egy fokkal komolyabb hangon, ami szokatlan volt a bár szigorú, mégis többnyire mosolygós és jó kedélyű professzortól. – Mit vársz tőlem, Adam?
- Azt gondolom, az a minimum, hogy kirúgod – felelte könyörtelen hangon.
- Remélem, csak viccelsz velem.
- Eszemben sincs, mi több annak örülnék a legjobban, ha az aktájába is bekerülne ez az eset.
- Ezt komolyan gondolod? – kérdezte előre dőlve a székében. – Ha ezt teszem, soha többet nem fog munkát kapni a szakmájában. Kettétörnénk vele a karrierjét, Adam.
- Ő meg a betegem orrát törte el, az mennyire etikus, James? – kérdezett vissza, daccal hangsúlyozva a professzor nevét.
- Erre nincs bizonyítékunk – szögezte le újra, de más indokot nem tudott felhozni. Adam pedig jól tudta, hogy meg kell fognia valahogy főnökét. Az a férfi nem maradhat egy légtérben Billel.
- Ahogy arra sincs, hogy ez nem történt meg. Kockáztatnál egy ilyen súlyos ügyben? Rendben, ha ennyire véded, akkor inkább válassz – mondta, és egy kis büszkeséget csempészve mozdulataiba, felemelte az állát. – Vagy ő marad vagy én.
Látta, hogy ezzel megfogta a professzort, aki most képtelen volt akár csak egy hangot is kiejteni. Némán tátogott, és próbálta realizálni magában, hogy ami sokkolta az tényleg elhangzott az előbb.
- Most remélem, hogy viccelsz velem – mondta végül visszatalálva hangjához.
- Eszemben sincs – mondta, ezzel még néhány hosszú másodpercig az idős professzorba fojtva a szavakat. – Nem maradok egy olyan intézményben, ahol az ilyen alakok szabadon járnak kelnek a betegek közt.
- Rendben, természetesen eszemben sincs hagyni, hogy egy ilyen eset miatt elveszítsünk, de azt tudnod kell, hogy beperelhet minket és akkor te is a bíróságon kötsz ki.
- Vállalom, csak kotródjon el innen – mondta undorral a hangjában. – Egy ilyen ember nem való ártatlan betegek közé.
- Nem ismerek rád – csóválta a fejét. – Remélem, hogy csak a fáradság beszél belőled.
Adam erre inkább nem is reagált, mert nem akart összeveszni a főnökével. Tisztelte és szinte pótapjaként szerette őt, de ebben az ügyben most nem volt hajlandó engedni.
- Miről akartál velem beszélni?
- A biztonsági intézkedésekről, amik a Kaulitz fiú szökése miatt váltak akuttá – felelte tárgyilagosan. – Nem történhet még egyszer ilyesmi, ezért az ablakára felszerelik a készenléti rácsokat. Attól még szabadon nyitható marad, de nem tud kimászni.
- Rendben – bólintott Adam, tudta, hogy erre számíthatnak ezek után.
- Továbbá – folytatva az előbbi hangnemben -, mikor épp nem vagy bent, a szobája ajtaját nyitva fogják tartani, hogy hallják, illetve lássák, ha valami történik.
- Neki is vannak személyiségi jogai, James – emelt szót Bill érdekében, mert azt már nem tartotta élhető körülménynek, ha egy csepp privátszférát sem biztosítanak neki. – Ha az ablakán rács lesz, nem tud mást tenni odabent egyedül. Minden olyan tárgy el lett távolítva a múltkori után, amivel kárt tehetne magában. Mi lenne, ha megegyeznénk abban, hogy félóránként benéznek hozzá?

A professzor összekulcsolt ujjaira támasztotta az orrát és hosszú másodpercekig csak nézett a fiatal orvosra. Adam nem tudta elképzelni mégis mi járhat a fejében. Nem mondott semmi rosszat, természetes, hogy minden betegnek külön tér jár egy ilyen intézményben is. Sok más országban, állami intézményekben előfordul, hogy egy szobán több beteg osztozik, de ők olyan kiváltságosak voltak, hogy minden beteg külön szobát kaphatott, és ebből nem is akartak engedni soha. Akkor most mégis miért vennék el ezt a szabadságot egy betegtől, csak mert félt és ezért nem látott más kiutat, mint a szökés?
- Bill nem egy rab, és nem ölt ember.
- Rendben van – adta meg magát végül erre az érvre. Nem tagadhatta, hogy beosztottjának igaza volt. – Akkor fél óránként. És el kell járnia Dr. Simonshoz csoportterápiára.
- Ebbe nem fog bele menni – forgatta meg a szemeit, és cinikusan elmosolyodott.
- Az Isten verje meg, Adam! – pattant fel a székéből és a kijárat felé indult. Adam elkerekedett szemekkel nézett utána, teljesen megmerevedett a székében. Soha nem látta még ilyennek a főnökét. – Ő egy beteg, mi rendelkezünk felette és nem fordítva. Még jó hogy lassan abba nem köt bele, milyen pizsamát kap, és ezért elrohansz neki a butikba egy másikért. Elég ebből. Ez nem egy szálloda, és ő nem a vendégünk. Be kell tartania az utasításokat és a szabályokat. Mostantól csoportterápiára megy, és az étkezőben eszik, mint minden más beteg. Nem vitatkozom ezen tovább, most pedig, ha megbocsájtasz, mennem kell, magad is kitalálsz.
Ezzel pedig ott hagyta Adamet, aki az állát próbálta felkaparni valahonnan Silverman asztala alól. Annyira megdöbbentették főnöke szavai, hogy megszólalni is képtelen volt. Csak nézte, ahogy elszelel és még percekre volt szüksége, hogy össze tudja szedni magát annyira, hogy ő is elinduljon.

Miután beült az autójába, hogy haza vezessen, még mindig csak pislogásra volt képes. Kezdte egyáltalán nem értette mi történik az emberekkel körülötte. Charlie viselkedése is bosszantotta és ezzel a gondolattal taposott a gázra, hogy az előbbi indulatokból táplálkozva, még vele is megbeszélje a ma történteket.

***

- Csak hogy hazaértél! – hallotta kedvese forrongó hangját az ajtón belépve. – Azt hittem már össze kéne csomagolnom a cuccaidat, mert mától az intézetbe költözöl.
- Fejezd ezt be. Nem vagyok kíváncsi rá – morogta, ahogy levetkőzött, és a tegnapi szmokingtól is elkezdett megválni.
- Pedig ezt most akkor is végighallgatod, ha a hangomtól vér folyik majd a füledből – sziszegte dühösen. Adam látta rajta, hogy annyira ideges, amilyen már régen volt, mégis most ő sem volt abban a hangulatban, hogy csak szó nélkül mosolyogjon Charlie kirohanásán.
- Nyugodj le egy kicsit, oké? – sóhajtotta, ahogy besétált a hálóba és az egyik fotelba hajította zakóját, aztán ingét kezdte kigombolni, hogy az előbbi darab után hajítsa. – Amikor ilyen ideges vagy, mindig badarságokat beszélsz. Nem fogok beköltözni a munkahelyemre, de ez a munkám, ezt meg kell értened.
- Azért kapod az átkozott fizetésed, hogy együtt aludj a betegeiddel? – rivallt rá az ajtóból.
- Miről beszélsz? – kérdezett vissza, de most életmentőnek találta, hogy háttal áll neki, és nem látta a dermedt arcát, mikor az együttalvást említette. – Terápiát tartottunk. Halálra volt rémülve az este történtek miatt.
- Szegényke, és az…
- Elég! – fordult meg, egyik kezét feltartva, hogy elhallgattassa a tajtékzó férfit, másikkal pedig eldobta az inget. – Fejezd be, tényleg fáradt vagyok ehhez. Eszem valamit és lefekszem.
Elindult az ajtó felé, kikerülve a férfit, aki épp előtte állt, de ő nem hagyta magát. Visszalökte Adamet a szobába, és hangosan becsapta az ajtót.
- Nem mész sehova, míg ezt meg nem beszéltük.
- Nincs ezen mit megbeszélnünk, és nagyon kérlek ne idegesíts fel még jobban, mert esküszöm nem maradok egy fedél alatt veled.
- Hová mennél? Vissza a gyerekhez? – kérdezte már szinte kiabálva.
- Például! – kiáltott rá vissza. – Mi a faszért van az, hogy vele ma már százszor jobban el tudok beszélgetni, mint veled?
- Talán mert ugyan azokat a vágyálmokat dédelgetitek – horkant fel dühösen, és gúnyosan, de mégis valami rejtett fájdalommal mosolyodott el.
- Mire célzol?
- Te meg akarod dugni, ő pedig valószínűleg éppen erre is vágyik!
Adam agyát ettől fél pillanat alatt elöntötte az őrült méreg és teljes erejéből lökte neki az idősebb férfit a csukott ajtónak.
- Féltékeny vagy? – lendült utána és megtámaszkodott a feje mellett. – A helyében akarsz lenni?
- Rohadj meg! – taszított egyet a fiatalabbon, de az nem hagyta magát. Charlie nyakának szorította az alkarját, hogy így kényszerítse az ajtónak. – Normális va…
Adam azonban nem hagyta már befejezni ezt a mondatot. Olyan erőszakkal kezdte csókolni, hogy a férfi levegőhöz sem jutott addig, míg el nem szakadtak egymástól. Az is csak addig tartott, míg Adam lerángatta róla a szakadt pólót, ami rajta volt.
- Adam… - zihálta halkan, de nem mondhatott többet, mert férfi újra az szájára tapadt, aztán nyakánál fogva elhúzta az ajtótól, és az ágy felé irányította. Mikor odaértek ellökte, fölé magasodott és lerántotta a shortot is, ami rajta volt, így Charlie már anyaszült meztelenül feküdt előtte, és nem képzelődött, rémült szemekkel nézett fel rá.
- Mi a baj? – kérdezte megjátszott gügyögéssel, mintha egy kisgyerekkel beszélne. – Miért nézel ilyen rémülten?
- Én…
- Mássz feljebb – utasította, és még mindig nem hagyta, hogy beszéljen. Ő is lehúzta azt a pár ruhadarabot, ami még közte és szerelme közt állt, aztán utána mászott az ágyon. Épp úgy közelítette meg, mint egy ragadozó. Izgatta, hogy Charlie-nak félelmet lát a szemében. Normálisan ez inkább őt is megijesztette volna, de most nagyon feldühítette, és muszáj volt kiadnia magából, mindemellett Charlie izgalmának panorámája is tökéletesen elé tárult. Ebből tudta, hogy a férfit, ha nem is érti pontosan a mostani viselkedését, de azért izgatja a játék.
Ahogy egyre közeledett felé, végignyalt az egyik combján, és mikor a csípőjéhez ért, finoman beleharapott az izmosra kidolgozott területbe. Charlie levegő után kapott, de ez az igazlom miatt volt, Adam tudta, hogy nem harapott akkorát, ami igazán fájhatott volna neki. Még feljebb érve, teljes hosszában végignyalt az alatta fekvő férfi erekcióján, aki ezt már nem bírta némán tűrni és felnyögött, Adam forró nyelvének mámort keltő érzésétől.
Mielőtt feljebb haladt volna, néhány percig elidőzött a merev hímtagon, és indulatosan kényeztette ajkaival és nyelvével. Mikor úgy érezte, ideje felfüggeszteni ezt a fajta támadást, különben túl hamar lesz neki túl jó, akkor nyelvével további édes felfedezőútra indult Charlie felsőtestén, egészen a nyakáig, ahol újra megharapta, de már sokkal durvábban, mint az előtt. Az idősebb férfi egyszerre nyögött fel a kéjtől és fajdalomtól. Adam mindig is tökéletesen tudta ötvözni ezt a kettőt, amiben Charlie elveszhetett.
Miközben ajkaival még mindig a nyakát falta, nem túl elegánsan végignyalt a tenyerén, hogy minimálisan benedvesítse magát, de semmi egyéb előkészülettel nem szándékozott bajlódni ezen a reggelen. Charlie-nak nem sok ideje maradt észbe kapni, mikor megérezte mi fog következni.
- Adam, nem… áh!
Ezúttal nem nyelvével vagy fogaival fojtotta párjába a mondandóját, helyette viszont egyetlen lendületes mozdulattal durván hatolt a férfiba és várakozás nélkül kezdett el durván mozogni, Charlie pedig ettől fájdalmasan kiáltott fel és egész testében megfeszült alatta. Adam az agresszív szex alatt, egy másodpercig sem kegyelmezett neki, végig ugyan azzal az intenzitással csapódott neki, újra és újra, közben csípőjét tartotta, hogy ne tudjon hátrébb csúszni.

Mikor számára túl hamar, Charlie-nak mégis egy örökkévalóságnak tűnő idő után, Adam úgy érezte közelít a forgószél epicentrumához, ahonnan csak egy lépés és felkapva őt a végtelen magaslatokba repíti. Nem akarta ettől megfosztani szerelmét sem, így lökéseit erőteljesen az idősebbik prosztatájának célozta, másik kezével pedig rámarkolt férfiasságára, hogy ugyan ebben az ütemben kínozza tovább.
- Adam… kérlek… - nyögte Charlie, és szemei megteltek könnyel. Adam, ezt látva lehajolt hozzá, és addig csókolta, míg mindketten elérték, azt a pontot, ahol a gravitáció megszűnik, és az elme kiürül. Miután mindent kiadott magából, Adam még lökött párat a csípőjén, majd ugyan olyan hirtelen, ahogy behatolt, ki is húzódott. Durván végigsimított Charlie hasán, ami már élvezetének bizonyítékától volt ékes, majd felkelt az ágyról és a fürdőszoba felé vette az irányt.
- Lezuhanyozom gyorsan.

Hamar végzett, mert valójában - bár végig aludta az éjszakát, mégis úgy érezte magát, mintha egy pillanatra sem hunyta volna le a szemét – nagyon fáradt volt. Kiérve Charlie-t már nem találta az ágyban, de vízcsobogást hallott a másik fürdőszobából. Hirtelen nem tudta hová tenni, mert máskor barátja soha nem aggodalmaskodik azon, ha ő épp a zuhany alatt áll. Elég nagy volt a hely kettejüknek is. A másik fürdőt már ezer éve nem is használták. Végül egy vállrándítással elintézte a dolgot, és elindult, hogy ásson magának egy tiszta alsónadrágot az alváshoz.
Miután felvette és megfordult, szeme sokkolva akadt meg az ágyon. A világoskék lepedőn egy karmazsinvörös vérfolt terült szét. A lélegzete is elakadt. A folt nagy volt. Túl nagy. Ez a látvány szinte arcon vágta és tudatosította vele, hogy mit tett itt nem is olyan régen. Az arca és a gyomra is égni kezdett, mintha egy pokoli tűz máris meg akarná semmisíteni azért, amit szerelmével művelt. Hideg veríték borította a hátát, és mint akit üldöznek, futva indult Charlie után a másik helységbe.
Berontott és szó nélkül omlott az addigra már törülköző férfi nyakába.
- Istenem, sajnálom! – zokogta az idősebb nyakába, mintha a könnyeivel elmoshatná a múltjukban hagyott fájdalmas nyomokat. – Egy vadállat voltam. Én… annyira sajnálom.
Charlie is megölelte, de érezte, hogy ez most más. Ez nem az a ragaszkodó, szeretetteljes ölelés, amit mindig kap tőle. Tartózkodó volt és bizonytalan.
- Semmi baj. Nyugodj meg – lehelte, de a hangja rekedt volt az előző félórában történő fájdalmas kiáltozástól. Legszívesebben most bele verné a fejét a falba, amiért az elborult agyával azt feltételezte, hogy Charlie az élvezettől kiabált. Fájdalmában tette, és erre gondolva megjelent csukott szemei előtt a férfi képe, ahogy könnybe lábadt szemmel, megfeszülve fekszik alatta, és mindkét kezével az alattuk elterülő lepedőt markolja.
Ha akkor nem engedi szabadjára a testében lakozó szörnyeteget, észrevette volna a jeleket és ez nem történik meg, de a fenevad elvakította a külvilág felé és nem engedte, csakis a kéjre koncentrálni. Keservesen zokogott szerelme bocsánatáért, aki nem tett mást, csak óvatosan simított végig párszor a hátán. Adamben tudatosult is, hogy a férfi valószínűleg abszurdnak találja, hogy még őt kell vigasztalni ezek után, és ettől még jobban elszégyellte magát.
- Kérlek szépen, bocsáss meg – mondta, kényszerítve magát, hogy abbahagyja a sírást. – Nagyon szeretlek.
- Ah Adam, én is szeretlek – sóhajtotta maga elé Charlie. – Mi a faszért vagyok képtelen utálni téged? – kérdezte, és közben idegesen belerúgott az egyik tároló kosárba.
- Nem tudom, mit mondhatnék még – hajtotta le fejét a fiatalabb.
- Semmit – fogta karon Charlie, és a konyha felé húzta -, gyere enni, addig áthúzom az ágyneműt és lefekszünk. Én sem aludtam az éjszaka.
Adam lelkének a mai reggelen ez volt az igazi kegyelemdöfés, mert ezzel a mondattal párja rávilágított hazugsága mocskosságára. Míg Charlie itthon izgult, és le sem hunyta a szemét, ő békésen aludt Billel a karjaiban. Most akarta csak igazán, hogy megnyíljon alatta a föld.

***

Bill az ágyon ült, és sötét pillantásokkal leste, ahogy az ápoló az asztalra teszi reggelijét, majd a szekrény mellé hajított szennyesért nyúl.
- Gyere enni.
Bill nem felelt. Várta, hogy a nő végre elhagyja a szobát. Miután magához vette a szétszórt ruhadarabokat és szekrényre akasztott törölközőt is hozzáfogta, hogy a mosodába vigye, szembe került Billel, aki még mindig nem mozdult, csak összeszűkített szemekkel meredt rá.
- Egyél, amíg friss.
- Húzz el, aztán majd eszem. Nincs szükségem közönségre – mondta mély hangon, és látta, hogy a nő összerezzen a váratlan megnyilvánulástól.
- Na jó, hagylak. Hamarosan visszajövök – csóválta a fejét és nyugodt, komótos lépésekkel készült elhagyni a szobát. Bill már a határán volt, hogy kilökdösse innen, mikor visszafordult. – Mindjárt lehúzom az ágyneműd is, ha van még valami mosnivaló azt készítsd oda. Akár a saját ruhád is, amiben jöttél. Arra is biztos ráfér a mosás.
Bill azonnal kapcsolt, hogy mit jelent, amit az előbb hallott. Ahogy becsukódott az ajtó, az ágyhoz rohant, elé térdelt és kihúzta a tükröt rejtekéből. Nagyon óvatosan a pólója alá rejtette, míg azon gondolkodott, hová kéne eldugnia. Nem akarta, hogy megtalálják. Ez volt az egyetlen kapocs Tommal. Körbenézett, és nem látott jobb ötletet hirtelen, mint a szekrény oldalát. Az ajtó mellett volt és pont akkora, hogy a másik oldala a falig ért. Odasietett és lassan húzta ki bő, fehér felsője alól a nagy üvegdarabot, hogy becsúsztassa az apró résbe, ami még maradt a szekrény mellett. Mikor újra felkelt és a reggelije mellé ült, megkönnyebbülve sóhajtott fel. Elképzelni sem tudta mi történne, ha elveszik tőle. Tom nélkül ő sem élhet, már most is fájdalmasan hiányzott neki a fiú. Görbén papírra vetett szavai még most is a szeme előtt vibráltak. Szereti és félti őt, mindazok után, amiket tett. Figyelmeztette, hogyan kapja a gyógyszert. Ha nem hiányozna neki, akkor biztos nem érdekelné. Azt mondta az étellel csempészik a szervezetébe. Lenézett a reggelijére és undorodó grimaszba ugrott az arca. Vajas szalámis szendvics volt, mellé zöldséget szeleteltek és mindezt a jól megszokott vitaminos löttyel öblítheti le. Azt viszont nem tudta, ezek közül miben lehet a méreg, ami elzárja szeretett másik felétől. Tudta, hogy a gyógyszer tabletta formában van, és azt nem tudják egy szendvicsben csak úgy eltüntetni. Akkor pedig úgy villant a tudatába a megoldás, mint egy váratlan villámcsapás. A vitamin lesz az. Mikor jobban belegondolt, emlékezett. Azóta kapja, hogy visszautasította a tablettákat, ebben pedig nyomtalanul feloldható. Elmosolyodott Adam találékonyságán. Ha nem róla lenne szó, valószínűleg kitalálna valami megfelelően bosszantó bosszút, amivel móresre taníthatja, de Adam más volt. Valami megmagyarázhatatlan okból, még büszkeséget is érzett, hogy a férfi ilyen okos. Tökéletesen illenek egymáshoz.
Még mielőtt az ápoló visszajönne, felpattant és a lefolyóba öntette a pohár teljes tartalmát. Aztán, mint egy jó gyerek a napköziben, vígan elfogyasztotta a reggelijét.

***

Adam egy boldognak tűnő, ám a reggeli események miatt csak Billnek megjátszott mosollyal lép be a már lassan otthonossá vált szobába.
- Vakard le a vigyort, doki.
- Hello, Tom – sóhajtott fel Adam, mert egyből tudta kivel is van dolga. – Hogy vagy?
- Ó, briliánsan – mosolyodott el a fiú. – Mintha… mintha érezném…
- Mit? – nézett gyanakvón, a túl jó kedvű fiúra, mert nem értette miről beszélt.
- Érzem, hogy ez a reggel változást hozott, máris jobban érzem magam – nevetett fel, aztán mintha soha nem is létezett volna a csilingelő nevetés, komoly arccal tért vissza Adamhez a tekintete. – Ja nem…
- Látom vicces kedvedben vagy ma – nézett le a papírjai közé, és köpenyzsebéből előásott egy tollat.
- Én meg látom, hogy te nem – biggyesztette le ajkait játékosan. – Mi baj doki? Mesélj!
- Kedves, hogy érdeklődsz, de nem azért vagyunk itt, hogy az én bajomról beszéljünk – mondta, és felnézett az addigra már felhúzott szemöldökkel mosolygó „Billre”.
- Már mindent értek – sóhajtott fel Tom.
- Mire gondolsz?
- Elég könnyű téged megvezetni, csak erre gondoltam.
- Nem értem, miről beszélsz – ráncolta a homlokát Adam. – Kifejtenéd?
- Nem, viszont Frankie-vel szívesen beszélnék – mondta olyan nyugodtan, hogy Adamet komolyan meglepte vele. Kezdett már semmit sem érteni a mai találkozásukból.
- Frankie? Honnan… - kezdte volna, de Tom leintette, amitől torkán akadtak csodálkozó szavai.
- Kímélj az idióta kérdésektől. Nyilván, mikor épp itt voltam, te meg otthon tespedtél, ő jött be cseverészni. Jól elvoltunk – piszkálta a körmeit, de Adam átlátott a viselkedésén – szándékosan játszadozik vele. – Jobban bírom, mint téged, sokkal okosabb nálad. Jut eszembe, kérhetnél tőle korrepetálást öm… hát úgy összességében pszichológiából, tudod. Nem ártana, ha már az a féleszű brigád véletlenül a kezedbe adott egy orvosi diplomát.
- Befejezted? – kérdezte Adam, de hangjában nem volt méreg. Tudta, hogy Tom azért viselkedik így, mert valójában rejteget valamit. A saját igazi énjét, vagy talán egy titkot. Valamit, amit nem akar a világ elé – de leginkább, Adam elé tárni.
- Igazán még el sem kezdtem. Puhány… - mosolygott gúnyosan Adamre.
- Beszélgethetünk érdemben is ma, vagy esély sincs rá?
- Tévedtem, mégsem vagy olyan hülye, azért kapizsgálsz dolgokat.
- Tom, kérlek, válaszolj normálisan a kérdéseimre – fújt ki egy frusztrált lélegzetet.
- Miért tenném, mikor az előbb már mondtam, hogy csak Frankie-vel vagyok hajlandó beszélni? – kérdezte széttárt karokkal. – Mielőtt belekezdenél, tudom, hogy most volt az esküvője, szóval nyilván nincs bent, de ez nem probléma. Tudok várni. Végeztünk?
- Nem teljesen – rázta a fejét lemondóan, mert úgy érezte, ez már most veszett ügy. - Miért akarsz ennyire vele beszélni?
- Miért kell ismételnem magam? Mert okosabb és ő nem olyan kibaszott vak, mint te vagy. Már nekem kellemetlen és komolyan rossz nézni.
- Mire célzol? Fejtsd ki, kérlek – bólintott felé, és írásra emelte a tollát.
- Oké, figyi dok, nem látod a fától az erdőt, érted? Egy tizenkilenc éves, vészesen kattant srác az orrodnál fogva vezet, és te még csak észre sem veszem. Szerintem észre sem akarod venni, mert már magába bolondított, és elérte, hogy mindent meg akarj tenni érte. De ide hallgass – súgott oda neki és színpadiasan még a kezét is szája mellé tette. -, pont ez volt a terve.
- Ha így van, miért mondod ezt most el nekem? – kérdezte Adam, bár őszintén megrémítette, amiket Tom mondott. Mégis, még élénken élt az emlékeiben Bill ijedt arca, mikor behozták ide. Sírástól kivörösödött szemei, mikor Tom gyötörte őt, és Adam karjaiban biztonságban kezdte érezni magát. Azok mind őszinte érzések voltak, annyira azért tartotta magát jó pszichiáternek, hogy kiszúrta volna, ha megjátszott érzelmeket lát. Nem hitt Tomnak. Biztos volt benne, hogy épp ő akarja megvezetni. – Ennyire haragszol Billre?
- Nem, félreértesz. Én szeretem Billyt – mondta halálos nyugalommal, Adam szemeibe nézve.
- Akkor honnan kéne tudnom, hogy nem épp te akarsz átverni? Hisz, te vagy, aki meg akarta ölni őt, vagy tévedek? Ebben is hazudott volna? – kérdezte a papírra sandítva, mert nem bírta tovább állni Tom pillantását. Ez az idegesítő, arrogáns srác Bill arcával néz rá vissza, és ez szinte elviselhetetlenül marta a szemeit.
- Na tessék, pontosan erről beszélek. Ahelyett, hogy kiszednéd belőlem a részleteket, inkább bennem kezdesz el gyanakodni – csóválta a fejét mosolyogva. – Miért ne szórakozhatnék ilyenekkel, még akkor is, ha igazak? Úgysem veszel komolyan.
- Akkor mi értelme?
- Szórakoztató – rántotta meg a vállát. – A szerelmes vak emberek, szórakoztatóak. Az előző kérdésedre válaszolva pedig, nem tévedsz, én akartam megölni magunk.
- Miért?
- Mi értelme lenne elmondanom? – tárta szét értetlenül a karjait. – Úgysem hiszed el, csak feleslegesen koptatnám a számat.
- Próbáljuk ki – mosolyodott el Adam is, de inkább csak kínjában, mert a fél napot végigaludta, mégis úgy érzi minden energiáját kiszipolyozta ez a fiú. Látta, hogy elgondolkodik, és néhány hosszú percig, idegőrlő csend állt be köztük.
- Oké, mit szólsz, ha azt mondom, Bill már túl messzire ment, és én csak véget akartam vetni a kegyetlen játszmáknak és véget nem érő agressziónak, amiben éltünk? Mi van, ha már nem láttam más kiutat, mikor megtudtam, hogy egy újabb őrült ötlete támadt, ami sokaknak csak szenvedést okoz végül?
- Szóval azt mondod, Bill a rossz, te pedig a megváltó? – mosolyogott hitetlenül Adam. Ezt már tényleg vicces próbálkozásnak tartotta. Tom gonosz volt és most épp megint ártani készült Billnek, ezúttal viszont őt is be akarta vonni ebbe a hadjáratba, azáltal, hogy Bill ellen fordítja. Biztos volt benne, hogy ez áll a dolgok mögött és ez már tényleg csak kínos mosolygásra késztette.
- Azt. Te pedig ezt nyilván nem hiszed el, és tudod mit? – kérdezte tőle félrebillentett fejjel. – Lehet, hogy ez így is van jól. Aki hülye az fizesse meg az árát, nem? Én ezt vallom, doki.
- Oké, ebből elég – csapta be a mappát maga előtt, és felkelt a székről. – Csak játszol velem, de nem vagyok vicces kedvemben, szóval, ha nem jut eszedbe jobb, mint bemocskolni egy szerencsétlen beteg fiút, akkor köszönöm, de ebből most nem kérek. Nevetséges, amit csinálsz. Gyerekes és nevetséges vagy, Bill retteg tőled, Tom, és ennek nyilván oka van. Én pedig azon vagyok, hogy kiderítsem. Egy valamiben viszont biztos lehetsz; Nem fogsz Bill ellen fordítani. Sok mindenbe avatott be, és rólad is tudok pár dolgot. Elég háttér információval és tapasztalattal rendelkezem, hogy ne bízzak benned. Ha úgy döntöttél, hogy értelmesen is lenne kedved beszélgetni, gyere ki és szólj.

Ezzel a mondattal pedig kivágtatott az ajtón, Tom csak felhúzott szemöldökkel nézett utána, aztán apró, de mégis keserű mosoly jelent meg az ajkain.
- Tényleg nagyon ostoba vagy… - sóhajtott fel. – Félő, hogy mire rájössz az igazságra, már késő lesz.




2 megjegyzés:

  1. Jól eltűntem, de mindent bepótoltam és aaaaa kikészültem!!! Ez a történet elképesztő! Szerintem nem is nekünk kellett volna írnod, hanem kiadni könyvben. (Persze örülök, hogy nekünk adtad, és eszedbe ne jusson nem befejezni!) :D De komolyan! A karakterek, a szálak. Úgy indultunk, hogy Bill milyen kis édes és ártatlan, most pedig kezdek kételkedni ebben. :/ Nagyon jó! Alig várom a folytatás, már nagyon kíváncsi vagyok a végére!
    (A Sell Your Soul fordításod meg, OMG! Elvesztem benne, az érzelmek, gondolatok, hihetetlen, hogy csak fordítod, mert annyira szép. Rá sem lehet jönni.)
    Várom várom az új frisst! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kedves szavakat Kami, nagyon jól esik! :) Örülök, hogy itt vagy és hogy írtál. :) Igyekszem az új résszel. :) Ha a befejezés után is ennyire szeretni fogjátok, akkor lehet, hogy átítom valamikor és megpróbálkozom publikáltatni... Nem te vagy az első aki ezt mondja. :) Elgondolkodom rajta, de ez még nagyon nagyon a jövő zenéje... :) Előbb érjek a végére. :D Remélem tetszeni fog nektek utána is. :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.