WTTS - 10. Somebody to Love

Halihó!
Ma már másodszor is tiszteletemet adom, megígértem és itt is vagyok. Ráadásul még éjszaka sincs. Azt hiszem ma rekordot döntöttem, ezt a részt egy óra alatt írtam meg. Persze, az alapötlet meg volt hozzá, csak gyorsan virtuális papírra is vetettem, hogy feltehessem. Itt-ott kicsit melankolikus, de azért nem olyan szomorú rész, mint amilyennek tűnik. :) 
Remélem ezúttal sem okozok csalódást!
Jó olvasást!
Puszi&Pacsi






   A három hónapból, amit kapott még mindig vissza volt kettő. Ma viszont nagyon remélte, hogy félbe szakad a kétségbeesett számolás. Pár napja jelentkezett egy színházhoz meghallgatásra és vissza is hívták, hogy sok szeretettel várják. Most nagyon össze kell szednie magát, erre a munkára szüksége volt. Mikor felhívták örömében nevetve körbe ugrálta apró lakását, mert ez még csak nem is egy kis lecsúszott, havi pár alkalmas színház volt, hanem egy elég nagy repertoárral bíró.
Nem is csinált mást már napok óta, csak énekelt és készült a felvételire.
   Nagyon izgult, ha lehet egyáltalán ilyet, akkor még a Moonlight-os meghallgatásánál is jobban. Most mégiscsak itt volt. Hollywoodban. Az álma elkezdődött. Mindent egyetlen lapra tett fel és nem vallhat kudarcot, mert akkor mindennek vége. Ha vissza kényszerül abba a poros kis városrészbe ahol felnőtt, akkor az lesz a legjobb, ha örökre búcsút mond a nagyratörő vágyainak, mert onnan nincs menekvés. Onnan egyetlen út sem vezet a reflektorfénybe, amire annyira fájdalmasan vágyott. Talán azért akarta kétségbeesetten a hírnevet és az elismerést, mert gyerekkorában és az utóbbi időben is annyi szenvedést kapott az élettől, hogy egyszerűen már semmit sem kívánt erősebben, minthogy valaki végre elismerje őt. Nem a szerelemre gondolt elsőként, bár azt is görcsösen kívánta. Most csak egy kis elismerés kellett, hogy van értelme a törekvéseinek. Hogy nem feleslegesen jött erre a világra. Hogy nem arra hivatott, hogy poharakat mosogasson a Starbucks-ban. Nem nézte le azokat az embereket, akik ezeket a munkákat végezték. Az is munka, ha pénz kell, az ember nem válogathat. Ő ezt pontosan tudta. De ő ennél sokkal többre vágyott. Mindig úgy gondolta, hogy ha egy embernek vannak álmai, akkor azért az élete árán is harcolnia kellene és nem beletörődni, hogy neki csak az adott körülmények jutottak. Nem tudna boldog lenni, ha nem csinálhatná azt, ami az életet jelenti neki. Az ő élete pedig az volt, hogy adjon az embereknek. Hogy lássa, hogy abban a kis időben, míg a színházban vannak és őt nézik a színpadon, addig egy kicsit el tudják felejteni a saját életüket. Akart adni az embereknek egy kis varázslatot. Azoknak az embereknek, akik naponta órákat töltenek egy irodában, kényelmetlen székekben és a szemüket kegyetlenül rongáló számítógépek előtt. Azoknak, akik életeket mentenek és betegeket látnak el a kórházakban, rendőr, tűzoltó és mentőautókban, olyan stresszhelyzetek közepette, ami csodálatraméltó volt. Azoknak is, akik napi 12-16 órás műszakokban a vendéglátó iparban robotoltak, mindössze pár perc pihenőt hagyva a kegyetlenül igénybevett lábaiknak, és miközben a maximumot próbálják hozni, legtöbbször mégis alig kapnak egy-két jó szót és többnyire csak lenézik és kritizálják őket. Aztán ott van a kereskedelem világa is, amit szintén megtapasztalhatott saját bőrén is. Erősen tudná hasonlítani a vendéglátáshoz, mert egy kereskedőt is előszeretettel használ mindenki lábtörlőnek, annak ellenére, hogy ő is ugyan olyan ember, mint bárki más és nem azért van egy üzletben, hogy az épp dühöngő vásárlónak, aki nem kapott meg valamit, amire szüksége volt, a boxzsákja legyen, akin levezetheti a dühét, mindezt persze mosolyogva tűri, mert a vevőnek mindig igaza van. Ebben a sorban még számtalan szakmát lehetne elemezgetni az építőipartól kezdve az igazságügyön át a közmunkáig. A lényegen nem változtat melyik szakmát vesszük épp sorra, Adam csak annyira vágyott, hogy ezek az agyonhajszolt, fáradt és stresszes emberek legalább arra a három órára el tudjanak engedni, ki tudjanak kapcsolni és egy másik világba vihesse őket pihenni. Hogy hagyják neki, hogy akkor csak ő dolgozzon és csakis értük. Szórakoztatni akart és az emberekért élni.
   Most pedig minden lehetősége megvolt erre. Kapott egy esélyt, hogy bizonyítson. Ő pedig bizonyítani is akart. Háromszor öltözött át mielőtt végre úgy érezte végülis olyan mindegy, hogy mi van rajta, mert egyáltalán nem ezen fog múlni a sorsa. Még párszor elsétált a tükör előtt és igazgatta a haját, aztán végre sikerült rávennie magát, hogy elinduljon. A színház nem volt messze, viszont hamar rájött, hogy az itteni forgalom nem teljesen egyezik meg az otthonival. Ha nem igyekszik, még a végén teljesen idióta módon a késésével fog mindent elrontani. Nagyon rossz szokása volt, de nagy koncentrációt igényelt nála, hogy ne késsen el sehonnan.
   Sikerült néhány perccel a a megadott kezdési időpont előtt odaérnie. Rohanva tette meg az utat a művészbejáróig, ahol készségesen el is igazították merre kell mennie. Szinte berobbant a kis helységbe ahol rajta kívül még elég sokan várakoztak. Megdöbbentette, hogy ennyi ember van itt. Megint csak magát tudta hibáztatni, amiért erre nem gondolt, túlságosan hozzá volt szokva a kisvároshoz. Hát persze, hogy itt rengetegen állnak sorba azért, hogy csak egy kis szerepet is megcsíphessenek valamilyen darabban. Egy pillanatra erőt vett rajta a jeges félelem. Itt biztosan mindenki nagyon tehetséges. Ma sokkal többet kell mutatnia magából, mint az eddigi alkalmakkor. Vészesen pörgött az agya, hogy milyen dalt énekeljen. Gondolataiból egy kedves hang zökkentette ki.
- Jól vagy?
Adam egyből a hang irányába kapta a tekintetét. Egy nagyon szép nő volt, látszatra teljesen összeszedett. Csodás hosszú, göndör vörösesbarna hajjal. Egy kicsit a sorstársát látta benne. Biztosan őt is agyon szekálták a haja miatt. A vörösek valahogy mind így járnak, nemtől és identitástól függetlenül. A fene se érti a gyerekeknek mi bajuk ezzel a hajszínnel. Gyorsan összeszedte magát, hogy válaszoljon.
- Jól, csak… Féltem, hogy elkések.
- Most már itt vagy, szóval nyugi. Azért ez nem az év meghallgatása. – mondta lazán a lány és a körmeit piszkálta. Adam-et egy kicsit meghökkentette. Ő a leg eldugottabb kisszínház meghallgatását is mindig véresen komolyan venné. Nem értette, hogy tudják emberek ezeket ilyen félvállról venni.
- Hát nekem az. – mondta egy kis sértődöttséggel a hangjában.
- Sok múlik rajta? – kérdezett vissza a nő, de már teljes figyelmét Adam-nek szentelve.
- Nagyon.
- Akkor kívánom, hogy sikerüljön. – mondta egy nagy és őszinte mosollyal. Adam is kénytelen volt elmosolyodni rajta, annyira hirtelen jött és olyan nagyon jól esett neki. – Egyébként Scarlett vagyok.
- Én pedig Adam.
Kezet fogtak és Scarlett egy leheletnyit arrébb csúszott a kihelyezett padon, hogy Adam is leülhessen mellé. Miután leült, körbenézett a helyiségen. Kicsit szemügyre vette vetélytársait. Azt nem tudta milyen tehetségesek lehetnek, de azt már most látta, hogy milyen baromi ellenszenvesek vele.
   Több mint másfél órája ült ott és várta, hogy sorra kerüljön. Most épp teljesen csendben, mert egyetlen kedves beszélgető partnere már megkapta a maga lehetőségét, hogy bizonyítson. Adam szurkolt neki, remélte, hogy sikerül mindkettejüknek és akkor legalább egy barátja már lesz a társulatban, ha úgy alakul. Csak egy órát beszélgettek, de nagyon megkedvelte a lányt. Meglepte a magabiztossága és az öntudatossága, még csak 21 éves, de már menyasszony volt és pontosan tudta milyen utat szeretne bejárni az életében.
- Mr Lambert!
- Én vagyok. – mondta, amikor felugrott a helyéről.
- Gyere, te következel. És kérlek, ha az Operaház Fantomjából az Éj zenéjét szeretnéd énekelni, hát ne tedd! – mondta fáradt hangon a szervező.
- Öm, rendben. Nem azt fogom.
- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot. – Már vagy hússzor kellett végighallgatnunk. Annyi csodás dal van a világon… Miért mindenki ezt nyúzza?
Adam nem válaszolt, úgy sejtette ez amolyan költői kérdés lehet. Na meg amúgy sem tudta mégis mit felelhetne erre. Az egy gyönyörű és hatásos dal, valószínűleg azért nyüstölik annyian. Ő szerencsére nem azt hozta. Nagyon remélte, hogy ezúttal is tarolhat. A hangjában bízott. Abban bízott egész életében a legjobban talán. Még sosem hagyta cserben.
   Vett egy nagy levegőt és elindult a színpad közepe felé, ahol egy magányos zongora állt mögötte a zongoristával és csak egyetlen reflektor világított egy körben. Az az ő helye. Megállt a körben és a nézőtérre nézett, bár semmit sem látott a fénytől. Ez egy kicsit meg is nyugtatta. Olyan érzetet nyújtott, mintha csak otthon énekelne a szobában.
- Adam Mitchel Lambert. Mit hoztál nekünk?
Adam egy pillanatra összerezzent. Hirtelen érte a hang és egyébként is nagyon izgult. Viszont egy kicsit nyugtatott felkorbácsolt idegein, hogy a rendező hangja nagyon kedvesnek tűnt, annak ellenére is hogy már hány embert kellett végighallgatnia.
- A Queen-től hoztam a Somebody to Love-ot.
Egy pillanat döbbent csend következett. Hallotta, ahogy néhány női hang hitetlenkedve csak annyit kérdezget, hogy „mi?” vagy hogy „ez most komoly?”. A rendező viszont felnevetett.
- Végre egy kis felüdülés. Már rohadtul untam a folyamatosan ismétlődő musical legendákat. Steve, el tudod játszani?
Steve a zongorista volt, aki most teljesen lesápadt és szégyenlősen rázta a fejét. Ettől pedig Adam-nek kellett volna lesápadnia. Legalábbis a meghallgatást tartók így gondolták. Az emberek mindig kétségbe estek és kiborultak mikor valami probléma adódott a zenei alappal. Ugyanis az ő hangjuk csak akkor szól maximálisan jól, ha azt zene is aláfesti. Adam szerint viszont ez marhaság volt. Ő imádott csak úgy énekelni. Otthon is így szokta, mivel a nap nagy részében énekelget, sosem tesz be különböző zenéket maga alá.
- Nem baj. Eléneklem acapella.
Bár Adam nem láthatta, de az egész bizottság az állát keresgélte a sötétben. Színész egy meghallgatáson ilyen lazán ezt még nem mondta soha. Az egyszer biztos. Adam várt arra, hogy jelezzék, kezdheti, de nem mondtak semmit. Úgy döntött inkább elkezdi, nem váratja őket. Vett egy nyugtató lélegzetet, lehunyta a szemét és elkezdte a dalt.

Valaki találna nekem valakit, akit szerethetek?
Minden reggel, amikor felkelek, meghalok egy kicsit
Alig állok a lábamon
Belenézek a tükörbe és azt kiáltom
Uram, mit teszel velem
Egész életemben hittem benned
De nem kapok segítséget
Uram!

Teljes átéléssel, lassan, ütemesen énekelte a sorokat. Nem véletlenül választotta ezt a számot. Világ életében Queen rajongó volt. Minden számot imádott tőlük. Freddie volt a példaképe. A férfi, aki nem volt szép, de mégis a művészete elképesztően gyönyörűvé varázsolta. Órákig képes volt hallgatni azt az elbűvöl hangot, amit száz közül is megismer az ember. A dalai pedig, mind szívhez szólóak voltak. Mindenki el tudta helyezni őket a saját életében. Természetesen Adam is. Ezek a sorok is jelentéssel bírtak fájdalmas és nehéz életében. A külvilágnak nem mutatta, de belül sokszor már sikítva könyörgött az enyhülésért. Könyörgött, hogy kapjon valakit, akit mindenkinél jobban eláraszthat azzal a rengeteg szeretettel és ragaszkodással, ami benne van. Ami csak arra vár, hogy másé lehessen. A zene volt az egyetlen ahol Adam valaha is igazán kitálalta a panaszait. Ez egy olyan csatorna volt, ahol úgy adhatott ki magából minden fájdalmat és gyötrődést, hogy közben mások élvezettel hallgatták nem pedig tanácstalanul. Nem sejtette senki, mennyi valódi érzelmet ad nekik Adam közben. Nem árasztott el senkit a gondjaival, hanem szórakoztatott vele. Ez sokkal több erőt adott neki, mintha csak leült volna valakivel egy üveg sör mögé és órákig panaszkodna. Az kényelmetlen, és zavarodott, ez pedig… ez maga a szenvedély.

Életem minden egyes napján keményen dolgozom
Addig dolgozom, ameddig a fájdalom a csontomig hatol
Végül a kemény munkával szerzett pénzemet egyedül viszem haza
Térdre ereszkedem
És imádkozni kezdek
Amíg könny kezd hullani a szemeimből
Uram – valaki – valaki
Valaki találna nekem valakit, akit szerethetek?

Egyre kétségbeesettebben és hatalmas odaadással pakolta egymásra a szebbnél szebb hangokat. A sorok végén gyönyörűen kitartott hangokkal és néhol megfűszerezve egy kis egyéniséggel. Minden dalba beletette saját magát is. Gyűlölte mikor egy énekes teljesen ugyan úgy akarta elénekelni az adott dalt, mint az eredeti előadó. Azt elképzelhetetlennek és jogtalannak tartotta. Azt szerette, ha a dal, amit hallgatnak, tőle származik, benne legyenek az ötletei, az érzései, a saját technikái. Nem gondolkodott ezeken a dolgokon, csak elengedte magát és önkívületben énekelte a harmóniákat. Olyan volt, mint egy festő, aki elfelejti a külvilágot, mikor egy teljesen másik világot fest a vászonra. Akkor ott neki csak az a valóság létezik, akkor a festőnek a vászna a világa és benne él. Ő ugyan így volt a zenével.

Minden nap – próbálkozom és próbálkozom és próbálkozom –
De mindenki csak elítél
Azt mondják, kezdek megőrülni
Azt mondják, vizes az agyam
Nincs józan eszem
Nem maradt senkim, akiben hihetek
Oh, uram
Valaki – valaki
Valaki találna nekem valakit, akit szerethetek?

Ezen a ponton már térdre rogyott a színpadon. Ezt nagyon sokan ripacsnak vagy túl színpadiasnak gondolhatták volna, de nem most. Nem Adam-nél. Minden ott volt a szemében. Ő most nem játszotta meg magát. Teljesen átadta a testét a művészetnek. Bábja volt a dalnak, ami fölé kerekedett és láthatatlanul irányítja. A szavait halálosan komolyan gondolta. Semmire sem vágyott jobban, minthogy az a bizonyos Isten, vagy bárki, aki képes meghallgatni a szavait és hatalmában áll segíteni neki, ne hagyja tovább szenvedni. Magányos volt. Volt egy szerető családja, voltak barátai, akikre bármikor és mindenben számíthatott, de nem az ő hiányukban szenvedett. Más miatt volt magányos. Egy olyan űr volt a szívében, amit a család és a barátok képtelenek betölteni. Adam pedig vár. Évek óta türelmesen vár, hogy mikor jön el az ő ideje. Mostanra viszont kezd elfogyni a türelme, kezd remegve sóvárogni valaki után, aki képes elfogadni a szeretetet, amit annyira oda akar végre adni.

Nincs érzésem, nincs ritmusom
Elveszítem az ütememet
Jól vagyok, minden rendben
Nem szállok szembe a kudarccal
Csak ki kell jutnom ebből a börtöncellából
Egy nap szabad leszek, uram!
Találj nekem valakit, akit szerethetek
Valaki találna nekem valakit, akit szerethetek?

  Az utolsó sorokat már könnyes szemmel énekli. A dal közben a legnagyobb magasságokba tört és a legnagyobb mélységekig átérezte. Birtokolta ezt az imát, ami benne öltött testet ezen a színpadon. Az utolsó szót a lehető legtovább kitartotta. Olyan sokáig, amit még ő sem gondolt volna, hogy képes megcsinálni. Az extázis váltotta ki belőle ezt itt ma. Még pár másodpercig csak térdelt és nézett maga elé a sötétségbe. Az összegyűlt fájdalom könny formájában tört utat magának és folyt végig az arcán. Ez most már csak az övé volt. Ezt onnan nem láthatták. Csakis ő tudhatja mit is mesélt el nekik ma az életéből. Vett egy mély levegőt, egyetlen mozdulattal eltüntette az utolsó árulkodó jelet is arra, hogy mit rejteget a lelkében és felállt.

  A nézőtéren elkápráztatva, néhányan könnyes szemekkel nézték a fiú produkcióját. Nem hittek a fülüknek, a szemüknek meg nem akartak. Mi a fene volt ez? Hogy képes egy 19 éves fiú ilyen érzéseket közvetíteni a világnak? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejekben. A rendező felkapcsolt egy kis lámpát az asztalán és elkezdett Adam-hez beszélni.
- Adam, köszönöm ezt neked. Ma itt nem csak egy dalt láttunk. Egy produkciót és egy valódi művészt láttunk a színpadon. Természetesen még sokat kell tanulnod és csiszolnod a tehetségeden, de ami benned van az az igazi nagy lehetőségek tárháza. Én pedig azon leszek, hogy kihozzam belőled a maximumot. Vagy még annál is többet. Benne vagy?
- Istenem! Hát persze! Természetesen! – mosolyodott el Adam a szavak hallatán. Egy pillanatra még fel sem fogta, amit hallott. Annyi helyről küldték el, annyi megaláztatás érte már. Nagyon félt az újabb csalódástól. Ez az ember viszont most kész volt, hogy adjon egy esélyt a tehetségének. Elsöprő örömhullám futott végig a testén.
- Amire most meghallgattunk embereket az nem csak a színházba való bejutást biztosította. Egy hosszú és előre tudom, hogy fárasztó próbafolyamat után, bemutatjuk a Hair musical-t. Itt a színházban lesz a premierje, aztán még néhány előadása. Azután még pár környező városba elmegyünk vele. Viszont a legnagyobb dobás, amire készülünk vele, az egy európai turné lesz. Elvisszük a darabot a legnagyobb és leghíresebb városokba Európa szerte. Akarlak a darabomba Adam.
- Úristen! Ezt el sem hiszem… - dadogta lefagyva a sokktól.
- Ismered a darabot?
- Természetesen.
- Tudod ki volt Woof?
- Igen.
- Ezt a szerepet szánom neked. Mit gondolsz, meg tudod csinálni?
- Istenem, hát persze! – mondta fülig érő mosollyal. Imádta Woof karakterét. És az eredeti színész, aki játszotta, gyönyörű volt. Most egy álomban érezte magát. Nem elég, hogy munkát kapott, még meg is dicsérték, és kapott egy szerepet az egyik leglegendásabb musicalben. Egy gyönyörű fiút kell eljátszania. Álmodni sem mert volna erről, nem hogy a saját életében történjen meg.
- Helyes, ezt akartam hallani. Nos Adam, akkor hétfőn találkozunk. Tartunk egy kis összejövetelt, megbeszélést, ismerkedést a darabbal kapcsolatban. Délelőtt 11-re várlak.
- Köszönöm szépen! További szép napot! – kiáltotta, de már futott is le a színpadról.
- Neked is! – nevetett még a rendező, de az utolsó szavait Adam már nem hallotta. – Tetszik a kölyök. Van benne valami. Valami plusz.

  Mikor kiért az épület elé még mindig az arcán volt az a levakarhatatlan mosoly, ami még a színpadon ragadt rá. Előkotorta táskájából a telefonját, hogy felhívja a szüleit a hírrel, hogy nem kell aggódniuk, neki pedig nem kell haza költöznie. Mikor azonban feloldotta a képernyőt, hogy telefonálhasson, egyszerre minden vér kifutott az arcából. Volt egy nem fogadott hívása és egy olvasatlan üzenete. Mindkettő ugyan attól a személytől. Attól, akitől annyira várta és mégis annyira nem akarta. Mike neve vibrált a szeme előtt. Adam-nek szüksége volt néhány másodpercre, hogy magához térjen és meg tudjon mozdulni. Meg akarta nézni, de ezzel egy időben olvasatlanul törölni is akarta. Két hatalmas erő küzdött most benne és még nem tudta melyik elem nyeri a háborút. A víz mossa el a tüzet vagy a tűz párologtatja el a vizet az útjából. Ez esetben a víz a józan esze volt a tűz pedig a vágyai. Talán percek teltek el ebben a néma háborúban, mire az egyik fél győzedelmeskedett. Az pedig a perzselő vágya volt, hogy megtudja mit írt neki Mike. Óvatosan megnyitotta az üzenetet és elolvasta, ami benne állt.



Hiányzol.





A Somebody to Love dalszövegfordításával kapcsolatban az ADAMFANS.NET oldalra hivatkozom. Minden jog az oldalé. 



6 megjegyzés:

  1. Hát ez gyönyörű volt!!! Fantasztikusan fogalmazol, mintha én is ott lettem volna a színpadon, vagy legalábbis a teremben és hallhattam volna, részese lehettem volna az előadásnak!!! A Queen-t amúgy én is szeretem :) Ezt a dalt is :) És a végén Mike feltűnése és üzenete...nagyon felkavaró, alig várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönööm!! :$ Nagyon örülök, hogy tetszett. Én is nagyon szeretem a Queen-t, aztán mikor pár éve Adam lett a frontember akkor először el sem akartam hinni. Sors. Így jutott eszembe ez. Örülök, hogy tetszett a leírásom. :)

      Törlés
  2. Csatlakozom az előttem szólóhoz! Ez csodálatos! Az előzőre azt írtad megindított, hát engem meg ez. Tényleg mindet is odaültettél és testközelből éreztük. Az is nagyon szép amit az elején a munkákról írsz. Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Jól esik, hogy így tetszett. :) Igyekszem a folytatással :)

      Törlés
  3. Uhh! Sokk! Nagyon jól megírtad, és komolyan csak ennyi idő alatt? Valami nagyon elkapott akkor. :) A végét pedig nagyon oda tetted. Folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó, hogy Mike felbukkanása így felkavart mindenkit. :) Igyekszem az írással ;)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.