Add el a lelked - 8.

Halihó!
Hoztam egy kis friss husit. 
Már elkezdtem a következő részét is, szóval hamar igyekszem befejezni. 
Jó olvasást! :)
Puszi&Pacsi






8. A reggel után



Az első dolog, ami eljutott a tudatáig egy hang volt. Bill hallotta, ahogy a vér száguldozik az ereiben – lüktet, kalapál újra és újra, létrehozva a kínzó migrént, ahogy elér az agyáig. Most pedig már meg is érkezett az az érzés – és az éles, szúró fájdalom máris körülveszi az egész koponyáját, úgy érezte, mintha egy teherautó lenne a fején, most pedig gurul előre-hátra de az istennek sem akarja megrepeszteni végre a fejét, hogy elmúljon ez a kínzó fájdalom. Nem merte kinyitni a szemét, inkább a hátára gördült és a fejére húzta a takarót. A végtagjai nehezek voltak, és annyira el voltak gémberedve, mintha egész éjszaka ugyan abban a pozícióban aludt volna, ahogy este oda rakták. Az izmai annyira nagyon sajogtak, nem vágyott semmi többre, csak egy kis enyhülésre – nem kellett volna ennyit innia. Mégis mi a fenét ivott?

Most egy dühös zümmögés ütötte meg a fülét, úgy hangzott, mintha az agyában csengne. A lelke mélyén valahol tudta, hogy ez a telefonja volt, és válaszolni is akart – mert talán fontos. De ez most nem az az idő volt. Most épp… még levegőt is alig tud venni koncentráció nélkül. Nem, ez most nem a  megfelelő idő volt, hogy felkeljen telefonálni.

Az énekes nyelt egyet, hogy enyhítsen a torka száraz, égő érzésén. Megérezte az édeskés ízt, ami még az estéről elfogyasztott alkohol és gyümölcslé után maradt a nyelvén – a reggel első és legrosszabb pillanata. Megpróbálta kinyitni a szemét – legalábbis egy ösztön próbálta helyette – de még ehhez is túl kimerült volt. Ahogy az öntudat és a révület között lebegett, valami susogó hangot hallott nem messze tőle. Nem tudta mi lehet az. Valószínűleg Tom felébredt vagy valami – ez sem nyugtalanította őt, hogy fel akarjon kelni. Minden, amit most akart, csak még öt perc volt.

***

Amint az idősebbik énekes szemei kinyíltak a délutáni nap sugarainál, felszisszent és végigszaladt a testén az émelygés első hulláma, olyan gyorsan szorította össze a szemét újra, amilyen gyorsan csak tudta. Kezét a hasához kapta a takaró alatt – erősen szorította, mintha csak az elmulaszthatná a fájdalmat a gyomrában. Nagyon nem akart hányni, de azt nem mondhatná, hogy nem számított a másnaposságra. Az oldalára fordult és újra megpróbálta kinyitni a szemét – tudni akarta, hol van Bill, látni akarta, hogy biztonságban van. Ez volt az első gondolata és első összefüggő aggodalma is. Gyönyörű álmos kék szemeit alig bírta nyitva tartani, olyan nehéznek érezte őket. Bill félig a hátán feküdt, de még mindig mélyen aludt – szegény kölyök, tegnap éjszaka nagyon túlzásba vitte. Hagyta a szemeit ismét lecsukódni, bár már kezdte úgy érezni, hogy talán fel tudna kelni – a gyomra még nem biztos, hogy készen állt a hirtelen mozdulatokra, kockáztatni meg nem akart.

Néhány percig csak feküdt és olykor átpillantott Billre és nézte, ahogy alszik. Miről álmodhat egy olyasvalaki, mint ő?

***

A következő amit érzékelt egy illat volt.

Bill ajkai kicsit szétnyíltak, ahogy a levegőbe szippantott, és lassan kezdett visszatérni belé az élet. Egy kicsit nagyobb levegőt vett, hogy mélyen beszívja a kávé illatát. Oh ez az illat mennyei volt, azzal egy időben pedig elérte, hogy a gyomra felforduljon. Kinyújtóztatta a lábait az ágy mentén, ami egy nyögést idézett elő belőle, háta megfeszült, vállait is megmozgatta. Elkezdett visszatérni belé az élet. Gyűrűs ujjaival megtalálta a hasát a takaró alatt, és egy fájdalmas kifejezés ült ki az arcára – a kávé olyan nagyon jól hangzott, már szinte érezte az ízét, de a gyomra annyira fájt, hogy félt a következményektől.

A vörösesbarna szemek álmosan pislogtak – fokozatosan kezdett kitisztulni előtte a világ, de ugyanekkor a lüktetés és zsongás a fejében megsokszorozódott. Ujjai önkéntelenül megfeszültek a pólóján és egy nyögés szakadt ki belőle. Miért hagyta, hogy ennyit igyak? A manikűrözött ujjak lassan csúsztak le a hasáról az ágyra és belemarkoltak a lepedőbe, ahogy megpróbált ülő pozícióba egyenesedni. Alig van bármilyen emléke arról, hogy mi történt tegnap éjszaka és hogyan jutott vissza a szállodába, hogy hol is volt most, mert a dzsekije eltűnt és a cipői még mindig a lábán voltak. Az énekes becsukta a szemeit és hagyta magának néhány másodpercig, hogy csak létezzen – ha túl sokat mozog és túl izgatott lesz, még a végén megindul valami a gyomrában. Azt nem akarta.

A kávé illat ami a fényes szállodai szobában terjengett, megint megragadta a figyelmét – ráncolta az orrát és elkapta az illatokat. Mikor kinyitotta a szemét látta is a kávéfőzőt a szoba sarkában, az edény félig tele és még gőzölgött is. Nagyon akarta, még akkor is ha szörnyű az íze. Bill ledobta magáról a takarót és elkezdett feltápászkodni, a szemben lévő kanapén egy takarót látott, azon pedig egy ismeretlen és drága bőrdzseki.

Várjunk… ez nem az ő szobája.

- Bocsánat, remélem nem én ébresztettelek fel.
Bill hátrafordult a hang irányába és elkapta a személy pillantását, aki volt olyan kedves tegnap, és mindenáron gondoskodott arról, hogy biztonságban legyen – de ezt ő nem tudta.
- Adam?
Nem volt rajta smink és a haja még nedves volt. Ez a személy annyira különbözött attól, akit tegnap megismert. Hunyorogva próbálta felidézni az emlékeit – a tökéletes sminket és mesterien beállított hajat, elegáns inget és farmert, most felváltotta a letisztult natúr külső, alsónadrág. Egy laza pólót szorongatott a kezében, amit készült felvenni. Semmi sem volt olyan, mint tegnap, kivéve az igéző tengerkék szempár. Szóval az ő dzsekije van a kanapén?

Az idősebb férfi mosolygott, és kávét kezdett önteni egy kikészített bögrébe a pulton.
- Megpróbáltam csendes lenni.
- Nem te ébresztettél fel – mormolta Bill és a tarkóját dörzsölgette. Az izmai teljesen kikészültek attól, hogy egész éjjel ugyan abban a helyzetben aludt. Ismét felfigyelt a mögötte zümmögő hangra.
- Ki a fasz nem… - a fiatalabb megdermedt, mikor meglátta az órán, hogy mennyi az idő. Hirtelen megint hányingere lett, amiért a szíve a torkába ugrott. Oh baszki, Tom. TOM. A keze a hasára ugrott ijedtségében, teljesen megfagyott a rémülettől. Ha megmozdul, tuti kidobja a taccsot, de valahogy oda kéne érnie ahhoz a telefonhoz.
- Maradj itt! – tartotta fel a kezét Adam, hogy Bill meg ne mozduljon. Szinte érezte még ő is mit érezhet most a fiú. A székhez ment és előásta a telefont a dzseki zsebéből. Ahogy letette az ágyra a rezgő telefont, az egyből elhallgatott.
- Bassza meg…
Az énekes felsóhajtott, annyira szomorúnak tűnt – vagy talán csalódottnak. Összeszámolta a nem fogadott hívásokat a telefonján.
- Hajnali négy óta hívogat… - barna szemeivel az órára pillantott, délután 2:24-et mutatott. - Már nagyon aggódhat…
- Nem tudtam, hogy mit gondolnál, felvegyem vagy sem, szóval inkább nem vettem fel… – ez tényleg úgy érezte, hogy nem az ő dolga.
- Nem, ez nem a te hibád – sóhajtott fel Bill, megnyomta a hívás gombot, a füléhez emelte a telefont és vissza feküdt az ágyra. Nem volt most ereje ülve maradni, se megmozdulni, se veszekedni… se élni. A vonal végén az első csörgés után felvették.
- HOL A FASZBAN VOLTÁL?!
A német üvöltéstől Adam-nek elkerekedtek a szemei – úgy hallotta az illetőt, mintha itt lenne velük a szobában. Azt nem értette mit ordít, de a hangja betöltötte az egész szobát.
- Tom, nyugodj meg – válaszolt vissza nyugodtan németül. A telefont elővigyázatosságból már távolabb tartotta a fülétől. Most semmi kedve nem volt ehhez.
- HOGY LEHETNÉK NYUGODT?! TUDOD HÁNY ÓRA VAN?! TUDOD MENNYIRE AGGÓDTUNK MINDANNYIAN?! HOL A FASZBAN VAGY?!
- Tom – az énekes felpillantott az idősebb férfira a szobában. Rosszul érezte magát, hogy ezt ő is hallja. – Jól vagyok. Biztonságban vagyok, oké? Teljesen biztonságban. Csak egy kicsit több időt akartam Adamel tölteni.

Az idősebb felnézett a kávéjából, amikor meghallotta a nevét, és egy kicsit közelebb ment. Elbűvölve nézte az ajkait, ahogy Bill kiejtik a német szavakat. Hallani ahogy angolul beszél, olyan normálisnak hatott, most pedig egyszer csak átváltott – nos Adam hazudna, ha azt mondaná, hogy nem volt piszkosul vonzó, ahogy beszélt. Olyan, mint mikor a nők odavannak, mikor egy férfi franciául beszél nekik. Mit mondhatott róla Bill?

- LEGALÁBB FELHÍVHATTÁL VOLNA! – az idősebbik iker hirtelen lenyugodott, ahogy egy gondolat szöget ütött a fejébe – Várj, ti…?
Bill felvonta a szemöldökét, pontosan tudta, mi futott át bátyja gondolatain. Azt gondolta, Tom ennél jobban ismeri. – Nem, mi nem. Túl sokat ittam, és megengedte, hogy kialudjam magam a szobájában. Csak most keltem, sajnálom, hogy aggódtál értem, csak nyugodj már le a picsába. Jól vagyok.
- Nos… csak gyere vissza, oké?
- Fogok. Fogok – Bill átváltott angolra. – Csak felébredek egy kicsit, és megyek. – megdörzsölte a halántékát. Az ujjaival masszírozta, hogy enyhítse egy kicsit a másnaposság okozta fejfájását. Tom üvöltése nem segített.
- Oké… Bocs, én csak aggódtam – Tom most egész csendes és nyugodt volt – érezte a hangján.

Bill nem tudta hibáztatni a testvérét, amiért ennyire aggódott, hisz nem ment vissza és nem reagált a hívásokra majdnem tizenegy órán keresztül. Fordított helyzetben Bill már kirobbantott volna egy újabb világháborút. Ingerülten mászkálna a szállodai szobájukban és riasztotta volna rendőrséget, katasztrófa védelmet és minden illetékest, hogy kerítsék elő a testvérét akár a föld alól is.
- Nyugodj meg, ott leszek hamarosan – befejezte a hívást és kezét leejtette az ágyra maga mellé. – Sajnálom Adam.
- Nincs semmi, amit sajnálnod kéne – mosolygott Adam, belekortyolt a kávéjába és letette a poharat. – Jól érzed magad? A tegnap este elég sok volt neked…
- Volt már rosszabb – sóhajtott fel, felült és könyörgő tekintettel pillantott a kávésbögrére, de nem akarta kérni.
- Van még neked is, ha kérsz. Találtam még poharat a TV mellett.
Bill elmosolyodott. Nem igazán akart felkelni.
- Szóval… a szobádban vagyok? – Voltaképp ennek a gondolta egy kicsit kényelmetlen volt neki. Végignézett a ruháin, és elgondolkodott, hogy vajon felébredt volna rá, ha történik valami… nem, nem, Adam nem tett volna vele semmit.
- Nem tudtam hol laksz, és mindketten nagyon készen voltunk… én csak jobbnak láttam, ha elhozlak ide, azt akartam, hogy biztonságban legyél.
Az énekest nézte, nem bírta visszafojtani az apró mosolyt a szája szélén. Bill teljesen kimerültnek nézett ki. A haja száraz, izzadt, ragadós rendetlenség volt, a sminkje pedig már teljesen lefolyt. A szempillafestéktől összeragadtak a pillái és részben az is szétkenődött az arcán – valószínűleg a párnától. De nem számított, hogy ilyen zilált – még így is gyönyörűen nézett ki. Főleg azok a szemek. Jó ég, örökké tudta volna bámulni azokat a szemeket.

- Sajnálom, hogy tönkretettem az estét…
- Tönkretetted? – horkant fel Adam, felállt és a kávéskanna irányába indult – Abba, mind a ketten benne voltunk nem csak te, kicsit túllőttünk a célon…
- Miket csináltunk? – Bill hirtelen aggódni kezdett – ugye nem rendezett jelenetet? vagy nem mondott valami hülyeséget?
- Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? – kiöntötte a maradék kávét egy tiszta csészébe – Cukor?
- Uhh nem… köszi, csak feketén – válaszolt sietve az énekes. – Csak arra emlékszem, hogy mi lementünk táncolni és… nos, ennyi. Utána elég homályos… köszönöm – fogadta el a poharat hálásan – ez a srác olyan kedves. Billnek kérnie sem kellett, csak ránézett és tudta mit akar.
- Nos, a fenébe – ült le mellé az ágyra, nem túl szorosan, de azért közel. – Nos… - úgy döntött, nem beszélt a csókról - még nem. Ha Bill nem emlékszik, egy kicsit ugyan csalódott, de akkor ez így van jól. Különösen, hogy mennyire megrögzötten állítja, hogy hetero.
- Eléggé szétcsaptuk magunkat, hadd ne mondjam… - nevetett, miközben azon gondolkodott, hogy tényleg mennyire nem voltak beszámíthatóak, miközben a zenére botladoztak és kuncogtak.
- Te messze rosszabbul voltál. Nem is értem, hogy tudtál úgy táncolni!
- Láttad a borzasztó táncomat? – Bill a kávéjába hajtotta a fejét, ahogy mosolyogva próbálta elrejteni zavarát. – Sajnálom, hogy látnod kellett.
- Nos, ha a 'rossz' alatt azt érted, hogy 'elképesztő', akkor igen, láttam.
Bill csak nézett rá.
- Mi az? – nevetett az idősebb énekes. – Komolyan mondom! Nem vetted még észre, milyen remekül mozog ez a csípő, ha megfelelő zenét hall? Teljesen lenyűgöztél – harapott az ajkába, ahogy az ablak felé nézett a legábrándosabb pillantással, amit Bill valaha látott.
- Miket csináltunk még?
- Eldöntöttük, hogy tartunk egy ivóversenyt. Aztán kimentünk a bárhoz, te pedig megláttad azt a rengeteg gyönyörű színes italt és mindet meg akartad kóstolni – nagyon igyekezett, hogy elnyomja a nevetést, nem volt tisztességes nevetnie, de olyan nagyon édes volt részegen.
- Mennyit ittam?
- Nos… annyit, hogy végül mikor fel akartál kelni az asztaltól, elestél, de annyira, hogy egész biztos belilult a feneked. Te viszont csak önfeledten nevettél – Adam most már nem tudta visszafogni a kuncogást, próbálta a kezével eltakarni a száját.
- Ó édes Isteneeeem! Hogy hagyhattad ezt nekem? – Bill tágra nyílt szemekkel nevetett saját magán – mindezt elképzelni, ez már túl sok volt neki. Játékosan beleütött Adam karjába. – Ó remélem senki sem látott engem így…
- Áh, senki sem figyelt, csak a csapos és… én persze.
Bill próbálta elrejteni a pírt az arcán. Nem tudta elhinni, hogy ennyire elengedte magát – ráadásul idegenek között. 

3 megjegyzés:

  1. Hú, de szemléletesen van leírva a másnaposság érzése, ami szerintem is borzasztó. Nagyon nagyon jó részt hoztál ismét :) Nagyon aranyosak így együtt, ahogy témáznak az előző estén. Tom meg cuki, mert aggódik, de hát ez természetes. Várom a következőt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hozom is gyorsan, rövidke rész lesz, nemsokára kész. :)

      Törlés
  2. Francba, mi van veled? Kihagytál egy napot. Kezdjek aggódni? Nem vall rád :P Ne hagyj minket kétségek között. :*

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.