Man in the Mirror - 12.

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Nem tudom, kinek mennyire nyeri el a tetszését, de számomra fontos érzéseket írtam meg benne. Azért dolgoztam vele ilyen sokat, mert nem tudtam, hogy kéne az egészet szavakba önteni. Most sem vagyok benne biztos, hogy megfelelően sikerült, de igyekeztem.
Ismerek olyat, aki tudom, hogy egy kicsit örülni fog Adam döntésének, de sokak biztosan majd hátradőlnek, és azt mondják, hogy "ooh ne mááár!" 
Mindenek ellenére remélem azért mindenki talál benne értékelhetőt. :) 
Nem annak tűnik, de nekem ez egy nehéz rész volt. 
Jó olvasást!
Puszi&Pacsi





12. Remény


Bill kezdett magához térni, de a feje szinte darabokra akart hasadni. Erősebben zsongott, mint a legdurvább másnaposságainál. A szemei szinte összetapadtak, ahhoz is gyengének érezte magát, hogy kinyissa őket, helyette viszont erősen összeszorította és fájdalmasan nyöszörgött mellé. Egyik kezét a fejéhez akarta emelni, amikor csuklójába vájt, a még mindig fogva tartó bőrszíj.
-  Fejfájás?
Bill összerezzent és riadtan nyitotta ki a szemeit, ahogy a mély férfihang irányába kapta a fejét. A szíve vadul kalapált mellkasában, mert a hang egyáltalán nem Adamé volt.
Most egy másik orvos ült barátja székén, tisztes távolban tőle. Magas volt, erősen napbarnított, bár Bill szinte biztos volt benne, hogy ez az eredeti bőrszíne, mert az arcvonásaiból és sötét hajából egyértelműen látni lehetett, hogy valamilyen félvér lehet. Magasságához kellő mennyiségű izom is társult, amit Bill már megtapasztalhatott korábban.
Frankie ült a szobájában és azt a mappát lapozgatta békésen, amit Adam vezetett Bill állapotáról. A fiú nem tudott megmozdulni béklyóitól és megszólalni sem a döbbenettől, meg talán némi valódi félelemtől, hogy mit keres itt ez az orvos és mégis hol lehet Adam.
- Kell gyógyszer? Ezeket olvasva, az elvonási tüneteid igencsak kínzóak lehetnek. – csapta össze a mappát és tekintetét Bill rémült szemeibe fúrta.
Bill nem válaszolt egyből, csak néhányat rántott a szíjakon, mintha lenne esélye szabadulni, de azok nem engedtek. Valóban elviselhetetlenül érezte magát. A feje félelmetesen lüktetett, mindene izzadt, miközben rázta a hideg és az izmai is sajogtak – különösen ott, ahol Frankie megszorongatta. Szenvedéseit tetézte, hogy ki volt száradva és úgy érezte, mintha az ereiben már nem folyna vér és a szállítására szolgáló vékony erek falai szárazon dörzsölődnének össze ezzel minden levegővételt, minden mozdulatot fájdalmassá téve. Minden kínja közül a legelviselhetetlenebb mégis a félelem volt; rettegett, hogy elvették tőle Adamet.

- Ha nem hát nem. – vont vállat, és előre hajolt a széken, könyökeivel térdére támaszkodva, ujjait pedig összefűzte. – A nevem Dr. Garcia. Beszélgetünk egy kicsit.
Nem kérdezett, hanem kijelentette. Nem azt mondta beszélgetni szeretnék, hanem nyomatékosan közölte, hogy fognak és ebből nem enged. Frankie egész másképp viselkedett, mint Adam. Soha nem kért semmit szépen a betegeitől, mert azt gondolta, hogy például ilyen súlyos eseteknél, mint amilyen Bill is, egyáltalán nem az viszi előre, ha mézes mázas. Többek közt a döntést sem szerette átadni a betegeknek. Mindent a kezében tartott. Ez nem azt jelentette, hogy ne lett volna végtelenül empatikus, vagy ne lett volna a pályára való. Azt jelentette, hogy épp ezért való ide. Olykor ugyan kemény kézzel bánt a betegeivel, de eddig még mindig eredményt hozott és az esetek 95%-ban pozitívan. Nem véletlen volt hát, hogy Adam azon gondolkodott, ha valakinek át kéne engednie Billt, az Frankie lenne. Tudta, hogy csak ő lenne képes eredményt elérni a fiúnál.
- Dr. Lambert jegyzetei alapján jól halad a terápiátok, a viselkedésed viszont, aminek szemtanúja voltam, nem erről tanúskodik. Mielőtt bármit is kérdeznék, szeretném, ha őszintén elmesélnéd, hogy mi történt akkor, ami mindkettőtöket annyira felzaklatott.
Nyugodtan beszélt, egészen tárgyilagosan. Nem akart Adam hibája esni. Frankie érezte, hogy valami nagyon nem stimmel a kölyökkel és nem csak a nyilvánvaló problémák miatt.

Bill továbbra sem szólalt meg, csak nézte a mellette ülő férfit és semmit sem értett. Nem akart beszélni vele, úgy érezte igazán ki fog akadni, ha elvették tőle Adamet. Meg kell tudnia mi történt, de nem tudta, hogyan tudná úgy formálni a beszélgetést, hogy megkapja a válaszokat. Frankie egyáltalán nem tűnt manipulálható embernek. A legkevésbé sem.
- Ha elmondom, akkor én is kérdezhetek valamit? – kérdezte a lehető legártatlanabb, összetört és remegő hangon, nagy szemeket meresztve az orvosra.
- Én nem játszadozom Bill. Válaszokért vagyok itt, és ha nem kapom meg őket önszántadból, akkor elérem más módszerekkel, hogy beszélj. – a mondandója fenyegetőnek tűnhetett, de a legkevesebb rosszindulat sem csengett a szavaiban. Tényszerűen közölte.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte rémült arckifejezéssel. Az agya vadul pörgött, hogy mit mondhat és hogyan. Semmiképp nem akart bármilyen hibát is elkövetni. Ez a férfi nem tudhatott meg többet bármitől is a kelleténél. Egyetlen dologban volt mégis a legbiztosabb, semmit sem tudhat meg a kapcsolatukról Adammel. Nem szerezhet tudomást a csókról. 
- Ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor semmit. – zárta le a témát, ellentmondást nem tűrő hangon. – Szóval mi történt akkor?
Bill csak gondolkodott. Tudta, hogy beszélnie kell ahhoz, hogy a férfinak valahogy a bőre alá férkőzhessen. Ha nem ad neki legalább néhány használható információt, akkor esélye sincs nála. Így is tart tőle, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. Nem lesz olyan egyszerű a bizalmába férkőznie, mint Adamnek volt
- Eléggé kiakadtam. – válaszolta szűkszavúan.
- Mi okod volt rá?
- Tom.

Frankie csak várta, hogy a fiú majd folytatja, de a türelme egyre csak fogyatkozott. Billen semmi szándékot nem látott, hogy újra megszólaljon.
- Komolyan mondtam, Kaulitz. Ne játszunk egymással.
- Nem játszom. – védekezett egyből, Frankie mégis esküdni merne rá, hogy Bill, minden mondatát jó előre, és alaposan átgondolja.
- Hallgatlak. Mi volt Tommal és miért voltatok mindketten ilyen állapotban miatta? – tette fel a kérdést újra és reményei szerint utoljára.
Látta, hogy Bill elgondolkodik valamin, aztán sóhajtott egyet és a plafonra emelte a tekintetét.
- Nem tudok kapcsolatba lépni Tommal.
- Miért?
- A gyógyszer miatt, amit a skizofrén dilimre kapok. – mondta a szemeit forgatva, de még mindig a plafont leste. – Ha megszűnnek a hangok, megszűnik a kapcsolatom Tommal is. Ő viszont ezt nem akarta ennyiben hagyni és hagyott nekem egy üzenetet, hogy Adam még mindig beadja nekem valahogy azt a szart, mikor direkt megkértem, hogy ne tegye.
- Bill… - fújt ki egy frusztrált levegőt Frankie. Bosszantotta a fiú. Tudta, jól, hogy nem kéne ilyen kedélyállapotban beteggel lennie, de most muszáj volt uralkodnia magán. – Dr. Lambert az orvosod. Ezt nem győzöm hangsúlyozni. Amit ő mond vagy tesz, azt nincs jogod megkérdőjelezni. Nem kérheted meg, hogy ne adjon gyógyszert, mikor a napnál is világosabb, hogy szükséged van rá.
- Nincs. – vágott egyből közbe Bill. – Adam pedig megígérte, hogy nem ad többet, ha úgy szeretném. Hazudott nekem…
- Dr. Lambert, - nyomta meg a megszólítást sokadjára, hogy Bill is értse, azt szeretné, ha ő is így nevezné. – minden bizonnyal azért mondta, hogy azt teszi, amit kérsz, mert nem akart felzaklatni. Nem akarta, hogy ellenszegülj. A javadat szolgálja a gyógyszer és ennek tudatában adagolta tovább tudtodon kívül is.
- Igen ezt ő is elmondta. Ettől még engem bajba sodorhat ezzel Tomnál, és ráadásul hazudott is nekem. Vitatkoztunk, amikor…
- Értem. Adam miért volt olyan állapotban? Kiegyensúlyozott ember és jól ismerem. Sok kell ahhoz, hogy kirángassák a nyugalmából. – ingatta a fejét, de tekintetét le sem vette Billről. Még pilláinak rezdülését is elemezte.
- Eléggé kiakadtam. Olyanokat mondtam neki, amik bántóak lehettek. – próbált rándítani a vállán egyet, de a szíjak nem nagyon engedték.
- Miket mondtál?
- Hát… igazából csak… - habozott, de Frankie látta, hogy valamin gondolkodik, és nem volt meggyőződve róla, hogy valódi válaszokat ad. – Azt mondta az elején, hogy legyünk barátok és bízhatok benne, de megmondtam, hogy ugyan olyan szar és hazug ember, mint mindenki más. Aztán azt is elmondtam, hogy mellé még szar orvos is és azt akarom, hogy más kezeljen.
- Értem.
A férfi csak nézte a fiatal lekötözött fiút néhány másodpercig. Nehezére esett volna bízni a szavaiban, de őszintén remélte, hogy tényleg csak ennyi történt. Adamet talán tényleg felzaklathatta, ha Bill önszántából kérelmez másik kezelőorvost. Az azt jelentené, hogy praxisa legelső betegénél máris kudarcot vallott. Nem az az ember, aki ezen hamar túltenné magát. 
- Most már kérdezhetek én? – fordult a férfi felé, és Frankie izgatottságot látott eddig érzelemmentesen a plafont fixírozó szemeiben.
- Igen. – bólintott, mert tudta, hogy kénytelen belemenni ebbe a játékba.
- Miért vagy itt, és hol van A… Dr. Lambert?
Frankie döbbenten nézett egy pillanatig, de aztán letaglózott pillantását, hamar elmosta egy önelégült mosoly. Ezek szerint betörhető a fiú, csak biztos kézzel kell bánni vele.
- Kényszer pihenőre lett ítélve. Én csak addig vagyok itt, míg ő vissza nem tér, de…
- És az mikor lesz? – vágott a szavába, de Frankiet ezzel csak csak feldühítette. A kölyök borzasztó akaratos volt. Adam nehezen tud nemet mondani az embereknek. Minden egyes lelket igyekszik boldoggá tenni ezen a bolygón, még ha bele is rokkan. Egyértelmű volt Frankie előtt, hogy Billnek nem esett nagyon nehezére behálózni a barátját, ha ilyen akaratosan és kisajátítóan viselkedett vele is.
- Ezt előreláthatólag még nem lehet megmondani. – zárta le diplomatikusan a témát. Bill viszont nem akarta ennyiben hagyni, ami továbbra is bosszantotta. Soha nem találkozott még olyan beteggel, aki ekkora ellenszenvet keltett volna benne, ennek az intézetnek a falai közt. Egy kicsit örült is, hogy csak átmenetileg kell foglalkoznia vele, mert nem biztos, hogy képes lenne hidegvérrel végigcsinálni. Persze a dologhoz az is hozzá tartozik, hogy Adam jó barátja és tisztában van olyan részletekkel, amik nem segítenek különösen abban, hogy kedvelje a fiút.  Nem biztos, hogy akkor is ilyen szemmel nézne rá, ha kezdettől az ő páciense lenne.
Mindentől függetlenül, akkor is érzett valami sötétet a fiúban. Valamit, amiről még ki kell deríteni, honnan gyökerezik.
- De… ugye jól van? – kérdezte nagyon lágy, igazán törődő hangon.
- Minden rendben. – bólintott egyszerűen. – Bill figyelj rám. Ma este szeretnék elvégezni rajtad egy vizsgálatot. Meg szeretnélek kérni rá, hogy próbálj meg nem aludni addig, míg túlesünk rajta. Késő éjszaka tudjuk csak megcsinálni, és teljesen éber agyhullámokra van szükségem.
- Milyen vizsgálat? – nézett rá összeszűkített szemekkel. – Adam soha nem beszélt ilyesmiről.
- Dr. Lambert nem is akart ilyesmit csinálni. – felelte kimérten. Tökéletes történetet rakott össze a fejében, egy tökéletesen felesleges vizsgálatról, aminek az értelme csupán annyi, hogy addig is eltávolítsa Billt a szobájából. – Én lennék kíváncsi néhány teszt eredményre. Egy egyszerű EEG vizsgálat.
- Minek? – akadékoskodott tovább.
- Hogy lássam, hogyan működik az agyad, most hogy szeded a gyógyszert. Legalábbis állításod szerint. – próbálta nagyon orvosian alátámasztani a dolgot, bár nehézséget okozott Bill makacssága és az is, hogy bár elesettnek és törékenynek látszott, nagyon is intelligens volt és kellőképp vágott az esze.
- Tom állítja… igazából. – helyesbített halkan, Frankie pedig egy kis győzelmi táncot járt magában, mert ezek szerint nem gyanakodott túlságosan, ha hajlandó volt témát váltani. Frankie pedig ezt igyekezett még tovább húzni.
- Hiányzik Tom? – kérdezte a lehető legtöbb együttérzéssel a hangjában.
- Öm… igen. Azt hiszem. – motyogta zavartan maga elé, és ez a reakció is érdekesnek bizonyult Frankie számára. Mikor Adammel beszélgettek, akkor azt mondta neki, hogy Bill fél Tomtól, most viszont ennek a félelemnek, leghalványabb szikráját sem fedezte fel a fiú szemeiben vagy viselkedésén. Ahogy reagált, az teljes ellentmondásban áll mindennel. Bill persze nem tudhatja, hogy ő milyen információk birtokában van, és ez teszi Frankie számára annyira édessé ezt az egészet. Bill anélkül csiripel neki különböző érdekességeket, hogy tudomása lenne róla, Frankie miket is forgat a fejében és mik lehetnek a következményei mindennek.
- Jól van, Bill. Most hagylak pihenni egy kicsit. – kelt fel a székéről, hóna alá csapta a dossziét és egy pillanatig elidőzött Bill kicsit értetlen és végtelen törékenységet tükröző arcán.
- Kioldozol? – kérdezte percekkel azután, hogy ez a szemkontaktus elkezdődött köztük. Frankie állta a pillantását, pontosan erre várt. Kíváncsi volt, hogy csak megjátssza-e ezt az törékenységet, vagy végül kibukik belőle a kérdés, mert az egész csak azért volt, hogy megsajnálja és elengedje.
- Nem. – felelte egyszerűen és elindult az ajtó felé. – A te érdekedben Kaulitz.

***

- Charlie, azt ígérted nem rohansz el. – sikerült végre kierőszakolnia magából a rekedt mondatot, hosszú ideje tartó ijedt hallgatás után.
- Itt vagyok. – mondta látszólag nyugodtan, és újra Adamre nézett, aki olyan fehér volt már a rémülettől, hogy akár egy régi és ódivatú vámpírfilmben is megállta volna a helyét. Charlie nyugalma jobban megijesztette, mintha káromkodna és nekiesne.
- Uramisten Adam!  Ez mégis hogy történhetett? – kapott két kézzel a fejéhez, Adam pedig összerezzent a hirtelen kifakadásra.  
- Nem tudom Char… én… tudod, hogy mennyire szeretlek. – mondta halkan. – Ugye tudod?
- Mikor adod le az ügyet? – fordult lendületből felé és élesen a szívének szegezte a kínzó kérdést.
- Char… nem adhatom le.
- Tessék? – kiáltott fel és a belső frusztrációtól már szinte reszketett. – Ezek után ezt te… Adam! Ezt nem teheted!
- Ne kiabálj velem, kérlek. – hajtotta le a fejét és az ujjait nézte, amik már elfehéredtek a takaró szélének szorongatásától.
- Mennyire komoly ez a dolog? Megdugtad? – kérdezte könyörtelen hangon, Adam pedig tátott szájjal nézett a férfira. Nem akarta elhinni, hogy Charlie ezt komolyan megkérdezte tőle.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – suttogta még mindig a döbbenettől. – Soha nem csaltalak meg.
A saját mondatával okozott fájdalmat magának, mert most egy olyan dolgot kért ki, ami tulajdonképpen hazugság volt. Tudta jól, hogy amit Billel tett, azzal elárulta Charliet, de ezt most képtelen volt neki bevallani. Egyáltalán nem akarta, hogy tudjon róla valaha is. Szerette Charliet és tudta, hogy ez Billel nem történhet meg újra. Egyszeri botlás volt, bár kétségtelenül csodálatos botlás, és sokkal mámorosabban érezte magát abban a csókban, mint Charlieval az egész kapcsolatukban, amibe belesajdult a szíve, de akkor sem akarta eldobni a férfit egy ennyire bizonytalan dologért.
- Valaha is adtam okot, hogy ne bíz bennem? – tette fel a tipikusan érzelmi zsaroló kérdést egy ilyen beszélgetésben, de muszáj volt megerősítenie Charlieban szeretete érzését. El kellett érnie, hogy a férfi ne kételkedjen benne, hanem inkább segítsen neki átvészelni ezt az egészet. Semmi másra nem vágyott. A vallomás elsőszámú oka is a segélykiáltása volt a szerelme felé.
- Nem. – felelte egy kis gondolkodás után, halkítva a hangján. – Még nem, de… Istenem. Ez nem ilyen egyszerű Adam.
- Tudom, Charlie. Szerinted nem tudom, hogy ez egy kibaszott szar helyzet? – nézett szerelmére, aki látszólag talán kezdett lenyugodni egy kicsit a kezdeti sokkból. – Kérlek, gyere ide.
- Hogy történhetett ez meg? – ismételte magát, mert még mindig nem értett semmit, de nem mozdult.
- Nem tudom. Esküszöm. Sokáig én sem értettem semmit. Nem is sejtettem, hogy amit érzek, az ilyesmi lehet. Én…
- Mi jön be a srácban? Hogy néz ki? Milyen? – záporoztak a kérdései, aminek a válaszaira nem biztos, hogy kíváncsi volt, de Adam tudta, hogy csak próbálja megérteni őt.
- Biztos, hogy…
- Mondd el. – vágott a szavába, de Adam habozott. 
- Bill pont olyan, amilyen… amilyen… - kezdett dadogni, mert nem volt képes befejezni a mondatot. Tudta, hogy egy érzékeny beszélgetés veszi itt majd kezdetét akkor.
- Milyen? – vonta fel a szemöldökét Charlie.
- Tökéletes. – felelte halkan, mert tudta, hogy Charlie ezzel az egy szóval pontosan tudni fogja, milyen típust kell elképzelni, de a szemei könnybe lábadtak, mert azt is tudta, hogy összetörte a szívét. Charlie és Bill, ég és föld voltak. Míg Bill vékony, szinte már egészségtelenül karcsú, de Adamnél magasabb és a bőre szikrázóan fehér, addig Charlie izmos és valamennyivel alacsonyabb nála, természetesen barnább bőrrel. Bill vonásai csodálatosan nőiesek és gyönyörűek, amit sminkkel még erőteljesebben ki is emelt, Charlie viszont igazán férfias, soha nem viselt semmi nem odavalót, és aki meglátta, nem igazán tudta volna megmondani, hogy a saját neméhez vonzódik. Azt a bizonyos pontot az i-re pedig, az öltözködésük tette, ami a fiúnak a hétköznapokban extravagáns volt, sok ékszerrel, piercingekkel és műkörömmel, míg a férfi, már csak munkája miatt is szinte mindig öltönyt viselt.
- Rohadj meg Lambert! – szűrte a fogai közt és Adamhez vágott egy párnát. A férfi csak hagyta. Azt is hagyta volna, hogy addig üsse, míg ki nem engedi minden dühét és fájdalmát. Mindezt ő okozta és ezzel tisztában volt, kész volt elfogadni a következményeit. Mikor Charlie felkapott az egyik ruhás komódról egy virággal teli vázát, csak behunyta a szemét és várta, hogy az is nekicsapódjon. Bármit elviselt, ami enyhítheti Charlie szenvedését. Felkészülve a váza ékezésére csalódnia kellett, mert az hangosan robbant szét a szemben lévő falom, összemocskolva annak türkizét maga alatt, emlékeztetőt hagyva erre a rettenetes fájdalomra Charlie lelkében.
A tombolása még nem ért véget. Többször is felkiáltott és hatalmasakat rúgott a szekrény oldalába, aztán tetejéről, ahonnan a virágok is származtak, lesöpörte a keretekbe foglalt fotóikat. Az üvegbe csomagolt képek, csörömpöltek a földön és millió darabra törtek.
- Rohadj meg te, és a kibaszott tökéletességed is! – kiáltotta még utoljára, aztán az apró, éles szilánkok közt, térdre zuhant. – Rohadjatok meg! – zokogta ezután halkan, a fájdalomról tudomást sem véve.
- Charlie! – ugrott fel Adam az ágyból, amibe egyből beleszédült, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Párjához rohant és azonnal megragadta a karjait, hogy felemelje a szilánkok közül.
- Kérlek, hagyj! – rántotta el a kezét és fenyegetően próbált nézni rá, de mégsem sikerült, mert bár elgyengült sírásából egyből megpróbálta magát lenyugtatni, szemei még csillogtak.
Charlie nagyon ritkán sírt. Kettejük közül inkább Adam volt az érzelgősebb típus, így mikor Charlie valamiért elsírta magát, barátja tudhatta, hogy tényleg nagy a baj.
Ellenkezésével mit sem törődve erősen ragadta meg a vállait, és hátra rántotta. Ahhoz még gyenge volt, hogy fel tudja emelni, viszont nem hagyhatta, hogy az üvegszilánkokon térdeljen. Már így is látszott, hogy az apró, mégis veszélyesen éles üvegdarabok a nadrágjába fúródtak, felsértve az alattuk rejtőző vékony bőrt, és a farmer világos színét kis foltokban skarlátvörösre festette. Félelmetesen hatott, hogy egy ilyen veszélyes és fájdalmas dolog, mégis ennyire szép színekben pompázzon.
- Ne legyél hülye. – suttogta, és szerelme mellé térdelve szorosan magához ölelte. Charlie először ellenkezni próbált, de aztán egy keserű sóhajt követően elengedte magát és Adam karjába simult. Már nem sírt, azonnal összeszedte magát, mert sok mindenre vágyott, de arra a legkevésbé sem, hogy bárki is gyengének lássa.
- Szeretlek. – puszilta meg a fejét Adam. – Csak téged szeretlek, Char.
- Egyelőre… - érkezett is egyből az elkeseredett válasz. Adam nem bírt egyből megszólalni. Elszorult a torka ettől az egyetlen szomorú megjegyzéstől.
- Csak téged akarlak szeretni. – formálta át a mondatot, hátha ezzel éreztetheti, mennyire küzd az érzései ellen.
- Beleszerettél? – nézett fel rá, és mostanra szinte teljesen lenyugtatta magát. Lassan bontakozott ki Adam öleléséből, a férfi pedig húzódozott, de azért hagyta.
- Nem. Ez még… még nagyon kezdetleges. Csak erős vonzalom. Azt hiszem. - próbálta saját magát is megerősíteni ebben, de nagyon félt az érzéseitől, ezért nem is mert mélyebben beleásni még. 
- Azt mondtad, kezdesz érezni iránta valamit. – húzta fel mindkét szemöldökét.
- Igen, vonzalmat. Azt hogy… - beharapta az alsó ajkát és megrázta a fejét. – Hidd el én sem akarom ezt, és…
- Mondd, amit akartál. – vágott közbe Charlie, de hangja most nem volt ingerült. Megint eltűnt belőle minden. Se keserűség, se fájdalom, még a düh is csak abból a leheletfinom remegésből derült csak ki, amit akkor érzett, mikor még ölelte.
- Nem foglak tovább bántani.
- Én viszont hallani akarom. – erősködött és kitartóan bámulta Adamet. A férfi habozott, ő viszont megint kezdte elveszteni a türelmét. – Ki vele.
- Azt hogy le akarom tépni a ruháit és jól megbaszni! Most örülsz? Ezt akartad minden áron kifacsarni belőlem, igaz? – pattant fel Adam és összeszorított öklökkel, mérgesen nézett le Charliera.
A férfin azonban nem látszott semmi érzelem. Lassan feltápászkodott, lesöpörte magáról a szilánkokat és Adam szemébe nézett.
- Mindezt azért mert olyan kis csini? – tette fel az első kérdést jéghideg hangon. - Mert valószínűleg egy hatvan kilós kis buzeráns köcsög, aki felett könnyedén uralkodhatsz, hiába is próbálna ellenkezni?
- Charlie… - lehelte maga elé megütközve és az előbbi dühös arckifejezésnek már nyoma sem volt. Charlie halk és rideg mondatai sokkal jobban fájtak neki, mintha üvöltözne és csapkodna. Fájdalmasabb az egész így, mintha érezhetné, hogy megkapta a férfitól a méltó büntetését és lezárhatják a témát. Azt gondolta Charlie szándékosan beszél ilyen nyugodtan és félelmetesen, csak azért, hogy neki jobban fájjon.
- Ne játszd meg magad. Nekem ne! Mindent tudok rólad, te is tudod. Az összes mocskos vágyad és perverziód. Igazán soha nem is értettem, én hogy tudom kielégíteni a vágyaidat, hisz gyökeres ellentéte vagyok a te tökéletességednek. – tárta szét a karjait és cinikusan felnevetett. – Leginkább csak reméltem, hogy akkor, ha minden dominanciám elhagyom és teljes mértékben alád rendelem magam, van esélyem fenntartani a figyelmed, de úgy tűnik ez csak ideig-óráig volt így.
- Charlie. – talált rá végre Adam is a hangjára. – Én soha nem kértem, hogy add fel magad értem.
- Én mégis megtettem, mert szeretlek. Ha nem tettem volna, egyértelmű, hogy már nem lennél mellettem. Tudtam, hogy áldozatokat kell hoznom azért, hogy te is szeress, pedig ne gondold, hogy egy cseppet is rászorultam Adam.
- Ezt hogy érted?
- Egy szerencsétlen vörös hajú, szeplős hülyegyerek voltál, aki előszeretettel drogozta kábulatig magát, közben kitudja hány ilyen kis cica fiút cipeltél ágyba. Nem hogy alakult volna a karriered és minden rendben volt, kifejezetten lefelé robogtál a lejtőn, aminek a végállomása egy narkós elvonó lett volna, de persze csak ha optimisták vagyunk. Reálisan inkább a koporsó.  
- Ha egy narkós állatnak láttál, aki még csak nem is jóképű, akkor miért foglalkoztál velem? – kérdezte ingerülten és nem csekély sértettséggel a hangjában.
- Tényleg nem érted? – nézett rá összeszűkített szemekkel. – Mert beléd szerettem, te idióta, és nem akartam, hogy ott végezd, amit az előbb felvázoltam. Lehetett volna százszor egyszerűbb életem, sok mindenkit megkaphattam volna, akivel minden könnyebb. De tudod ilyen ez a kibaszott szerelem. Akármilyen tökéletes életed is lehetne száz másikkal, neked akkor is mindenáron arra az egyre van szükséged, akiért küzdened kell, áldozatokat hoznod és szenvedned.
- Minek vagy még velem, ha ilyen mocskos nagy szenvedés mellettem az életed?
- Nem ugyan azon a nyelven beszélek? – rázta a fejét a férfi, mert egyáltalán nem értette, hogy miért nem jut el Adam tudatáig a mondanivalója.
- Értem, amiről beszélsz, csak azt nem, hogy miért nem mész és könnyíted meg az életed? A szerelem majd elmúlik. – mondta keményen, a hangjában látszólag nem volt érzelem, de ő messze nem csinálta ezt olyan jól, mint Charlie és kiérződött a felháborodás.

Charlie nem bírt megszólalni egyből. Elgondolkodott, hogy a férfi, aki előtte áll, vajon még ugyan az az édes mackó, akit megszeretett. Nem volt benne biztos. Legalábbis könnyebb volt azt gondolni, hogy nem. Könnyebb azt gondolni, hogy valakit félreismertél és a saját ítélőképességedben csalódni, mint rájönni, hogy akit valaha szerettél, már egész más ember lett, és félni, mert talán már semmi keresnivalód mellette.
- Nem akarom, hogy elmúljon. – rázta a fejét és komolyan nézett Adamre. – Épp ez a lényeg. Én úgy szerettelek meg amilyen akkor voltál, mert a lelkedbe szerettem bele és ez az, ami sokkal magasabbra emeli ezt az egészet. Nekem nem a csini pofid tetszett, hanem te magad. Melletted voltam, támogattalak és felsegítettelek, mert azt akartam, hogy élj. Láttam milyen lehetséges jövő állhatna előtted, ha akarnád, és én akkor helyetted is akartam. Helyetted is küzdöttem, és most itt vagy.
Itt tartott egy kis szünetet és egy lépéssel közelebb ment Adamhez. Nem ért hozzá, de a tekintetét olyan mélyen fúrta az égkék íriszekbe, hogy szinte érezte bőrén a hideget.
- Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindent nekem köszönhetsz, mert ehhez te is kellettél. Egy igazi társ egyébként sem mondana ilyet. Azt viszont tudnod kell, hogy nekem sem volt olyan egyszerű ez az egész, mint gondolod. Sokat harcoltam érted, és félek, hogy te észre sem vetted. Egy igazi lázadó kölyök voltál én pedig kénytelen voltam egy apa szerepet is betölteni valahogy, nem csak a szeretőjét, pedig még csak nem is akartam soha gyereket. Mára viszont felnőttél és elképesztő lettél. Minden nappal egyre jobban beléd szerettem, pedig nem hittem, hogy ez még fokozható. Most pedig elém állsz azzal, hogy kezdesz beleesni egy gyógyíthatatlanul beteg gyerekbe, csak mert úgy néz ki, akit mindig is kerestél? Érzed ezt az egészet? Érzed, mit dobnál el egy cuki popsiért?

Adam összeszorított öklei fokozatosan engedtek ki és a légzése is kezdett megnyugodni, mert megértette, amit Charlie mondott. Minden szavát értette, de percekig képtelen volt megszólalni és úgy tűnt a férfi is várt valamire, miközben kitartóan állta a tekintetét. Adam előre nyújtotta a kezét és óvatosan összefűzte az ujjait szerelmével. Félt, hogy Charlie elhúzódik tőle, de ennek egyáltalán nem mutatta jelét és ő is megszorította az ujjait.
- Érzem. – mondta halkan Adam. – Értem, Charlie. Szeretlek és meg sem fordult a fejemben, hogy eldobjalak. Bill ő… csak segíteni akarok rajta, érted? Azt akarom, hogy jól legyen. Nem akarom, hogy veszélyben legyen az élete, mikor lehetne ennél jobb is. Ha sikerülne… Ott van benne, Char. Ott a lehetőség, mert nagyon okos. Akkora kár lenne érte. Annyira szenved. Segítenem kell neki, és bár sokak szerint, és talán szerinted is ez lehetetlen, de nekem már vannak terveim. Meg tudom csinálni, csak idő kell. Az kell, hogy támogassatok és ne ellenem harcoljatok. Ha leadom, mások le fognak mondani róla. Csak én látom benne a jövőt. Szüksége van rám. Meg tudod érteni amit, mondok?

Charlie összeszorította a szemeit és vett egy mély lélegzetet, aztán újra szerelmére nézett és szomorúan elmosolyodott.
- Pontosan értem miről beszélsz. – simogatta meg hüvelykujjával a másik kézfejét. Nem mondta ki, hogy miért is érti, mert tudta, hogy képtelenség lenne már hatni rá. Úgy érezte, hogy ezt a csatát elvesztette. 
Mikor Adamre annak idején rátalált abban a lerobban romkocsmában – ahova ő is csak azért keveredett, mert a kedvenc bandája ott adott koncertet – már akkor tudta, hogy az anyuci kisfia külső és az ezzel kontrasztot alkotó botrányos élet stílus mögött egy nagyon értékes belső lapul. Pont ezt érezte, amit most ő is a kölyökkel, hogy meg kell őt mentenie saját magától, mert hatalmas lehetőségek vannak még előtte. Minden barátja és a családja is ellene volt, nem értették mit akar egy nála ennyivel éretlenebb fiútól, aki egyáltalán nem illik bele abba a rétegbe, amiben ő élt. Legszívesebben most elmondaná neki, hogy tökéletesen érti, és tudja milyen érzés mikor mindenki ellened van, de te kitartasz, mert tudni akarod, hogy Ő jól van, vagy inkább jól lesz és hiszel a változásban. Ezek az emberek ugyanis, ma már Adam barátai is, és elbűvölten nézik, hogy Charlie hogy a fenébe csinálta ezt. Hogy honnan volt ennyi lelkiereje és vakmerősége, de ő ezt akkor nem érezte. Nem érezte, hogy - mások szerint - a lehetetlenre vállalkozik. Neki nem volt az, mert elég erőt gyűjtött és volt hite. Azt mondják, ha hiszel benne, akkor nincs lehetetlen. Nem tudta, hogy ez mindenben tényleg így van-e, de akkor egész biztos ez volt a legerősebb fegyvere.
Valahonnan most is egy ilyen emberfeletti erőt akart meríteni, mert miközben szétáradt ereiben a vereség keserűsége, egyszerűen mégis képtelen lett volna elengedni Adamet. Talán ha egy másik férfiért akarná elhagyni, akivel megismerkedett valahol és boldogabb vele, az könnyebben menne neki. Vagy ha problémáik lennének, és Adam úgy döntene képtelen együtt élni vele, ezért el akarná hagyni. Akkor is képes lenne rá, mert nem láncolhatja magához. A mostani helyzet viszont egy egészen más kategória. Valójában egy kicsit rá is ijesztett, főleg Frankie látogatása után. Félelmet keltett benne Bill fantomszerű jelenléte a kapcsolatukban és az egész életükben. Nem tudta mekkora a baj és vajon képes lesz-e most is elérni a kitűzött célt. Akkor Adam is akarta, Charlieval akart lenni és ezért a változásra is képes volt, de vajon ez most is így lenne? Ha csak egyedül akarja olyan görcsösen, akkor esélye sincs.
Mikor a gondolatai a legnagyobb mélységekben jártak, megszólalt Adam csipogója. A hang, amitől kirázta a hideg. Összerezzent, mert borzasztó emlékeket idézett fel előtte. Ez az egész reménytelennek tűnő helyzet is így kezdődött. Annak az istenverte csipogónak a visításával. Már épp el akarta engedni a kezét, tudomásul véve, hogy úgyis el kell mennie, bármennyire úgy érzi, hogy most inkább együtt kéne maradniuk. Erősíteniük, ami köztük van. 
Beugrott neki, Frankie, aki azt mondta valami tervei vannak, és hogy Adam nem mehet be a klinikára, míg ő maga nem mondja ezt, és ha mégis megteszi, Charlie küzdelmei ellenére, az is bizonyít valamit.
Charlie viszont belehalt volna most abba, ha bebizonyosodik, hogy Bill fontosabb neki, mint a kapcsolatuk, hisz most épp azon dolgoznak.

- Mi az? – kérdezte Charlie, miután végül mégis elengedve a kezét, az ágy szélére fektetett zakójához ment.
- Nem tudom. Valami történt Billel. – mondta és a hangja azonnal aggódóvá vált. Minden egyes szó, mozdulat és vágy, ami ebből az aggodalomból burjánzott, egy-egy késként hatolt Charlie szívébe. Azon kezdett gondolkodni, Adam vajon érte is aggódna-e ha épp Billel lenne és megcsörrenne a telefonja.
Megrázta a fejét, mert most minden ilyen önsajnálkozó és negatív gondolatot ki kellett űznie a fejéből. Küldetése volt. Mégpedig bebizonyítani a világnak, Frankienek, de elsősorban saját magának, hogy Adamnek ő a legfontosabb.
- Nem mehetsz most el. – mondta nyugodt hangon és Adam mellé lépett, tenyerét pedig a hátára simította, ezzel kimutatva, hogy igenis szereti, és még muszáj itt maradnia. Szüksége van rá.
- Muszáj Charlie, de ha nincs nagy baj, ígérem, sietek vissza. – magasodott fölé, miután felvette a zakóját és mosolyogva, szeretetteljesen simított végig a férfi arcán. Már épp indulni készült, mikor Charlie elkapta a kezét, hogy megakadályozza.
- Kérlek, Frankie is azt mondta, hogy pihenned kell, és amíg nem mondja, nem mehetsz dolgozni. – vetette be az újabb mentőövet.
- A legkevésbé sem érdekel mit mondott, és pihennem is csak azért kéne, mert az a szemét bedrogozott. – mondta dühösen és szinte köpködte a szavakat. Charlie látta, hogy újra ingerült lett, mert az egész teste megfeszült.
- Csak segíteni akar.
- Egyediek a módszerei. – gúnyolódott és kifelé indult a szobából.
Charlie telefonja rezgett a zsebében, ezért mielőtt még utána ment volna, gyorsan megnézte miért. Megérzése pedig nem csalt, ugyanis Frankie küldött neki egy elírásoktól hemzsegő sms-t, amiből mégis ki tudta hámozni, hogy minden áron tartsa itt Adamet. Megijedt, mert az üzenet elég komolyan hangzott, a hibákból pedig csak arra tudott következtetni, hogy Frankie vagy rohant valahova vagy más okból, de sürgetve pötyögte be neki figyelmeztetést.
Utána sietett és már az előszobában kapta el, mikor a kabátját húzta.
- Nem mehetsz el. – mondta most már követelőző hangra váltva. Rémült volt és fogalma sem volt mivel tarthatná itt a férfit.
- Tessék? – ált meg a mozdulat közben Adam és értetlenül nézett rá. – Miért nem?
- Mert erre kértelek. – lihegte, mert a vérnyomása már az egekben volt az izgalomtól, és nem tudta befolyásolni a beszédét. – Szükségem van rád. Ne hagyj itt.
- Mi van veled Char? Nagyon furcsán viselkedsz. – mondta, de a kezdeti meglepetésének már nem volt nyoma és folytatta a készülődést.
- Emlékszel még, hogy milyen beszélgetés kellős közepén tartottunk? Ugye nem kell elnézést kérnem, mert egy kicsit furcsán viselkedem? – felelte kicsit cinikusabban a normálisnál, de egyre kétségbeesettebb volt, mert nem lehet több ideje mindössze néhány percnél. Adam nem épp úgy nézett ki, mint aki itt fog maradni.
- Nem felejtettem el, és folytatni fogjuk. Itt leszek neked, de most…
- Adam értsd meg, ha most itt hagysz, megőrülök! – vágott a mondatába kicsit talán túl drámaian is, de nem volt valami jó színész, így fogalma sem volt, hogy képes lesz-e hatni rá a színjátéka. – Most nekem van rád szükségem. Mint a legjobb barátomra, a szerelmemre, életem legfontosabb emberére, mint… mint egy pszichiáterre.
Adam az utolsó szónál felemelte a fejét és aggódó arccal nézett rá, amitől végre egy kis reménysugár csillant meg előtte. Úgy ahogy volt, kabátban, indulásra készen odasétált hozzá és miközben átölelte a derekát, nagyon finoman összeérintette az ajkukat. Nem volt ez egy szerelmes és szenvedélyes csók. Inkább egy bátortalan, de amivel mégis biztosítani akarja őt arról, hogy szereti, és itt van neki.
- Kérlek, tarts ki. Csak néhány óra és itt vagyok, ígérem. Bármire megesküszöm.
- Én kérlek, hogy csak egyszer had érezzem, hogy fontosabb vagyok, mint Bill. – próbálkozott további kapaszkodókat találni, de ez a mondat tulajdonképpen már rég a fejében motoszkált, csupán nem gondolta, hogy ki fogja mondani. Most viszont úgy érezte muszáj. Félt a választól, de már kimondta. Nincs más dolga, mint várni, hogy fellángol-e a szíve vagy pedig megszakad.
- Mindennél fontosabb vagy, – mondta még mindig a derekát fogva. – de mennem kell.
Adott neki még egy csókot és elindult az ajtó felé.
- Nem úgy néz ki. – felelte rosszallóan Charlie és a lehető legdühösebb pillantásokkal akart ránézni, szemei viszont égni kezdtek. – Ha most elmész, akkor nem vagyok benne biztos, hogy lesz még miről beszélnünk.
Adam megtorpant, de Charlie nem látta a reakcióját, mert könnyei visszatartása érdekében szorosan összezárta a szemeit.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ha azt a gyereket választod helyettem, akkor nem tudom, van-e értelme bárminek is. – felelte még mindig csukott szemmel.
- Ez most nem rólunk szól Charlie, ez a kötelezettségem. Felesküdtem rá. – mondta és újra elindult.
Charlie már csak az ajtó nyitódására nyitotta ki a szemeit, és tehetetlen küzdeni akarása a lehető legszánalmasabb lépésre sarkallta. Olyanra, amit soha nem akart meglépni.
- Ha kilépsz azon az ajtón, akkor többet ne gyere vissza. – mondta ki zsarolásnak szánt mondatát és talán most költözött a lehető legnagyobb félelem a lelkébe. Most dől el minden. Ha elmegy, akkor nem vonhatja már vissza, amit itt most mondott. Nem áshatja annyira alá a tekintélyét. A szerelem a legszánalmasabb dolgokra is képes rávenni az embert. Arra is, hogy akár négykézláb kússzon valaki után, mint az állatok. Charlie viszont ezt nem akarta. Esze ágában sem volt láncra verni Adamet vagy akár saját magát.
Lehunyt szemmel várta, hogy milyen jövőt is ír meg neki ezekben a pillanatokban a sors. Az ajtó hangosan becsukódott, amitől összerezzent, de semmit nem hallott. Megremegett a térde, és közel volt hozzá, hogy ismét a padlóra roskadjon, mikor meghallotta Adam cipőinek kopogását, mire felfoghatta volna, hogy mi történik, már erős karok ölelték és akkor végre elengedhette magát. Ha akkor nem teszi, biztosan felrobbant volna attól a rengeteg feszültségtől, ami eddig gyülekezett a testében.

Ellazította a testét, remegett, keservesen sírt és hagyta, hogy arra a pár pillanatra minden más érzés és gondolat kiszálljon a testéből – teret adva megkönnyebbülésnek. Abban a pillanatban csak egy porhüvely volt, aki azt várja, hogy visszaszálljon belé a lélek. 
Adam szorosan ölelte és erőteljesen megcsókolta. 
- Gyere. - próbálta a derekát szorítva irányítani. - Nézzük meg a sebeket a térdeden.
Gyorsan kibújt cipőiből és kabátját is a helység közepén, a földre dobva hagyta maga mögött. Telefonja némán rezgett a magányosan hagyott ruhadarab zsebében. 

***

Billt már két ápoló segítségével átvitték az egyik vizsgáló helyiségbe, ahol rá tudják kapcsolni az EEG-re. Frankie pontban éjfélre várta a szerelőket, ezért mikor mindent beállított a gépen, a tappancsokat tökéletesen a fiú fejére illesztette és megbizonyosodott róla, hogy Bill is a vizsgáló asztalhoz van kötözve, otthagyta az ápolókkal.
Amire most készült, még éppen hogy orvosi jogai keretein belül helyezkedik el, de az is lehet, hogy már átlépte vele azokat a bizonyos határokat. Mindenesetre Billben a legkevésbé sem bízott, Adamet pedig féltette saját magától és a fiútól is.

Visszaérve a 483-as kórteremhez, már meg is látta a nővérpultnál várakozó szakembert, aki biztosan nem az intézményhez tartozott. Úgy sejtette ő lesz, akit rendelt.
- Jó napot! – üdvözölte egyből.
- Napot? – nevetett fel, miközben a kezét nyújtotta neki a tipikus szakinak kinéző pocakos, szemüveges férfi. – Éjszakát inkább.
- Én rendeltem szerelőt. – mondta halkan, és közben elvezette a nővértől, aki pakolást színlelve próbált fülelni. – Ebbe a szobába kéne elhelyezni a kamerát.
- Értem. – felelte bólintva. Nem volt kérdezősködő sem akadékoskodó. Ő is minél hamarabb kész akart lenni. – Hová rejtsük el?
Frankie becsukta az ajtót, és a felette lévő tűzjelzővel egybekötött csengőre mutatott.
- Azt már egy ideje nem használjuk. Nem zavarna ott semmit. El lehetne rejteni úgy, hogy senki ne szúrja ki?
- Természetesen. Ez a dolgunk. – nevetett a szerelő és kifelé indult a szobából.
- Ha az elég, nyugodtan álljon a székre. – akadályozta meg Frankie, mert minden áron el akarta kerülni a feltűnést, márpedig egy szerelő éjszaka nem a legmegszokottabb itt. – De az asztalt is ide húzhatjuk.
- A szék is elég lesz. – mosolygott rá, és miután Frankie odavitte neki, már fel is pattant rá.
Néhány pillanat alatt szétkapta a csengőt és nézegette egy kicsit, hogyan is oldja meg a feladatot. Egy idő után Frankie már nem tudta elképzelni, hogy végül ebből tényleg lesz valami, de nem szólt bele és nem is lábatlankodott. Addig leült az ágyra és írt pár mondatot Bill kartonjába a mai eseményekről és a figyelemelterelő vizsgálatról, persze valami frappáns indokot elmesélve a miértjéről.
Mire végzett és felnézett a szaki már mindent visszaszerelte a falra és összeszűkített szemekkel méregette remekművét.
- Így jó lesz főnök? – nézett Frankiere, aki felállt és igazából csak azért jött rá néhány másodperc nézegetés után, hogy hol a kis kamera lencse, mert tudta, hogy ott kell lennie valahol.
- Tökéletes. – csapta össze a tenyerét. Mi a teendőnk a továbbiakban még?
- Igazából semmi. Sikerült bekötnöm a csengő régebbi elektronikájához, ezért semmit nem kell csinálni majd vele. – mászott le a székről a pocakos szerelő.
- Szuper.
- Nos, itt vannak a legfontosabbak. – mondta, miközben Frankie kezébe nyomott egy dobozt. – Ebben van a DVR akkora tárhellyel, ami meg lett rendelve.
- Rendben, köszönöm. Mit kell tennem vele?
- Számítógépes bekötése lesz? – kérdezte gyorsan, mert már látszott rajta, hogy nagyon menni akar.
- Igen.
- Akkor az adaptert egy egyszerű HDMI csatlakozóval a géphez kell kötni. Onnan már az egész úgy működik, mint egy program. Bármikor élőben is lehet nézni a képet, de le is menti az összes adatot. Ha betelik a merevlemez, csak egy biztonsági mentés kell a gépre, vagy egy pendrive-ra.
- Nem tűnik bonyolultnak. – mondta a dobozt méregetve.
- Nem is az. – mosolygott a férfi, megveregette Frankie vállát és várt. – Ha mégis probléma merülne fel, itt a számom.
Átnyújtotta neki a névjegykártyáját, Frankie pedig egyből el is tette. Nem bízott magában túlságosan ilyen téren. Még nem foglalkozott ilyesmivel.
- Köszönöm. – mondta és egy átlagosnál nagyobb köteg pénzt vett elő a köpenyzsebéből. – Ezt a szolgálataiért és persze a diszkréciójáért.
A munkás csak bólintott, mert egy kicsit bele is szédült abba az összegbe, amit a kezében tartott. A bekötés a rendelést követően ingyen van, és természetesen számított némi borravalóra, de erre azért nem. Jól tudta, hogy ez azt jelenti, senkinek egy árva szót sem szólhat arról, ami idebent történt. Így már azt is értette a doki miért rángatta olyan gyorsan be ide.
- Ha kifelé menet valaki kérdezné, a vízcsapot kellett megszerelni, rendben? – tette a vállára a kezét Frankie.
- Természetesen. – bólintott. Kezet fogtak és akkor megszólalt egy vészjelző a folyosón. Frankie kisietett, hogy megtudja mi történt, és látta, hogy a riasztást Bill vizsgálójából adták le. Elképzelése sem volt mi lehet olyan akut, hogy így kérnek segítséget az ápolók, ezért a nővérpulthoz sietett.
- Mi történt? – támadta le egyből az ügyeletes lányt.
- Valamilyen rohama van és a fiúk nem bírnak vele. – darálta gyorsan. – Már megcsipogtattam Dr. Lambertet.
- Mi? Miért? – rivallt rá, pedig jól tudta, hogy csak a protokoll szerint járt el. – Kényszerpihenőn van. Hívd fel, hogy téves és ne jöjjön.
Ahogy ezt végigmondta már rohant is a vizsgáló felé, közben pedig bepötyögte Charlienak, hogy akárhogy, de tartsa otthon a férfit.
Mikor beért a szobába, először alig fogta fel, amit lát. Bill a szoba egyik sarkába menekült a ruháján vérfoltok voltak, amit először nem sikerült megfejtenie, hogy honnan származtak. Az ápolók már bekerítették mire odaért, de látszott, hogy nagyon nehezen bírnak vele. Az egyiküknek felszakadt a szája a másik pedig a hasát szorította, amiből arra következtetett, hogy Bill sokkal jobb erőben van, mint azt Adam gondolja a jegyzetek alapján.
- Tom vagy Bill? – kérdezte gyorsan az ápolókat. Arra gondolt, talán a hirtelen erőfitogtatás nem is Billtől ered. Nem sokat ismert még az ügyből.
- Bill. – felelték egyszerűen.
- Te segíts nekem, - mondta annak, akinek csak a szája sérült. – te pedig siess, hozz 10ml diazepamot.
A férfi egyből elrohant a gyógyszerért, Frankie pedig máris Billre vetette magát, és azon igyekezett, hogy lefogja, de még számára is meglepő erőben volt.
- Adam! Kérlek segíts! Segítség! – kiáltozott Bill úgy, ahogy csak a torkán kifért, a könnyei, patakzottak az arcán és minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a fájdalmasan szorító ujjak közül.
- Be kell érned velem kölyök. – lihegte Frankie és olyan erősen tartotta, hogy biztos volt benne, bekékül majd a helye. – Sajnálom.
Bill rángatózott és rugdalózott, amiből Frankie is kapott párat, de minden erejével próbált kitartani. 
- Mi történt? – nézett a férfira, aki a fiú másik karját szorongatta.
- Váratlanul elkezdett vergődni és mire beértünk már kitépte a kezeit a szíjakból. Fogalmam sincs hogyan csinálhatta. – mentegetőzött.
- Nem húztam olyan szorosra, mint a szobájában volt. – mondta Frankie és így már a vérnyomokat is értette. Ettől még nem volt egyszerű kiszabadulnia, és a bőrszíj éles szélei felsértették a kezét.
- Ki akart rohanni és megkeresni Dr. Lambert-öt. Meg volt győződve róla, hogy nem tud erről az egészről és, hogy mi valami durva agyi sokkolásra készülünk, amitől csak ő mentheti meg. Legalábbis ilyesmiket hadovált. Nem mindent értettem, mert volt, amit németül mondott.
Mielőtt az ápoló visszaért volna a nyugtatóval, Bill teste ellazult és teljesen elengedte magát. Frankie nem értette mi lehet ez, de attól tartott csak trükk ezért továbbra is szorosan fogták és a vizsgáló asztal szélére ültették.
- Bill? – kérdezte, ahogy az arcát fürkészte. Teljesen megváltozott.
- Nem. – felelte mélyen, és mikor meglátta az ápolót, kezében a fecskendővel, ugyan ilyen nyugalommal Frankiere nézve folytatta. – Nekem nincs szükségem arra. Én nem vagyok őrült.
Frankie ebből már tudta, hogy Tom átvette az irányítást. Ebben az esetben ő most, hálás volt Tomnak. Látta, hogy vele sokkal többre mehet. Látta a szemében Bill iránti haragját. Úgy érezte muszáj kihasználnia ezt az ajándékba kapott lehetőséget. 
- Ne add be neki. – állította meg a férfit. – Mégsem kell. Hozz egy sima nyugtatót tabletta alakban.
- Nem szedem be. – jelentette ki Tom.
- Nem kérdeztem. – felelte, de nem engedte el a karját. – Gyere Tom, beszélgetünk egy kicsit. 





9 megjegyzés:

  1. HÚHÚÚÚ!Én most lehet, hogy egyedül leszek ezzel, de Frenkie-ért oda vagyok! Szuper volt, nem is tudok mást mondani ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem vagy egyedül, Frankie egy erős karakter és én is szeretem, máris ketten vagyunk. :) Jó én mindenkit szeretek benne, de akkor is. :) Örülök, hogy tetszett, akkor megérte ennyit szenvednem vele. :)

      Törlés
  2. Csatlakozom, szerintem is huhuuuu!!! :D Mellesleg én biztos, hogy az "ooh ne mááár" csapathoz tartozom. Nagyon aranyos Charlie és sajnálnám, ha szétmennének na de Biiiill. Megcsalta már a fickót, szal ezek után... Valahogy mégis úgy érzem később sem biztos, hogy képes lesz parancsolni a vágyainak. Királyul írtad meg, hogy Adamnek Bill a "tökéletes". Remélem azt is, hogy majd lesz valami szaftos rész is bááár most hogy bekamerázódtak ez elég kellemetlen lenne. Vagy pont ezért durva. Jaj nem tudoooom! Folytasd hamar!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még csak utalni sem szeretnék rá mik lesznek később, de arról biztosítalak, hogy szaftok részek még lesznek, hogy milyen felállásban, azt majd meglátjuk. :) Persze a kamerával nyilván lesznek érdekes helyzetek Frankie szemében. Örülök, hogy így izgulsz, igyekszem a folytatással. :) pusz

      Törlés
  3. Isteni rész volt! Én is bírom Frankie-t, nem az a kedveskedő típus, de akkor is jó fej, bírom a határozottságát. Most, hogy többet is olvashattam Charlie-ról, szimpatikus embernek tartom, eddig is az volt persze, de most még jobban bírom. És sajnálom is, szereti Adam-et az biztos és Adam is szereti őt, de ott van Bill, aki úgy egy az egyben, kívül-belül éket ver közéjük, úgy is mint páciens és úgy is mint ember,férfi...Azért jó, hogy most Adam Charlie-t választotta, meg is lepett, tutira vettem, hogy Billhez fog menni. Lesznek itt még kusza szálak, az biztos. Nagyon-nagyon imádom ezt a sztorit és kíváncsian várom a folytatást!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm xxslashxx! Nagyon örülök, hogy tetszett, hogy ennyire szereted a történetet és persze, hogy sikerült meglepnem vele. :) ;) Minden karakter fontos szálat, érzést és szeméyiséget képvisel, fontos volt, hogy mind valamilyen érzést váltson ki az olvasókból. Szuper, hogy úgy látom sikerrel jártam. :) Igyekszem a folytatással. :)

      Törlés
  4. Huuu. Már egy ideje nem jutott időm sem az írásra, sem a blogod olvasására, így most pótoltam be mi mindent és azt hogy kell hogy mondjam, nagyon tehetséges vagy. Mint fordítás, mint normál írás terén. Nekem személy szerint ez a történet a kedvencem. A másik blogodat olvasva észrevettem hogy a Bad Romance című történet fordítását szeretnéd folytatni, amiért még intenzívebben foglak látogatni, mert én korábban Carmennél már olvastam és nagyon sajnáltam azt hogy abbahagyta. Sok sikert a fordításához, tényleg nehéz egy iromány. Visszatérve. Én is örülök Adam döntésének, mert kár lett volna ha Charliet ilyen hamar kidobni, érdekes karakter. Én igazából sajnálom Billt amiért szegényt mindenki utálja, főleg Char, úgy hogy még nem is látta szemtől szemben. Nagyon kíváncsi lennék egy találkozásra kettejük között. Frankie engem idegesít. Mármint ez valszeg ez az én hibám, mert én az a típus vagyok aki úgy van vele, hogy az ő privát dolga hogy ki iránt mit érez, semmi közöm hozzá, és nem is szólok bele főleg nem intézkedem. Még akkor sem ha ez törvénybe ütközik. Majd ők megoldják. Szóval, engem irritál de ettől függetlenül jó hogy van, ezzel is kibővíti a 'nem kedveljük Billt' csapatot. Szegénykém :D tényleg utálják. Charlie, Frankie és ezen kívül még kb mindenki aki az intézményben dolgozik. Na, nem is írok többet, végszóként,nagyon várom a következő részt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök neked Lyone. Hiányolom is eléggé már az írásaid. ;) Sokan szeretitek ezt, és megnyitások alapján is kétségtelenül a legolvasottabb, pedig én nagyon féltem tőle, hogy túl beteg, nekem elég elvetemült ötletek vannak sokszor a fejemben, de azoknak a többsége majd a másik blogon lesz. :)
      Semmiképp nem készülök megválni karakterektől, és hát igaz ami igaz, Bill sajnos nem egy közkedvelt személy. Ezzel arra is próbáltam utalni, hogy az emberekben sokszor mennyire negatív érzéseket kelt, ha valaki ilyen beteg. Nem szívesen vannak a közelében, ami itt is látszik. Adamet kivéve persze, aki legszívesebben beköltözne mellé. :)
      Frankie megosztó, egy kicsit talán olyan, mint az Adam vállán ülő józan ész.
      Hm, nem is tudom. Kéne egy találkozó Bill és Charlie közt? Ez érdekesen hangzik. Meglátjuk. ;)
      Nagyon örülök, hogy így kifejetted a véleményed, és most még egy érdekes ötletet is adtál.
      A másik blogra kitérve, én is imádtam azt a sztorit, ezért is gondoltam, hogy be kéne fejezni. Pont olyan beteges kicsit itt-ott mint az én fantáziám. :D
      Hamarosan hozom a folytatást. Még nem tudom hogy Sell vagy ez lesz előbb, mert kb ugyan ott tart mindkettő az alakulásban. :)
      Köszönöm a hosszú kommented. :)

      Törlés
  5. Én nem bírtam tovább részek nélkül Wattpadon, áttettem ide a székhelyemet.
    Huhh, Charlie drukker vagyok, úgyhogy megnyugodtam. Egy időre legalábbis biztosan. Mondjuk Billt is szeretem nagyon, de akkor is. Persze drukkolok, hogy gyógyuljon meg, és legyen vele minden rendben, találja meg a szerelmet és a boldogságot, de Charlie akkor is örök marad nekem. :) ♥
    Frankie pedig előlépett a kedvenc karakterek közé. Markáns fellépése és az a hirtelenség, mégis megfontoltság, amivel cselekszik, az csodálatos, és imádom.
    Megyek is olvasni :)

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.