Man in the Mirror - 7.

Sziasztok!
Innentől inkább nem ígérek semmit az ünnepek utánig, mert láthatóan képtelen vagyok tartani, de azért nagyon igyekszem ám. Ne higgyétek, hogy nem így van. Fontosak vagytok. 
El is érkeztem a beígért Mirror résszel, és mindössze 24 órát késtem, de a Mikulás tehet róla. :) Elrabolt, és csokoládéval mérgezett. :) 
Remélem titeket is, és sok sok csokit faltatok. ;) Utólag is boldog Mikulást mindenkinek!
Na nem is húzom az időt. 
Köszönöm a kitartást!
Enjoy!
Puszi&Pacsi




7. Az „érem” másik oldala

Adam már nyomát sem érezte annak a fáradtságnak, amivel belépett a házba pár órája. Abban a pillanatban, mikor a plafont bámulva rájött, hogy tulajdonképpen maszturbálás közben Billről fantáziált, ledobta magáról a takarót és egyből a fürdőszobába rohant. Miközben agresszívan próbálta lemosni magáról élvezetének nyomait, abban reménykedett, hogy egyúttal perverz és beteges gondolatait is ki tudja mosni a fejéből.
A probléma csak az volt, hogy az ágyban fekve, valahogy egyáltalán nem érezte betegesnek és perverznek. Azon kívül, hogy Bill a páciense, és ha bármi is történne köztük, az erősen etikátlan lenne, semmi mást nem tudott felhozni a fiú ellen. Billt nagyon szépnek látta, és a külsőségektől eltekintve sem volt vele probléma. Így hogy szedte a gyógyszerét és sikerült normalizálni a problémát, nagyon megkedvelte a fiút. Kora ellenére is – bár ezt még igazán nem mondta ki, és magának is félt bevallani - vonzódott Billhez. Csakhogy arról sem szabadott megfeledkezni, hogy Bill nincs egyedül. Van egy állandó lakója, aki eddig nem tűnik egyszerű esetlek, és persze nem utolsó sorban Charlie, akit Adam nagyon szeretett. Mindezeket az érzéseit és problémáit összegezve, most cseppet sem érezte komfortosan magát a bőrében.
Miután eldöntötte, hogy az alvásnak lőttek, mert a gondolatai úgy száguldoztak a fejében, hogy nyugodt álomnak mellettük esélye sincs, inkább elkészült, hogy bemenjen az intézetbe. Az autóban ülve meghozta a döntést, ő képtelen leadni Bill esetét, de tisztában van vele, hogy ez így nem jó, ezért mindent elmond Dr. Silvermannek. Majd ő eldönti hogyan tovább, nagy valószínűség szerint elveszi tőle az esetet, de talán így lesz a legjobb. Így lesz a legkönnyebb, mert ő képtelen leadni. Túl mélyen benne van.

Beérve az intézetbe egyből a főnöke irodája felé vette az irányt. Odaérve megállt az ajtó előtt, de mielőtt bekopogott volna még várt. Az autótól idáig, minden lépéssel egyre bizonytalanabb lett. Erőt vett magán és végül bekopogott, aztán belépett.
- Professzor, beszélhetnénk? – kérdezte, de a hangja sokkal bizonytalanabbul csengett, mint elképzelte.
- Persze, foglalj helyet. – mosolygott rá kedvesen főnöke és elrakta maga elől a mappa kupacot. Adam leült, de nem szólalt meg. Gondolkodott, hogyan kezdje. A beszéd sosem tartozott a nehézségei közé, most mégsem jöttek a szavak.
- Miről szeretnél beszélni? – kezdte sürgetni Silverman, mert ő is látta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, de nehezére esik elkezdeni.
- Billről lenne szó. – mondta csendesen.
- Kaulitz? – kérdezett vissza tárgyilagosan. – Gond van az eseteddel?
- Igen, én… - de itt elakadt. Érezte magában a feszültséget, de most düh is társult mellé. A professzor szavai visszhangoztak a fejében. Kaulitz. Az eseted. Aztán eszébe jutott a többi kolléga és az ápolók viselkedése is. Mindig csak az őrült fiúként vagy az ijesztő fiúként beszéltek róla. Egyfolytában tele akarták tömni nyugtatókkal és egyéb gyógyszerekkel, hogy ne legyen vele probléma, ne kelljen vele foglalkozni túl sokat. Nem, Adam most rájött, hogy ha mindent elmond, akkor, biztos, hogy elveszik tőle, és ezekhez az emberekhez kerül. Ő nem foglalkozhat fele többet, és még a véleményét sem fogják meghallgatni, az állapotát sem fogják megosztani vele. Nem, ezt nem hagyhatta. Nem hagyhatta, hogy elvegyék tőle Billt.
- Nos?
- Bizonytalan vagyok, és a tanácsod kéne. – kezdett bele egy ideillő hazugságba, ami félig meddig még igaz is volt. – Tomról van szó, az alteregóról. Nem tudom, hogyan tudnám kicsalogatni a csigaházából.
- Még mindig nem sikerült beszélnetek?
- Nem. – rázta a fejét tökéletesen megjátszott csalódottsággal.
- Akkor siess, mert nemrég épp azt az információt kaptam, hogy Billnek volt némi összetűzése férfi ápolókkal és előszeretettel flörtölt női ápolókkal. Jókedvűnek tűnt és elég nagy étvággyal fogyasztotta el a reggelijét, aztán összeverekedett egy másik beteggel, aki hozzáért véletlenül a folyosón.
- Jézusom. Ez nem Bill volt. – már indulatban volt az ajtó felé.
- Nem. Mikor a nevén szólították, bemutatkozott.
- Megyek, hátha még elcsípem. A szobájában van?
- Igen, rázárták az ajtót.
- Le is kötözték? – kérdezte gyanakvó hangon.
- Úgy tudom nem. – mondta egyszerűen és már nyúlt is a mappák után újra.
- Francba! – káromkodott és már ki is rohant az ajtón.
Kétségbeesve futott a folyosókon. Íme, az indok, amiért nem hagyhatja, hogy más vigyázzon Billre helyette. Azért került be ide, mert az alteregója az életére tört, nem is egyszer, erre bezárják egy szobába, miközben tudják, hogy épp Tom dominál a teste felett és hagyják, hogy azt csináljon, amit csak akar. Jegyes félelem lett úrrá rajta, ahogy meglátta az ajtót és közeledett felé.
- Kérem a kulcsot! – fékezett le a pultnál. Az ápoló csak értetlenül nézett rá. – A 483-as kulcsot, gyorsan!
- Azonnal. – fordult a kulcsok felé. Gyorsan lekapta az állványról és már nyújtotta a felettese felé. Adam kikapta a kezéből és már ugrott is az ajtó irányába, hogy nyissa. Szerencsére nagyobb volt a segíteni akarás, mint a tehetetlen félelem, így ki tudta nyitni az ajtót néhány másodperc alatt. Belépve azonban szörnyű félelmeivel szembesült. Bill a szoba padlóján ült, hátát a falnak vetve. Kezei véresek voltak az eddig falon lógó tükör pedig darabokra törve hevert a földön elszórva.
- Ne! – kiáltott fel azonnal és kirohant a szobából, hogy segítséget és kötszert hozzon.

Tom még magánál volt, csak nem olyan régen történt. Nagy előkészületet és odafigyelést kívánt az egész. Először ügyesen felhívni magára a figyelmet, aztán valami balhét csinálni, de lehetőleg nem túl nagyot, és semmiképp se valamelyik itt dolgozóval, hanem csak egy ugyan olyan bolonddal, mint ők, hiszen akkor ugyan elzárják majd, de mivel nem egy ápolót vagy orvost támadott meg, nem fogják begyógyszerezni vagy lekötözni.
A terve össze is jött, kicsit sok színészkedést és időt vett igénybe, de végül egy kis megjátszott ellenkezés közepette, behajították a szobájukba és rázárták az ajtót. Fogalmuk sem volt, hogy az egész közjátéknak ez volt a célja, és az ostobák pontosan azt tették, amit eltervezett. Úgy mozgat mindenkit, mintha csak bábozna, és ez nagyon tetszett neki. Az emberek kiszámíthatóak voltak és tökéletesen tudta befolyásolni a tetteiket.
Miután bezárták a szobába még dühöngött, csapkodott és kiabált néhány percet torkaszakadtából, hogy azzal terelje el a figyelmet a tükörtörés hangjáról. Az egy veszélyes pillanat volt. Fokozatosan halkult és még percekig csak várt, hogy berontanak-e a szobába, de miután semmi sem történt elmosolyodott és tudta, hogy itt az újabb lehetőség. Egy komoly munka árán kiharcolt lehetőség arra, hogy megfossza magukat a test rabságából.
Most pedig az utolsó pillanatban megrémült, mert az a minden lében kanál orvos már megint itt van, pedig azt is nagyon pontosan tudja, hogy csak pár órája ment haza. Pont ezért nem számított rá. Nem számolt Adammel, most, először, nagy hibát követett el. Pedig azt hitte, hogy végre sikerülhet. Minden megvolt hozzá, senki nem volt, aki megakadályozhatta volna.
Azonnal tudatosult benne, hogy ezek után nagyon oda fognak figyelni rájuk, és semmi olyat nem hagynak a szobában, ami alkalmas lehet arra, hogy kárt tegyenek magukban. Az agya a vérveszteség ellenére is gyorsan pörgött. Szerencsére némi erő is maradt még benne, és ahogy Adam hátat fordított neki, már mozdult is. Megragadott egy nagyobb darab tükörszilánkot és elmászott vele az ágy végéig, hogy a matrac alá rejthesse. Szükség lesz még rá. Akkor is, ha beszélni akar Billel, ami reméli, hamarosan megtörténik, mert már nagyon hiányzott neki, és egyéb alkalmakra is jól jöhet még.
Miután eldugta, remegő kézzel zuhant a padlóra. Egyre jobban szédült, de még mindig magánál volt, mikor Adam rohant mellé, és bárhogy próbált küzdeni ellene, fel kellett adnia, mert most a férfi bizonyult erősebbnek. Minden vágásra és sérülésre nyomókötést tettek, miközben Adam lefogta és magához szorította. Tom ettől csak még dühösebb lett, mert arra gondolt, a doki talán azt hiszi, hogy Bill van itt és egyenesen rosszul lett a gondolattól, hogy hozzáérjen Billhez, hogy megölelje vagy így magához szorítsa. Bill az övé. Ezt végre sikerült belevernie Bill fejébe is, erre megint itt valami szépfiú, akivel harcolhat. Az egészet a háta közepére sem kívánta már. Folytonos harc azért, hogy Bill végre felfogja, hogy csakis Tom létezhet neki. Kezdett nagyon belefáradni.

- Jól bekötözték? – kérdezte Adam aggódó hangon.
- Igen. Rendeljünk a vércsoportjához megfelelő vért a transzfúzióhoz?
- Mindjárt megvizsgálom, és akkor eldöntöm. Még magánál van, annyira sok vért nem vesztett, talán nincs szükség rá. – mondta, aztán felemelte a sovány testet, hogy az ágyra fektesse. Érezte, hogy megfeszül a karjaiban, de gyenge volt bármilyen más mozdulathoz.
- Köszönöm a segítséget, elmehettek, szólók amint szükségem van valamire.
- Rendben. – és ezzel magukra is hagyták kettejüket a szobában, majd becsukták az ajtót.

Adam leült az ágy szélére, és megfogta Bill kezét.
- Bill?  - kérdezte reményteli hangon. Nem is tudta minek örülne most jobban. Billnek vagy pedig Tomnak?
- Csak szeretnéd. – lehelte halkan és maradék kevés erejével kihúzta a kezét Adam szorításából. A férfi persze hagyta neki. Tisztában volt vele, hogy ennek az embernek, aki most előtte fekszik, a látszat ellenére a leghalványabb köze sincs Billhez. Gyakorlatilag idegenek egymásnak, így fel is kelt, hogy közel húzza a széket és áttelepedjen arra.
- Igazából szerettem volna már találkozni veled.
- Hát ez az érzés nem kölcsönös, de ha már így alakult, én is mondanék néhány dolgot.
Adam tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, ezért öntudatlanul el is mosolyodott a reakción. Szerencséjére, mindig is tudott bánni az emberekkel, és az idegei is kötélből vannak.
- Hogy érzed magad? Szeretnél fájdalomcsillapítót?
- Nem kell. Nem szedek be semmit. – mondta rideg hangon.
- Miért?
- Azt hiszed, nem tudom? – pillantott Adamre a szeme sarkából. Tudta, hogy messze nem tűnik olyan fenyegetőnek, mint szeretné, de gyengének és kimerültnek érezte magát.
- Mit? – kérdezte továbbra is nyugodt és kedves hangon.
- Tudom, hogy valahogy még mindig beadod Billynek a gyógyszert. Ha nem így lenne, tudnánk beszélni. Így teljesen elzársz tőle, de gondolom ez neked így kényelmesebb. Azt viszont ne felejtsd el, hogy én sokkal régebb óta vagyok vele. Kettőnk közül soha nem fog téged választani, vagy a te nevetséges tanácsaid után menni.
Adamre nem jellemző módon egy kis frusztráltság futott végig a testén. Zavarta, hogy úgy beszél Billről, mintha a rángatható játékszere lenne.
- És ha Bill már nem akar a te parancsaid szerint élni? – kérdezte a kelleténél talán egy fokkal ingerültebb hangon.
- Akkor mégis kinek kéne irányítania őt? Neked?
- Senkinek Tom. Az embereket nem kell irányítani.
- Billynek szüksége van rá. Egyedül nem tud boldogulni. – rántott egyet a vállán és a plafonra szegezte tekintetét.
- Bill már nem gyerek. Tudom, hogy akkor jöttél, mikor még az volt és segítségre volt szüksége, te pedig segítettél is neki, amiért hidd el a mai napig nagyon hálás. Szeret téged, de már nincs szüksége útmutatásra. Már csak rád van szüksége, egy barátra. – magyarázta egy kis nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Én nem csak egy barát vagyok dokikám. Annál sokkal több, és nem te fogod eldönteni, hogy milyen legyen a kapcsolatunk. – szinte köpködte a szavakat Adam felé. A férfi szeme megrándult a kapcsolat szóra, bár tudta, hogy ez esetben nem olyan kapcsolatról van szó, mégis valami furcsa bizsergést érzett magában erre gondolva.
- Befolyással vagyok rá, akár tetszik neked Tom, akár nem. – mondta, felvéve a kesztyűt a szópárbajhoz, bár egy átlagos esetben ez lett volna a legutolsó, amit tesz. Nem szabadott volna harcolnia Tommal. Észérveket kellett volna felhoznia, a legnyugodtabb beszélgetés keretei között meggyőznie, hogy a céljaik azonosak, és mindketten csak azt szeretnék, hogy Bill jól legyen, és boldogan élhessen. Most azonban teljesen kivetkőzött magából, és a profizmus legkisebb szikráját sem mutatva, hadakozott Tommal.
- Kicsit sem tetszik, viszont meg fogom találni a módját, hogy kapcsolatba lépjek vele. Akkor pedig majd elmondom neki, hogy az imádott doki bácsija mekkora álszent és a szemébe hazudott.
- Honnan veszed, hogy nem szabad akaratából akar megszabadulni tőled?
- Onnan, hogy elmondta. – nézett rá, Adam pedig egy kicsit mocorgott a széken. Újabb amatőr hiba, testbeszéddel jelezni, hogy sarokba szorították. – Nem gondoltad, hogy megkönnyebbülve meséli majd el nekem, hogy nyugodjak meg, mert megígérted, nem tömöd azokkal a szarokkal és nem fogsz elválasztani minket egymástól? Hát így volt. Most rábasztál doki.
Tom gúnyosan elmosolyodott. Tetszett neki, hogy erőfölényben érezte magát ezzel az információval. Biztos volt benne, hogy így történt, hisz Bill még soha nem hazudott neki, de Adam szinte szájtátott reakciója igazolta is ezt.
- Nem hagyom, hogy továbbra is hatalmad legyen felette. Ő is egy szabad ember, szabad akarattal.
- Vagy csak te akarsz felette munkálkodni. – mondta sokat sejtető gúnyos mosollyal. Félreérthetetlen volt a célzás, és Adam is értette. Remélte, hogy Tom nem lát át ennyire rajta, csak féltésből beszél ilyenekről.
- Bill a betegem. Csak az érdekel, hogy jobban legyen. – mondta magabiztosan, és remélte, hogy kívülről is ez látszik, mert belül valami hihetetlen fejetlenség uralkodott a gondolataiban és érzéseiben. Rendet kellett tennie magában, de most ez várhatott, Bill volt az első. Az pedig fel sem tűnt neki a nagy védelmi hadjáratban, hogy ez is egy válasz. Billt a saját problémái elé helyezte, és csak az ő jóléte számított.
- El is higgyem? Billy gyönyörű, mindenki őt akarja, de senki nem kaphatja meg. Senki sem elég méltó rá. Te sem doki, és ezt jól jegyezd meg.
Tom nagyon élvezte a helyzetet, élvezte, hogy nála van a labda és Adam egyre jobban szétesik a kezei között. Egyre tovább tart, míg újra meg tud szólalni, a válaszai pedig percről percre siralmasabbak. Csak ezt képes szajkózni, ha nem tud mit mondani, azt akarja, hogy jól legyen. Tom szerint Bill jól volt. Nincs semmi problémájuk, azon kívül, hogy az utóbbi időben kicsit nehezebben viseli a hangokat.
- Tom most rólad szeretnék beszélgetni.
- Hát persze. Menekülsz? – mosolygott jókedvűen.
- Nincs rá szükségem. Te viszont a gúny és szarkazmus mögé rejtőzöl. Nyilvánvaló, hogy fájó érzéseket rejtegetsz vele.
- Engem ne próbálj analizálni. Nekem nincsenek mentális problémáim. Az ilyen beszélgetéseket hagyd meg Billnek, ő az, aki hangyás egy kicsit. – kapta el a tekintetét megint. Igen, voltak olyan dolgai, amikről keveseknek beszélt, vagy Billen kívül senkinek, de az, hogy erre Adam is ilyen hamar rájött, nem tetszett neki. Kelletlenül, de azt elkönyvelte magában, hogy alá kell írnia, Adam tényleg ért a szakmájához – végre valaki – de ettől még nem akart beszélni erről. Igazából semmiről.
- Veled is szeretnék beszélgetni. Nem azért mert hangyás lennél. – mondta, egy kicsit megnyomva a Tom által használt kifejezést. – Sok teljesen egészséges embernek is jót tesz, ha beszélgethet egy kicsit és megértő fülek hallgatják.
- Mert te aztán biztos tök megértő lennél velem. Nem akarunk utána teázni is? Aztán ha van kedved, befonhatnánk egymás haját. – forgatta meg a szemeit.
- Már megint szarkasztikus vagy. – mondta Adam, érzelem mentes arccal nézve a fiú felé. Nagyon nehéz volt így beszélnie Tommal, miközben Billt látta maga előtt.
- Nagy vagy Sherlock… - nevetett fel. – Nézd, nem akarok veled dumálni a törékeny kis érzéseimről seggfej. Ennyi.

Adam csak felsóhajtott. Tom nagyon makacs, sokkal nehezebb lesz bármit is megtudnia róla, mint amire számított.
- Akkor beszéljünk semleges dolgokról. Nem kérdezlek az érzéseidről, ha úgy érzed semmi közöm hozzá. Mondd el nekem, hogy miért akarod megölni magatokat, kérlek.
- Na, ehhez például, pont semmi közöd.
- Tom, kérlek, adj nekem valamit. – Adam szinte már könyörgött. Egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Semmit nem ért még el, és minden próbálkozása kudarcba fulladt. Még veszélyben is érezte magát, amiért Tom pontosan tudja, hogy átveri Billt, és meg is fenyegette ennek birtokában. Ha elveszti Bill bizalmát, többet képtelen lesz visszaszerezni.
- Rohadtul nem érdekelsz doki. Hagyj már békén. Álmos vagyok.
Adam már nyitotta a száját, de végszóra megcsörrent a telefonja a zsebében. A nagy rohanásban és izgalmakban elfelejtette lehalkítani.
- Vedd csak fel, én kurvára ráérek. Addig is békén hagysz egy kicsit. – mondta csukott szemmel.

Adam csak megforgatta a szemét és elindult a szoba végében lévő ablak felé. Neki sem ártott egy kis szünet. Egyre tehetetlenebbül érezte magát. Mikor előhalászta a telefonját, látta, hogy Charlie keresi, aminek most nem örült annyira Tom társaságában, de mégis valahogy örült neki, hogy nem Bill van itt.
- Szia. – vette fel gyorsan.
- Szia baby, zavarlak? 
- Öm. – hátrasandított a válla fölött, de Tom továbbra is csak csukott szemmel feküdt az ágyon karba tett kezekkel. – Mondd gyorsan.
- Csak gondoltam ebédszünetben találkozhatnánk. Nincs kedved együtt ebédelni?
- Már annyi az idő? – hitetlenkedett és az órájára nézett.
- Nem még van idő, de mire beérsz a belvárosba, meg én is, addigra annyi lesz. – mondta, és lehetett hallani a hangján, hogy mosolyog. Adam hezitált, nem tudta, hogy hagyja-e itt Tomot vagy sem.
- Kérlek. – könyörgött Charlie, Adam pedig felsóhajtott. Nem volt szíve nemet mondani, mikor szerelme ennyire akarta. – Annyira hiányzol.
- Te is hiányzol. – mondta halkan. – Rendben, megyek. Hol találkozzunk?
- Ott ahol azt a szuper steak-et ettük. Az valami isteni volt. – mondta lelkesen.
- Rendben, csak nehogy megint túl sok legyen és rosszul legyél. – nevetgélt Adam is, kedvese szavain.
- Az nem attól volt Ad, inkább az utána történtektől. Úgy megdugtál, hogy levegőt is alig kaptam.
- Ha jól emlékszem nem panaszkodtál. – halkította le még jobban a hangját Adam.  
- Most sem panasz volt, csupán ténymegállapítás. Imádtam. – mondta és belecsókolt a telefonba.
- Én is. Akkor ott találkozzunk.
- Oké, mikor?
- Nemsokára indulok. Forgalomtól függ.
- Rendben. Akkor én is elindulok. Csók. – és válaszra sem várva, megszakította a hívást.

Adam is visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, aztán visszaindult, de nagy meglepetésére Bill törékeny testének ütközött.
- Nem tudtam, hogy ilyen durván szereted. – nevetett ördögien Tom.
Adam hirtelen levegőt sem kapott. Nem tudta mit mondhatna erre. Nyilvánvalóan fültanúja volt a beszélgetésnek, így a védekezésnek semmi értelme.
- Ez magányügy. Feküdj vissza.
- Az, csak nem gondoltam volna rólad. Olyan kis kedves mackónak tűnsz. – nevetett tovább, míg vissza feküdt az ágyra.
Adam az ajtó felé indult, de csak kidugta a fejét a résen és kiszólt a két férfi ápolónak, akik szerencséjére épp a folyosón voltak.
- Segítenétek?
- Persze. – mondták egyből.
- Le kéne kötözni. – súgta oda nekik, mielőtt beengedte őket.
Tom újra az ágyon feküdt, de most már gyanúsan méregette Adam-et és a két férfit, akik beléptem a szobába. Vészesen gyorsan közeledtek hozzá, és végtelenül elátkozta magát, mert túl későn jutott eszébe, hogy mire készülnek. Mikor mozdult, már le is szorították az ágyra.
- Nem tudjuk a csuklójánál leszíjazni a sebek miatt. Feljebb húzom, és a könyökénél szorítjuk le.
- Rendben.
Ketten lefogták Adam pedig a szíjakon ügyködött. Tom egyetlen szót sem szólt. Minden erejét összeszedve küzdött, de még így sem volt elég, ahhoz, hogy szabadulni tudjon. Tudta jól, hogy esélye sincs, de akkor sem akarta könnyen adni magát. Megőrizte a méltóságát azzal, hogy ellenállt.
- Hagyd abba Tom. – mondta nagyon gyengéden, és szorosra húzta a szíjakat a kezén.
- Most elmegyek, de néhány óra múlva vissza jövök. – mondta, aztán az ápolókkal együtt elhagyta a szobát.
- Rohadj meg! – morogta magában Tom, rántott még kettőt a szíjakon, aztán feladta.

- Köszönöm.
- Nincs mit doktor úr. – mondta az egyik. – Szükséged van még valamire?
- Nem. – mosolygott kedvesen, és a nővérek felé vette az irányt. – Elmegyek ebédelni, kérlek, etessétek meg Billt, és adjátok be neki a gyógyszert a vitaminnal, de ne oldozzátok el.
- Rendben.
- Akkor se, ha kedvesnek és nyugodtnak tűnik. Ne dőljetek be. – mondta aztán elindult az autójához.

Mire az étteremhez ért, Charlie már ott várta mosolyogva. Elé lépve adott egy puszit az arcára, aztán elindultak.
Leültek egy üres asztalhoz és vártak a pincérre, mert már mindketten tudták, hogy mit kérnek.
- Ki tudtad pihenni magad? – kérdezte Charlie, nem is sejtve mennyire rossz kérdést tett fel. Adam megmerevedett a széken és nem is tudott kedvese szemébe nézni.
- Nagyjából. – nyögte kellemetlen szorítással a gyomrában.
- Nem jó ez így baby. – mondta kedvesen, és az asztal fölött átnyúlva megsimogatta Adam kezét.
- Hogy? – kérdezett vissza a férfi, kicsit ridegebben, mint akart. Charlie nem tehet semmiről, nem szabad rajta levezetnie az egészet.
- Attól tartok, hogy túl sokat vesz ki belőled ez az ügy. Én nem vagyok orvos, de szerintem másokat nem készít ennyire ki.
- Én sem vagyok kikészülve Char. – nézett a szemébe, és elhúzta a kezét Charlie simogatásából.
- Nem mi?
- Ne csináld. Csak fáradt vagyok.
- Igen, mert újabban még az éjszakáidat is Bill mellett töltöd. – mondta, kicsit sértődött hangon. Adam szemében viszont ellenséges fény villant.
- Ez a munkám Charlie. – mondta fojtott hangon, de érezhetően dühösen.
- Az a munkád, hogy éjszaka is a kis beteged mellett rostokolj? Kétlem, hogy ha bármelyik pszichiátert megkérdezném, ők is ezt felelnék.
- Nem is ismersz másik pszichiátert. – legyintett erre.
- Rohadj meg Adam. – mondta most már ő is dühösen. – Nem vagyok attól kevesebb, mert nekem nincs olyan tiszteletreméltó menő munkám, mint neked. – mutogatott gúnyosan a levegőbe, mert valójában az ő munkája is menőnek számított, csak egész más területeken. - Nem kéne ennyire elszállnod magadtól.
- Én nem…
- ...úgy gondoltad? – fejezte be a mondatát. – Rohadt kiszámítható vagy. Én viszont nem egy beteged vagy egy beosztottad vagyok. Nem tűröm el, hogy ezt csináld, tegnap is furán viselkedtél velem. Nem fogok egy beteg kölyökkel versenyezni a figyelmedért.
- Nem is kértelek erre. – szólt bele.
- Nem, valóban nem kérdeztél, egyszerűen nélkülem döntöttél a fontossági sorrendről.
- Nem kérheted, hogy a kedvedért hanyagoljam el a munkám.
- Én nem is kértem ilyet, de ha nem vennéd észre, engem elhanyagolsz a munkád kedvéért.
- Az utóbbi pár nap egy kicsit húzós volt, komolyan ilyen nehéz ezt felfogni? Billnek szüksége van rám.
Charlie egy pár másodpercig csak szájtátva nézett párjára. Nem akarta elhinni ezt az egész beszélgetést, ami lezajlott közöttük. Felállt és úgy nézett le Adamre.
- Baszd meg Billt! – vetette oda neki, mikor már a pincér is mellette állt, aztán szinte fellökve szegény szemtanút, elviharzott.
- Charlie. – szólt utána Adam, de párja nem reagált. – Charles! Ah francba!
A pincér csak néhány másodpercig állt tétlenül, aztán feltette a formális kérdéseket.
- Segíthetek valamiben? Hozhatok valamit?
- Nem köszönöm. Úgy tűnik, a mai ebéd elmarad. – mondta elkeseredett hangon, aztán felvette a kabátját, elköszönt és vissza indult.

Az autóban ülve még gondolkodott egy kicsit azon, hogy Charlie után megy, vagy haza, hátha ő is túl feldúlt volt ahhoz, hogy visszamenjen dolgozni, de aztán végül úgy döntött inkább az intézetbe megy. Jobb, ha most hagyja ez a dolgot elcsitulni egy kicsit. Majd este beszél Charlie-val.
Már az intézet parkolójában volt. Még mindig az autóban várakozott, maga sem tudta, hogy mire. Csak nézett maga elé, pillantása néha Bill szobájának ablakára, aztán megint maga elé tévedt. Érezte, hogy tényleg messzire ment. Megbántotta Charliet, pedig sosem akart ilyet tenni. Úgy bántotta meg, hogy még csak el sem mondta neki, mennyire gusztustalanul elárulta őt akkor, mikor Billről fantáziált. Persze nem volt szándékos, és valójában egyáltalán nem így tervezte, csak megtörtént. Úgy kezdett el vonzódni Billhez, hogy az egészet még csak észre sem vette. Őt magát is hidegzuhanyként érte a felismerés. Nem érti, mi történik vele. Néhány nap leforgása alatt úgy érzi, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, és nincs senki, akitől segítséget kérhetne, mert bárkihez is fordul, elveszik tőle Billt.
Idegesen, kiabálva ütött bele a kormányba, hogy valahogy megpróbálja levezetni a felgyülemlett feszültséget. Vett pár mély lélegzetet, aztán kiszállt az autóból, hogy visszatérjen a munkájához. A munkához, amibe menekülnie kéne, ha problémái vannak, de neki most pont emiatt vannak gondjai.

Lassan nyitott be a szobába. Azt hitte jó döntés, ha együtt ebédel Charlieval, hogy majd ad egy kis erőt Tomhoz, de most csak még leharcoltabbnak érezte magát, mint mikor elment.
Mikor az ágyra nézett rémület lett úrrá rajta. Bill még mindig lekötözve az ágyon feküdt, de rázta a zokogás, az arca könnyáztatta volt és kipirult, a szemei pedig feldagadtak. Ennyi épp elég volt, hogy tudja, Bill van itt.
Az ágyhoz sietett, és végigsimított az arcán.
- Bill.
A fiú ránézett, de csak még jobban sírni kezdett. Adam kioldozta a karjait, mert már semmi szükség nem volt erre. Ahogy mindkét kezét elengedte, Bill a nyakába vetette magát, és fájdalmával mit sem törődve erősen szorította magához.
- Shh, semmi baj. Itt vagyok. – simogatta a hátát. – Nem tudott bántani, időben megakadályoztuk.
- Te voltál? – kérdezte akadozva a sírástól.
- Én találtalak meg, de nem egyedül láttalak el. – mondta szerényen, mert nem akarta, hogy hősként tekintsen rá.
- Köszönöm. – szorította még erősebben, de felszisszent a fájdalomtól.
- Kérsz fájdalomcsillapítót?
Bill nem válaszolt, csak bólogatott. Adam megpróbált kibontakozni az öleléséből, de a sérült fiú meglepően szorosan tartotta.
- Köszönöm. – suttogta még egyszer, aztán ahogy kezdett eltávolodni, ajkait Adam arcához nyomta és néhány pillanatig így maradtak, aztán puszival szakadt el a férfitól. Adam szíve kihagyott egy ütemet a gesztustól, és nem tudta, hogy reagáljon. Csak ültek, nagyon közel egymáshoz, nézett mélyen Bill melegséget árasztó szemeibe, aki nagyon komoly arccal viszonozta a pillantást, miközben Adam kezét fogta és hüvelykujjával simogatta, míg a férfi is erősen szorította őt.

4 megjegyzés:

  1. A legjobb mikulás ajándék, egy új rész :D Bocs, hogy most jövök olvasni és kommentelni, de sajnos nekem betegséggel telnek a napjaim, még a sok édességre sem bírok ránézni :(
    Rohadt jó lett az új rész! Végre megismerhettük részletesebben Tomot. Én bírom a beszólásait, nevettem is rajtuk, de amúgy ördögien félelmetes a figura, akinél sosem lehet tudni, mi a következő lépés. Adam szegény, sajnálom is, mert valószínűleg élete legnehezebb szakaszát éli meg, felborult a magánélete, elkezdte érdekelni máshogy is egy betege és ezek mellett még pályafutásának legbonyolultabb ügyét kellene megoldania. Nem irigylem, jól benne van.

    VálaszTörlés
  2. Imádom mikor ennyit írsz! :) Örülök, hogy itt vagy és tetszett a megkésett Miki ajándék! :) Annak viszont nagyon nem örülök, hogy betegeskedsz. Remélem semmi nagyon komoly. Ugye? :( Az ünnepek alatt nem túl jó betegnek lenni, félig meddig mégiscsak az evésről szól. (nekem :3) Na meg idén a nektek készített ajándékról is. Már aaaannyira várom. :)) Van egy olyan érzésem, hogy amit a másik blogra készítek, az igazán tetszeni fog neked. ;) Legalábbis remélem.
    Még a héten igyekszem hozni ennek is a következő részét. A rész terve már a fejemben van, egyre több bonyodalommal és tele érzelmi amplitúdókkal folytatódik majd. Így jobban belegondolva én sem lennék Adam helyében.
    Gyógyulj meg hamar, aztán fald fel azt a sok édességet, nehogy valami történjen velük. :) <3

    VálaszTörlés
  3. Anyám! Tom nagyon durva! Állati jó a karaktere,jól kitaláltad, és illik is hozzá. A beszólásai tényleg jók, de tuti, hogy készül valamire. Nagyon várom a következő részt!!!! Na meg most már a karit is! Sieeess!

    VálaszTörlés
  4. Igyekszem. :) Örülök, hogy tetszik. :))

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.