Man in the Mirror - 8.

Sziasztok!
Megérkeztem a következő epizóddal. Most egészen hamar, mintegy előre bocsánatkérés gyanánt, mert egész hétvégén nem lesz semmi friss, ebben most biztos vagyok sajnos. :(
Elutazom, de lesz nálam füzet és toll, szóval írni tudok majd, és ígérem, hogy ha hazaértem publikálom is egyből. 
Köszönöm, hogy itt vagytok és velem vagytok. A kommenteket és visszajelzéseket. Minden nagyon jól esik. Ezért érdemes igazán dolgozni az oldalon. :)
Remélem tetszeni fog a következő rész is. 
Enjoy!
Puszi&Pacsi




8. Show Time

A fiatal fiú, most mérhetetlen hálát érzett azért, hogy a sors az útjába sodorta Adamet. Eddig még minden orvosát utálta, mert egy sem volt vele kedves. Mindenki szörnyetegként kezelte egy olyan probléma miatt, ami bár ő is belátja, hogy súlyos, de ettől még nem tehet róla. Soha nem vágyott sokra, csak, hogy nyugodtan élhessen. Tom viszont ezt nem volt hajlandó megadni neki. Nem engedte, hogy szedje a gyógyszereit és jobban legyen. Bill pedig eléggé szerette ahhoz, hogy szót fogadjon. Bármit is mondott neki Tom a múltban, Bill kérdés nélkül teljesítette. Így meglehetősen könnyű volt az élet. Volt valaki, aki irányítja, és neki nem kell tennie semmit, csak elfogadni az útmutatást, amit kap. Tom tökéletes mester volt. Erős és céltudatos. Soha nem kérdőjelezte meg a döntéseit.
Aztán néhány napja elfajultak a dolgok és bezárták ide. Úgy ítélték meg, hogy veszélyes magára, pedig legnagyobb elkeseredésére, inkább úgy fogalmazta volna meg, hogy Tom veszélyes rá. Nagyon fájt neki az a sok bántalmazás, amit az utóbbi időben elszenvedett általa. Ennek ellenére még mindig kitart mellette és szereti őt. De Bill nem akar meghalni. Sokszor eszébe jutott már, hogy egyszerűbb lenne feladni. Esélye sincs egy rendes életre, akkor mégis mi értelme maradni? Az életösztöne és élni akarása viszont valahogy, mindig erősebbnek bizonyult. Most mégis úgy érzi az eddiginél is jobban szétesett körülötte a világ.
Szereti Tomot, de valami megváltozott. Ahogy most itt van, friss vágásokkal a karján és Adam aggodalommal teli szemeibe néz, érzi, hogy valami már nem a régi. Már nem hiányzik neki minden pillanatban Tom. Kevesebbet gondol arra, hogy keressen egy tükröződő felületet, hogy láthassa. Kifejezetten fél minden olyan tárgytól, amin keresztül kapcsolatba léphetnek. Tudja, hogy Tom mit mondana neki. Azt is, hogy csak bántó és durva dolgokat dobálna a fejéhez Adamről, azért, hogy megpróbálja elszakítani tőle. Bill viszont nem akarta, hogy Adam már ne legyen az élete része. Esélyt adott neki, beengedte őt, Tom engedélye nélkül is, és végül megszerette. Nem szerelmes belé, mert ez annál sokkal több. Adam az egyetlen biztos pont az életében. Az egyedüli személy, aki igazán tud róla mindent és mégis teljes odaadással foglalkozik vele. Nem undorodik tőle, vagy nem néz rá folyton gyanakvó szemekkel, arra gondolva, hogy talán készül valamire. Maximálisan bajba jutott embernek kezeli, nem pedig problémás őrültnek. Érzi, hogy fontos neki, hogy Adam sem csak a betegének tekinti. Barátok. Megegyeztek, megnyíltak egymás előtt, de mégis. Bill érzi, hogy ez több holmi barátságnál. Ez a bizalomi kapcsolat, ami közöttük van, több ennél. Nem tudja szavakba önteni, mert nem találja rá a megfelelő kifejezést. Talán az ő kapcsolatuk különlegesebb annál, talán nincs is rá szó. Még nem találtak ki rá, mert annyira ritka. Egy biztos, ebben a percben most elég erősnek érzi magát, ahhoz, hogy szembe szálljon Tommal, ha kell, és harcoljon Adamért. Mindent megtesz, hogy ne hagyja el őt a férfi, mert bármi is ez, amit érez, azt tudja, hogy szüksége van rá. Nélküle nem tud boldogulni, muszáj rátámaszkodnia, de Adam ezt nem is nézi rossz szemmel. Azóta, hogy ő vele van, látja azt a halvány reménysugarat, ami a boldogabb életet jelentheti. Nem veszítheti el. Ha megtörténik, akkor már tényleg nincs miért maradnia.

- Hozok gyógyszert. – suttogta kedvesen, és felkelt az ágyról. Bill kelletlenül engedte el a kezét. Túl jó érzés volt csak itt ülni és nézni azokba a szikrázó szemekbe. Jobb volt, mint a fájdalomcsillapító.
Nem szólalt meg, csak bólintott, és követte tekintetével a férfit, ahogy elhagyja a szobát. Miután kiment, gondolatai egyből elkalandoztak, tekintete pedig félve emelkedett a falon lógó tükör irányába.
Megdermedt, mikor meglátta, hogy nincs a falon. Kapkodta a fejét, és bár egy kicsit még szédült, de felpattant és szinte körbeszaladt a szobába, hogy hová tűnhetett. Hajába túrt és lekuporodott a padlóra.
- Most mi lesz? – suttogta maga elé. Elvitték a tükröt. Az egyetlen kapcsolatát Tommal. Félt tőle, és igyekezett a lehető legkevesebbet kommunikálni vele, de ez most sokkolta. Olyan még soha nem volt, hogy teljesen elzárják őket egymástól. Tudta, hogy tennie kell valamit, mert Tom csak még dühösebb lesz rá, ha megtudja, hogy beletörődött ebbe.
Bármennyire is nyugodt volt Adammel, távolt Tomtól, tudta, hogy mindenre képes a fiú, hogyha valami nagyon nem a tervei szerint halad.

Mikor Adam kiért a nővérpulthoz, igyekezett a legkedvesebb mosolyát elővarázsolni, pedig nagyon nehezére esett.
- Gond van Adam? – kérdezte Kelly, átlátva az álarcán.
- Ennyire látszik? Szar színész vagyok. – mondta, és a pultra könyökölve megdörzsölte az arcát.
- Ha Bill miatt aggódsz ennyire, akkor nincs okod rá. Nemrég ment el a sebész. A vágások nem súlyosak, csak néhányat kellett összevarrni, de azt mondta, gyorsan és szépen fog gyógyulni. – simogatta meg a karját vigasztalóan.
- Legalább valami jó hír a mai napon. Eddig nem sok jó történt. – tápászkodott fel, és vett egy nagy levegőt. – Milyen és mennyi fájdalomcsillapítót kapott? Vagy helyi érzéstelenítést adtatok neki?
- Semmit, de jól tűrte. Nem is kért semmit. Azt mondta, hiába hozunk bármit is, nem nyeli le. – mondta a fejét rázva.
- Csak úgy összevarrtátok a sebeket? Minden enyhítés nélkül? – tátotta el a száját a nőre bámulva.
- Ő kérte. Ha így akarja, hát legyen. Nem véletlenül hívják őket bolondoknak. – rántotta meg a vállát. – Szerintem az alter volt épp a domináns. Másnak tűnt.
- Másnak tűnt. – ismételte hitetlenkedve. – Attól még emberi lény Kelly. Kérek fájdalomcsillapítót.
Dühös arccal követte a nő mozdulatait, aki valahogy érezte, hogy bár tudna mit mondani, de jobb, ha most csendben marad. Nagyon kedvelte Adamet, ahogy mindenki az intézetben, de mostanra már mind tudták, hogy ha a betegéről van szó, jobb nem ujjat húzni vele.
A férfi kezébe adta a gyógyszert aztán visszatért az előző munkájához. Adam még nézte őt néhány másodpercig. Szívesen beolvasott volna neki. Nem csak neki, az egész intézetnek, mert eddig még mindenkiben csak csalódni tudott. Egy olyan helyen dolgoztak, ahol bajba jutott embereken segítenek, és mégis. Ezek itt, mint úgy tekintettek erre a munkahelyre, mint más egy irodában töltött napra. Ezt egyáltalán nem tudta megérteni. Arra gondolt, hogy vagy benne van a hiba vagy mindenki másban. De létezhet az, hogy csak ő végzi megfelelően a munkáját? Tartott tőle, hogy nem, de akkor sem volt hajlandó elfogadni azt a viselkedést, amit a többieken tapasztalt. Hinni akarta, és ezért el is hitte, hogy ő cselekszik jól.
- Clozapine-t megkapta ma már? – kérdezte hűvösen.
- Meg, még a reggelije mellé. – válaszolta Kelly, de fel sem nézett rá. Adam sem pocsékolt több időt a nőre, ha azt Billel is tölthette.
Sarkon fordult és visszament a szobába.

Bill még mindig a földön térdelt, észre sem vette, hogy a férfi megtorpan a háta mögött.
- Bill? Jól vagy? – kérdezte idegesen, és lerakva a gyógyszert, már nyúlt is a fiú hóna alá, hogy felsegítse.
- Jól… jól, csak… - hebegte alig érthetően. Adam visszasegítette az ágyra, aztán a gyógyszerért ment.
- Rosszul vagy? Érzel vagy látsz valami furcsát? – érdeklődött, mert nem értette miért a földön talált rá.
- Minden rendben. – monda kicsit összeszedettebben. A férfi kezeit nézte, ahogy az asztalhoz nyúlt, majd vissza ült mellé. Adam is észrevette ezt, ezért megemelte a fecskendőt, hogy jól látható legyen.
- Ez csak fájdalomcsillapító. Esküszöm neked, hogy semmi több.
- Rendben. Elhiszem. – mondta nyugodt hangon az idősebb szemébe nézve. Adam lelkébe egy kis rosszérzés hatolt, hogy így megbízott benne, miközben tudtán kívül adagolja neki az antipszichotikumot.
- Melyikbe kéred? – kérdezte mosolyogva, hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni Billt.
- Amelyikbe te szeretnéd. – viszonozta a vigyort, de még mindig a tükör hiányán pörgött az agya.
- Akkor nyújtsd ide a bal kezed.
Bill így is tett, Adam pedig felcsatolta felkarjára az érszorítót, aztán lázasan keresni kezdett egy jó vénát, hogy minél előtt enyhíthesse a fájdalmait.
Bill egy kis mosollyal az arcán figyelte a férfi szakértő mozdulatait, ahogy elmerült a feladatában.
- Szereted a munkád?
- Nagyon. – nézett fel Adam mosolyogva, de csak egy pillanatig szakította el a figyelmét Bill kezéről.
- Látszik. Nagyon jó vagy benne. – mondta nagyon halkan, és látta, hogy a férfi elmosolyodik tőle. – Komolyan, a legjobb, akivel eddig találkoztam. És volt szerencsém pár kollégádhoz…
- Köszönöm. – motyogta zavartan. – Nem túl jók a vénáid, gyakran szoktad szúrni magad?
- Igen. Úgy… - nagyon szégyellte magát. A betegségénél is kellemetlenebb volt a drogokról beszélnie. – Úgy hat a leggyorsabban.
- Megpróbálom óvatosan csinálni.
- Azok után, ahogy összevarrták a vágásokat, ez csak egy szúnyogcsípés lesz.
Adam hirtelen felnézett rá, és döbbenet csillant a szemeiben. Bill nem tudta minek tulajdonítsa a férfi csodálkozását.
- Te voltál itt?
- Igen.
- Akkor miért utasítottad vissza a gyógyszert? – hitetlenkedett.
- Ó, az még nem én voltam. A tűszúrásokra riadtam.
Adam szemei elkerekedtek. Tom már megint szándékosan bántotta őt. Egyszerűen képtelen felfogni mi zajlik annak a fiúnak a fejében. Ő is jó orvosnak tekinti magát, ezért is tudja, hogy valami nincs rendben Tommal sem. Amikor beszéltek biztosan látta, hogy valami gyötri, és egyből hárított mikor rákérdezett. Valami bántja, és Billt használja boxzsáknak, akin levezetheti a negatív feszültségeit. Csakhogy Adam megígérte Billnek, hogy ezt nem fogja hagyni. Már megint nem volt itt, hogy megvédje. Az az átkozott kölyök tökéletesen használ ki minden pillanatot, mikor közbeavatkozás nélkül gyötörheti szegényt. Ezért most magát hibáztatta. Nem kellett volna elmennie. Az az ebéd amúgy sem volt túl kifizetődő. Ha marad, akkor legalább Billre tudott volna vigyázni. Ez nem fordulhat elő többet.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt. – hajtotta vissza a fejét.
- Ne viccelj Adam, így is megmentetted az életem. Ez semmiség volt ahhoz képest. – remegő ujjakkal simított végig a férfi borostás arcán. A mozdulat előtt hezitált, hogy meg merje-e tenni. Az utolsó beszélgetésük nem volt túl kellemes, és még mindig úgy érzi, hogy dühös rá amiatt, amilyen helyzetbe hozta, de mégis megkockáztatta az érintést.
Adam egy másodpercig mozdulatlan lett Bill hideg ujjaitól, de hamar erőt vett magán és folytatta. Bill megnyugodott, hogy ezúttal nem ment túl messzire, Adam pedig csak minden erejével leplezni próbálta az érzéseket és reakciókat, amiket a fiú puha érintése váltott ki belőle.
- Na, nézzük. – mondta Adam, és alaposan befújta fertőtlenítő szerrel Bill kezét. Felvette a gumikesztyűt, amit befelé jövet tett zsebre, aztán az előkészületek után, finom mozdulattal adta be neki a gyógyszert.
- Nagyon fájt? – kérdezte, miközben felállt és összeszedte a kellékeket.
- Meg sem éreztem.
- Ügyes fiú. – mondta, és elindult, hogy a folyosó szemetesébe dobja a fecskendőt, a fertőtlenítőt pedig visszategye a helyére.

Mikor visszament elnevette magát. Bill az ágyon ült törökülésben, összefont karokkal és felhúzott szemöldökkel nézett rá.
- Valami baj van?
- Nem vagyok már gyerek. – mondta duzzogva. – Ne mondj ilyeneket, hogy „ügyes fiú”. Megalázó.
- Oh, hát bocsánat. – nevetett még mindig, és összeborzolta Bill haját egy kicsit.
- Hé! Mégis mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte összeszűkített szemekkel, de már az ő ajkain is ott bujkált egy kis mosoly. Nagyon kellemetlenül érezte magát, de a férfi jókedve és önfeledt viselkedése vele szembe, egy kicsit felvidította. Tartott tőle, hogy tartózkodóbb lesz a múlt éjszaka után, de a mázsás súly elhagyta a mellkasát, hogy ez nem így történt.
- Igazából nagyon rossz napom van. – mondta, most csak keserűen felnevetve. – Azt hiszem, épp ez okozza ezt nálam.
- Történt valami, vagy csak nem aludtál jól? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, közben pedig beljebb mászott az ágyon és nekidőlt a falnak.
- Az alvásig nem jutottam el. – mondta keserű szájízzel, és volt valami furcsa irónia abban, hogy ezt pont Billnek meséli. Persze azt eszében sincs elmondani, hogy miért is nem. Az maga lenne a világvége. – Aztán Charlieval is csúnyán összevesztem, de nem baj, majd megbeszéljük. Minden kapcsolatba szükség van a veszekedésekre is. Muszáj.
- Most magadat győzködöd vagy engem?
Adam csak ránézett és nem tudta mi a válasz.
- Talán mindkettő. Nem tudom.
- Elmeséled mi történt? – kérdezte Bill, és az ágyat paskolta maga mellett, ezzel jelezve Adamnek, hogy üljön mellé. – Talán tudok tanácsot adni. Nem mintha olyan nagy szakértő lennék, de láttam már dolgokat.
A férfi kénytelen volt ezen elmosolyodni, és ő is elhelyezkedett az ágy végében. Gondolkodott, hogy vajon jó ötlet-e beavatni Billt a magánélete ennyire intim dolgaiba. Főleg, hogy a vita valójában miatta történt. Nem közvetlenül Bill személye elleni támadás volt ez Charlietól, inkább pont, hogy Adam, és a módszerei ellen, de nem akarta, hogy a fiú félreértse. Másfelől, viszont, ha beavatja a részletekbe, és talán még tanácsot is kér tőle, akkor megint egy lépéssel közelebb kerülhet. Egy fokkal feljebb léphetne Bill bizalmi létráján. Úgy döntött belevág.
- Valójában csak annyi, hogy úgy érzi, elhanyagolom, mióta veled foglalkozom. – fogalmazta meg óvatosan a mondandóját.
- Oh. – lepődött meg Bill. Erre nem igazán számított. Meglepetésként érte, hogy a vita tárgya ő volt, pedig még nem is tett semmi komolyabbat. – Hát… Bocs.
- Bill. – nyúlt Adam, és az állánál fogva maga felé fordította. Bill testében melegség áradt szét, és bizsergést érzett a tagjaiban az érintéstől. – Nem akarom, hogy azt hidd, te tehetsz róla. Ha téged hibáztatnálak, most nem itt lennék, hanem őt győzködném az igazamról.
- Értem. Azért sajnálom. – feje még mindig Adam kezén pihent, de szemeivel nem nézett a férfira. Mélyen az ágyneműbe fúrta tekintetét. – Folyton csak bajt okozok.
Adamet szíven döfte ez a mondat. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy nem. Neki nem. Hogy mennyire, hálás, amiért megismerhette ezt a csodás fiút. Félt, hogy bármit mondana, kevés lenne. Nem tudná szavakkal meggyőzni, ezért más terve volt.
- Gyere ide. – mondta meleg hangon, és széttárta a karját.
Bill egy pillanatig csak megütközve nézett rá. Annyira vágyott a férfi közelségére, törődésére és érintéseire, hogy most egészen sokkolta a jelenet. Az, hogy nem kell ügyesen kicsalnia tőle ezeket, hanem önszántából ajánlja fel. Most, hogy tényleg csak az őszinte érzéseit mondta ki, és egy csepp huncutság sem volt mögötte.
A következő másodpercben, már gyorsan közelebb is mászott, mielőtt még Adam meggondolná magát. Felhúzta a térdeit és szorosan az erősebb férfihoz bújt. Két kézzel átölelte a derekát, és mellkasára hajtotta a fejét.
Teljesen elmerült az ölelésben. Régen érezte már magát ennyire komfortosan. A férfi szorosan tartotta és a teste melege valahogy most az ő fagyosnak érzett szívét is elkezdte felolvasztani. Annyira jó volt ilyen közel lenni Adamhez. Mindezt úgy, hogy nem kell minden másodpercet elraktároznia gyorsan, mert ez most nem csak egy hirtelen ötletből származó futó ölelés volt. Adam minden erejével vigasztalni próbálja, pedig férfi sincs rendben. Keze magától mozdult, és simogatni kezdte a hátát, hogy ő is valamiféle vigaszt nyújthasson barátjának. Nem akarta, hogy mindig minden csak róla szóljon.

Adam Bill fejére támasztotta az állát, és szemei öntudatlanul csukódtak le az édes érzéstől, amit Bill ölelése és cirógatása váltott ki belőle. Ebben a pillanatban úgy érezte mintha minden gondja elszállt volna. Mintha Bill képes lenne a puszta érintésével, vagy akár csak a jelenlétével elűzni a gondjait. Most nem gondolt semmi rosszra. Nem tudott. Nem volt képes Charliera gondolni, vagy a munkájára, miközben így ülnek.
Percekig nem szakadtak el egymástól. Adam ebben az eufórikus lebegésben cselekedett. Lehajtotta a fejét és hosszan belepuszilt Bill hajába, aztán magába szívta az illatát. Már nem érezte benne a hajlakk édeskés aromáját, mégis nagyon kellemes volt. Mélyeket szippantott belőle, hogy mindig az orrában legyen, ha Bill épp nincs mellette. Visszatette állát a fejére és kinyitotta a szemeit, mikor Bill óvatos reszketése visszarántotta a valóságba.
- Jól vagy? – kérdezte lejjebb hajtva a fejét, nagyon halkan, szinte a fülébe suttogva.

Bill megérezte Adam forró leheletét a fülénél ettől pedig újra kirázta a hideg. Valami egészen elképesztő érzés mikor az embernek melege van, mert belülről fűti valami elképesztő forróságú mennyei tűz, és közben mégis borsódzik a bőre. Kapkodta a levegőt és reszketett, Adam minden bizonnyal ezt érezhette meg, de még nem állt készen arra, hogy elszakadjon tőle. Márpedig ha elmondaná, hogy mit érez, akkor biztos, hogy azonnal eltolná magától. Akkor is megszakadna ez a pillanat, ha elpanaszolná, hogy nem akar hatni az az átkozott gyógyszer, mert még mindig fájdalmasan lüktettek a sebei, és az elvonási tünetek okozta fájdalom is kínozta.
- Csak fázom egy kicsit. – mondta végül, reménykedve, hogy ezt nem tartja akkora bajnak, hogy elengedje, de tévedett.
- Akkor feküdj be a takaró alá. – mondta lágyan. Bill most úgy érezte, mintha egy egészen új szintre léptek volna. Mintha még a hangja is másként szólna hozzá.
Próbált nem tudomást venni Adam szavairól, hátha akkor ő is elfelejti, de sajnos nem így történt. Lassan kibontakozott az öleléséből és ellentmondást nem tűrően nézett rá.
- Oké, megyek már. – adta fel végül. – Apu…
- Hogy mondtad? – lökte oldalba a fiút, de ő felszisszent az érintésre, Adam pedig megdermedt, amiért láthatóan fájdalmat okozott neki. – Sajnálom!
- Semmi baj! Nincs baj! Én nem szóltam. Még nem hatott a gyógyszer, de majd biztos jobb lesz. – mondta gyorsan, aztán bebújt a takaró alá, és a mellkasához szorította a térdeit. – Adam?
- Igen? – nézett rá egy kis aggodalommal a szemében.
- Meddig tart, míg megszokja a szervezetem, hogy nem kap több drogot? – kérdezte félénken. Adam ebből sejtette, hogy valójában nagyon szenved, csak nem mondja. Csodálta, hogy mennyi erő és kitartás szorult ebbe a törékeny testbe.
- Hosszú napokig, legrosszabb esetben hetek is lehetnek. – mondta keserűen. – Megígérted, hogy szólsz, ha nagyon rosszul leszel.
- Nem nagyon rossz, csak fáj mindenem, néha a gyomrom is és remegek, de inkább a hangulatomon érzem.


 
Olyan tehetetlennek érzem magam.
- Mivel kapcsolatban?
- Hát ez az. Nem tudnám megmondani, csak minden olyan reménytelen és… - elhallgatott és elgondolkodott egy pillanatot. A francba, tényleg hiába kutat az agyában, nem tud indokot mondani, miért érzi ilyen nyomorultul magát. Pedig az elmúlt percek a legnagyobb boldogságban teltek. Mégis. - Kilátástalan. – fejezte be a mondatát Adam megértően.
- Igen.
- Ez is a megvonás miatt van. Fokozatosan jobb lesz, de nem szabad feladnod. Akarnod kell, hogy jobb legyen Bill.
- Akarom. – bólogatott a nyakig húzott takaró alatt.
- Itt leszek és fogom a kezed. – mondta és előrenyúlt, hogy ténylegesen megfogja Bill hideg remegő kezét.
- Kérdeznék valamit.
- Hallgatlak.
- Hová tűnt a tükröm? – nézett a fal felé.
Adam követte a tekintetét, és ő is a tükör üres helyét nézte a falon, ami fehéren kiabálva hívta fel magára a figyelmet, az azóta már egy kicsit elszíneződött festésen.
- Tom összetörte. – mondta egyszerűen. – Azzal okozta a sebeidet.
- Értem. – hajtotta fejét a térdeihez szomorúan. Tehát nem elég, hogy megint meg akarta ölni, és ezek szerint direkt kínozta meg az öltések fájdalmával is, még szándékosan el is vette tőle az utolsó lehetőséget, hogy láthassa őt.
Könnyek gyűltek a szemébe. Most már tudta, hogy Tom valószínűleg jobban haragszik rá, mint valaha. Előre rettegett a pillanattól, mikor le fog rá sújtani a haragja. Mert, hogy már közeledik a pillanat, abban biztos volt. Tom soha semmit nem hagy megtorlatlanul. 
Az eddig összegyúlt cseppek végigfolytak az arcán ettől a gondolattól.

Még beszélgettek néhány órát. Próbálta vigasztalni Billt, de nem sok sikerrel. Egyre nagyobbakat ásított a fiú, ezért úgy döntött, jobb, ha hagyja aludni. Neki is ideje haza indulnia. Ma nem akart későn menni. Beszélnie kell Charlieval.
- Mennem kell Bill. – simított végig a takaróval fedett bokáján. Bill felkapta a fejét és ellenkezni akart, de Adam nem hagyta megszólalni. – Akkorákat ásítasz, hogy csodálom, amiért még eddig nem estél ki a szádon. Tényleg muszáj mennem, de korán reggel itt leszek.
- És ha addig valami történik? Ha Tom…
- Ne aggódj. – szakította félbe egyből. – Megfigyelés alatt leszel mindig, amikor nem vagyok itt. Az ajtód nyitva lesz és folyamatosan be fognak nézni, hogy minden rendben van-e. Megígértem, nem hagyom, hogy bántson.
Bill még hezitált egy kicsit. Nem volt meggyőződve arról, hogy biztonságban van, tudta, hogy Tom mennyire okos és ravasz. Viszont azt sem akarta, hogy Adam újabb zűrbe keveredjen miatta. Inkább minden bátorságát összeszedte és elengedte. – Rendben, de reggel sietsz?
- Olyan korán jövök, hogy talán még aludni fogsz akkor. – mosolygott és felkelt az ágyról. – Pihenj egy nagyot, és szólj, ha gyógyszer kell.
- Oké. Pihenj te is.
- Úgy lesz. – mondta neki, aztán még utoljára rámosolygott és magára hagyta.

Miután mindenkit eligazított, hogy vigyázzanak Billre és akkor is adjanak be neki este tíz környékén egy adag fájdalomcsillapítót, ha nem szól érte, beült az autójába és összeszorult gyomorral, gombóccal a torkában indult haza kedveséhez.
Besietett a lakásba, hogy minél hamarabb beszélhessen Charlie-val, mikor azonban végigjárta az egész házat rá kellett jönnie, hogy szerelme nem jött még haza. Nem volt nagyon késő, szóval még nem aggódta túl magát, de azért egy kicsit aggasztotta a dolog. Már itthon kéne lennie és mégis üres a ház.
Elővette a telefonját, és Charlie nevéhez görgetett, aztán gyorsan tárcsázta.
Egy csörgés… Kettő… Három… Semmi. A hatodik búgás után, átkapcsolt a hangpostája. Gyorsan kinyomta és gondolkodott mit tegyen. Charlie hozzá van nőve a telefonjához, biztos, hogy szándékosan nem vette fel. Végül úgy döntött, hogy ír neki egy sms-t, hátha arra válaszol.

„Már itthon vagyok. Te merre vagy? Aggódom.”

Nem akart túl hosszú üzenetet, mert nem volt benne biztos, hogy azt elolvasná. Ez egy tömör és lényegre törő levélke. Talán végigolvassa.
A válasz nagy meglepetésére, szinte azonnal érkezett.

„Hamarosan otthon.”

Ennyi állt benne, de egy kicsit megnyugodott. Az, hogy haza felé tart és ilyen hamar válaszolt, arra utal, hogy annyira nagyon azért nem haragszik rá.
Gondolt egyet és megkockáztatott még egy üzenetet.

„Szeretlek”

Várt, de erre nem érkezett olyan hamar a válasz. Egyre feszültebben nézte a telefont. Minden végigfutott már az agyán. Elgondolta, hogy Charlie épp valaki más karjaiban keresett vigasztalást és onnan tart haza. Már nem is szereti. Vagy pedig épp azt intézte, hogy elköltözhessen, ez pedig megint arra vezetett vissza, hogy nem szereti, ezért nem küldi a választ. Egyre jobban kétségbe esett, hogy a nincs felelet arra az egy szóra, ami valójában nem csak egy értéktelen szó volt. Egy rejtett bocsánatkérést is hordozott magában. Míg mindez végigfutott az agyán maximum egy, vagy talán másfél perc telhetett el, de egy életnek érezte.
Aztán megrezzent a telefon. A képernyőn ott virított a válasz, ami egyből lenyugtatta hevesen kalapáló szívét.

„Én is”

***

Bill szinte azonnal álomba merült, ahogy Adam elhagyta a kórtermét. Azonban ez az édes álom nem tartott sokáig, mert fél órával később Tom nyitotta ki szemeit és ördögien elmosolyodott.
Feltápászkodva gondolkodott egy fél percig az ágy szélén ülve aztán elindult.
A nővérpultnál azt a helyes fiatal lányt látta meg, aki már elsőre is olyan kedvesnek tűnt. És gyenge akaratúnak.
- Show Time. – mondta magának egy félmosollyal és elindult a lány felé. A pulthoz érve fél kézzel rákönyökölt és kedvesen szólt a lányhoz.
- Szia. Tom vagyok, még emlékszel rám?
- Szia, Tom. – nézett fel mosolyogva az ápoló. – Emlékszem. Baj van? Segíthetek valamiben?
- Igen. – mondta megjátszott keserűséggel a hangjában, de a lány teljesen a bűvkörébe került. – Valójában Bill drogfüggő, talán tudod. Szegény fiú… - grimaszolt egyet. – Most itt vagyok, hogy egy kicsit megszabadítsam a szenvedéstől.
- Kedves tőled. – vigyorgott idétlenül a szőke lány.
- Hát mire valók a barátok, nem igaz…Emily? – kérdezte, míg leolvasta a névtábláját, aztán rákacsintott. – Viszont, én sem bírom túl jól. Kérhetnék egy kis fájdalomcsillapítót?
- Persze. – bólintott egyből, és a gyógyszeres szekrény felé fordult.
Tom egyből mozgásba lendült, letépett egy cetlit a pulton heverő tömbről és egy toll kíséretében zsebre dugta.
Mire Emily visszafordult, már ugyan abban a pozícióban vigyorgott rá. Ismerte Bill minden vonását. Tudta mennyire elragadó tud lenni, ha valakit le kell venni a lábáról, legyen az nő vagy férfi.
- Gyere, az étkezőben töltünk vizet. – intett neki és Tom lelkesen követte is.
- Régóta dolgozol itt?
- Csak pár hete, de nagyon szeretem. Mindenki olyan kedves. – örömködött Emily.  
- Persze, mert te is kedves vagy. – sandított rá oldalról. Épp a várt hatást sikerült elérnie. Elpirult. Magában kacagott, hogy az emberek annyira kiszámíthatóak. Főleg az ilyen kezdő fiatal lányok egy új munkahelyen. Isszák az emberek szavait, ha dicsérik őket. Szánalmas. – Dr. Lambert-el jó a kapcsolatod?
- Nem találkoztam még vele, csak az utasításait kaptam meg veled… - itt megakadt egy pillanatra - Jobban mondva, Billel kapcsolatban. – javította ki magát zavartan.
- Értem. Szegényke. Úgy sajnálom, én is szeretnék neki segíteni. – kezdett bele a nap alakításába. – Esetleg megnézhetem a lapot, amin az utasítások vannak? Hátha valamit én is tehetek.
- Azt nem lehet Tom. – tiltakozott egyből, de nem zárkózott el. – Sajnálom, de a fejemet veszik, ha kiderül.
- Ugyan ki mondaná el nekik? – mosolygott rá már megint azzal a bájos mű mosollyal. A lány elgondolkodott, és Tom már nyeregben érezte magát egy pillanatra, de aztán megint csalódnia kellett.
- Sajnálom, nem lehet. – zárta le a témát, és elindult visszafelé.
- Hát jó. – fújta ki a levegőt. Azt játszotta, hogy tehetetlenségében, de valójában nagyon frusztrált volt, a kezei ökölbe szorultak, az arcizmai megrándultak és most szívesen az asztalba verte volna ennek a ribancnak a fejét.
Elhatározta, hogy ha az egész éjszakája rámegy, akkor is kiszedi belőle, mik is azok az utasítások, de előbb más dolga volt.
- Köszönöm a gyógyszert. Lepihenek egy kicsit. – mondta neki és szelíden a vállára tette a kezét. – Itt leszel még később is?
- Egész éjszaka. – hallatszott a gondterhelt válasz.
- Akkor még kijövök hozzád, hogy ne unatkozz. – kacsintott és válaszra sem várva a szobája felé kanyarodott.
Az ágyhoz sietett és gyorsan alá lesett, hogy a tükör ott van-e még, aztán mikor megnyugodott, hogy senki nem találta meg, az asztal felé vette az irányt. Elővette a tollat és a cetlit, hogy üzenetet írjon Billnek.


Miután a lapra körmölte a szavakat, összetűrte és visszacsúsztatta a zsebébe, hogy Bill majd megtalálja a neki szánt sorait. A tollat is az ágymatrac alá csúsztatta, aztán leült a szélére és várt, hogy elteljen egy kis idő, míg újra akcióba lendülhet. 

2 megjegyzés:

  1. Végre én is ide jutok és olvashatok, kommentelhetek :D Nagyon vártam már a Mirror új részét és nem is hiába! Most is remekművet alkottál!! Billt most is nagyon sajnáltam a történtek miatt. Ahogy Adam-et is, mert ő meg küzd az érzéseivel. Aranyos volt, ahogy várta Charlie sms-ét, közben meg azon töprengett, vajon nem e valaki mással tölti az időt. És jó volt, mikor a másik vissza írt neki, kicsit én is megkönnyebbültem :) Tom figurája viszont bejön nekem, lehengerlő és ördögi egyben, szóval tuti párosítás. Kíváncsi leszek a bosszújára, de biztos nem hagyja megtorlatlanul a dolgokat. Fantasztikusan variálod a karakterek szemszögét, mindenkit egyre jobban megismerünk és meg is szeretünk. Nagyon várom a folytatás!

    VálaszTörlés
  2. Boldoggá tesz, hogy ennyire szereted a történetet! Néha kicsit félek, hogy kusza vagy érthetetlenek a szemszögváltakozások, de akkor megnyugodtam. Tom karaktere a legnagyobb kihívás, a történet vége ugyanis nagy fordulatokat rejt majd és szeretném mindaddig megőrizni ezt a selytelmes, izgalmas személyiséget. :) A következő rész is kész, begépelem és már jön is. :) Ha ügyes vagyok, még ma este. :)

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.