Add el a lelked - 13.

Halihó!
No meghoztam a folytatást. Az egyiket. :) Azért haladok vele lassabban, annak ellenére, hogy nem hosszú fejezetek, mert itt-ott nagyon ködös hogy mit szeretett volna a szerző. Na de a lényeg, hogy előbb utóbb megfejtem mindig. :) 
Remélem tetszeni fog. Sietek a többi folytatással is. 
Jó olvasást! 
Puszi&Pacsi






13. Sosem túl késő

A szállodai szoba ajtaján hangosan kattant a zár Bill ujjai nyomán.
- Miért menekültél fel ilyen gyorsan egyedül? Gustav azt mondta, ok nélkül nagyon mérges lettél és…

- Szóval mikor akartad elmondani? – szakította félbe őt Tom az ágy széléről, ahol ült. Hangja éles és könyörtelen volt. – Vagy épp nem készültél elmondani nekem semmit, és gondoltad, hagyod, hogy a sajtóból tudjam meg?

- Elmondani, mit?  - lépett a saját ágya túlsó oldalára, hogy távolságot tartson testvérétől – az arcán fájdalom és zavartság keveréke.

- Hát most már tudom, hol jártál az éjjel – Tom hangja keserűen csengett – szinte elárultnak. - Van valami, amit el akarsz mondani, Bill? Szóval ne érezzem magam egy kibaszott idiótának, mikor mindig csak téged védelek a vádaktól, te meg ilyeneket csinálsz a nyilvánosság előtt?

- Ennek az egésznek semmi értelme. Mit tettem? Mi… - az énekes felsóhajtott, megrázta a fejét és összefonta karjait a mellkasán. – Ez Adamről szól?

Szóval neki most volt egy neve. Ez volt a név, amit Tom minden más névnél jobban gyűlölt ezen a földön, és minden ok nélkül. 
- Ez inkább rólad szól - helyesbített Tom és a testvére pillantását kereste –, láttam, hogy néztél rá, és az az ölelés a terem közepén mindenki szeme láttára. Te nem teszel ilyesmit – mégis mit gondoltál?
Lesütötte a szemét, ahogy ugyan az a szégyen kúszott vissza a testébe, amit ott is érzett a látványtól. Tegnap nem vette komolyan Billt, most pedig már megbánta. Igazán nem figyelt rá, különben hallotta volna a válaszokat a kérdéseire.

„Mert amíg azt mondogattam magamnak, hogy szeretem a lányokat, és amíg keresgéltem is a lányok között, még egyet se találtam, akiért tényleg érdeklődtem volna. Talán meleg vagyok. Még soha nem éreztem így... senki iránt. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a szívem mondja meg nekem mit tegyek? Utálok hazudni… a saját szívemnek egy nyilvános imázs kép kedvéért.”

- Francba… - az idősebb iker a halántékát masszírozta, nem akarta elhinni az egészet. – Mi folyik köztetek?

Bármire is gondolt Tom, az kezdte élve felzabálni őt. Tom olyasvalaki volt, akinek nem engeded meg, hogy túl sokáig komoly dolgokra gondoljon, mert akkor kérdéseket tesz fel és elhülyéskedi az egészet – fájdalmat okozna neki ezzel, vagy valaki másnak is, és összezavarná. 
- Azt akartam, hogy találkozz vele – válaszolta az énekes – Nem… nem igazán értem, hogy mi történik, és bárcsak lenne válaszom neked. De ebbe a pillanatban… Én csak követem a szívem, és azt teszem, amit a szívem mond nekem. Van-e valami köztünk? Nem igazán tudom, de…

- Azt szeretnéd, hogy legyen közöttetek valami?

Bill is ezen gondolkodott – tegnap reggel óra csak ezen gondolkodik, de nem úgy tűnik, hogy van igaz válasza a kérdésére. A fiatalabb férfi elfordult, ahogy eltorzult az arca és a csalódottság könnyei égetni kezdték a szemét.
- Nem tudom.
Vissza mászott abba az eldugott sarokba ahol egy napja is kuporgott egyedül és tanácstalanul. Igen, egy része akarta ezt a dolgot – de közben meg az egésznek a gondolata annyira hátborzongatónak tűnt.

Tom felsóhajtott és megrázta a fejét.
- Tudom, hogy nem voltam a legnyitottabb ezzel a dologgal, de… ha van bármi, ami kikívánkozik belőled… akkor is, ha egy nagyon nagy titok… Én szeretném hallani.

Az ikrek mindent tudtak egymás titkairól – sosem volt még, hogy valami túl undorító, túl kínos vagy túl nehéz legyen elmondani a másiknak. De most, ahogy Bill itt állt testvére előtt, nem volt benne biztos, hogy képes elegendő bátorságot gyűjteni és elmondani neki ezt. Szeretett volna beszélni Tomnak a múlt éjszakáról, hogy mi történt, mert ő most teljesen egyedül harcolt ezzel. Valakitől segítséget akart kérni, de úgy tűnt az egyetlen személy, akire számíthatott, az Adam. De Tom soha nem fogadná el, ezért Bill nem akarta beismerni a testvérének, miközben az egyetlen dolog, amitől meg akart szabadulni az az örökös hazugság – egy hazugság, amiben Tom is annyira hisz.

Bill felsóhajtott és lehunyta a szemét.
- Megyek. Adamet csak úgy ott hagytam lent… - de nem mozdult. Talán várt Tom engedélyére, vagy bármire, ami ennek a kínos beszélgetésnek a végét jelenti. De helyette, ami jött, az aggodalom egy egészen új formája volt.

- Történt valami az éjjel?

A fiatalabb szeme pánikszerűen pattant fel, és nem tudta elég hamar elfedni a sokkot – Tom már elkapta. Honnan tudja? Azon a reggelen, mikor Bill visszajött még aludt, és annyira csendben volt…

- Ezért voltál olyan csendes ma reggel? Ezért voltál olyan távoli? Történt valami tegnap éjszaka, igaz? – nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ – nem volt benne biztos, hogy képes lenne kezelni. De hirtelen elkezdett összeállni benne a kép – valami történt a testvére és Adam között. Ez megmagyarázná Bill hallgatagságát, ami annyira nagyon nem jellemző rá, és hogy miért nézett olyan imádattal Adamre, mintha a szüzességét adta volna neki. Ó Istenem. Tom úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. Bill kiengedte a legerősebb bűntudattal sújtott sóhajt, amit Tom valaha is hallott tőle – azt a fajta legyőzött sóhajt, mikor a hatalmas és erős birodalmak falai leomlanak, mikor az álmok összetörnek, és nem marad más előtted, csak sötétség.
- Igen – leült saját ágya szélére, Tommal szembe, de képtelen volt ránézni.
- Én… - de elhallgatott, hogy megkeresse a megfelelő szavakat. – …érzek valamit iránta. Olyasmit, amit még senki iránt nem éreztem eddig… soha. Folyton mondogatom magamnak, hogy: Nem, é-én nem vagyok meleg. A lányokat szeretem. De ugyanakkor meg, amikor megérint… úgy érzem, hogy ez most valami… más. Nem érzem annyira üresnek az egészet. Előtte annyira zsibbadtnak éreztem magam. De akkor éjjel… én többé már nem. Mikor a kezei hozzám értek, én… éreztem valamit.

Tom hirtelen kitartotta a kezét maga elé és úgy hallgattatta el testvérét. Nem tudta kezelni a hallottakat. Megpróbálta, de csak nem sikerült neki.
- Bill én…
Becsukta a szemét és megpróbálta megállítani az agyát, hogy ne kelljen elképzelnie mi történhetett ott tegnap éjszaka, azt hogy hogyan is voltak annak az embernek a kezei öccse testén – csak nem tudta kizárni és látta, ahogy olyan módokon érinti, hogy Bill felnyögjön tőle, elképzelte őket ténylegesen csókolózni, és hogy úgy tartja őt a karjában, ahogy egy srácnak csak egy lányt szabadna. Érezte, ahogy az epe égeti a torkát, és ha tovább kell gondolnia a történteket, akkor rosszul lesz. Látta a lehetőségét, ahogy Adam… beléhatol… ó istenem, kezdte betegnek érezni magát.  
- Nem tudom ezt csinálni. Nagyon sajnálom - hevesen zihált, hogy megpróbálja lent tartani a reggelijét. Ő akarta tudni… és most inkább mégsem. – Nem megy…
Kezeit térdére szorította, hogy enyhítse a remegését, de Bill már észrevette, hogy Tom mennyire kiborult.
- Bassza meg...

Féltékeny. Kibaszott féltékeny. Én ezt nem hiszem el.
- Annyira túlreagálod – dörzsölte Bill a karját, érezte bátyja feszültségét a levegőben, és hogy kezdi megfertőzni vele – mint mindig.
- Tom, mi van, ha végül megszeretem? Ha szeretnék egy kapcsolatot ezzel a sráccal? Mindig így fogsz viselkedni? Akkor nem tudok veled erről beszélni…

- Együtt nőttem fel veled, abban a tudatban, hogy egy úton járunk mind a ketten, most meg…
Az idősebb fiú ellökte magát az ágytól és karba font kezekkel elindult – de a szobát nem hagyta el.
- Istenem, nem tudom, hogy mit gondoljak. Amikor te és én felhoztuk azokat a lányokat magunkkal a show-k után, hogy elszórakozzunk velük… az egész csak hazugság volt? Az egészet csak az én kedvemért tetted? Azért, hogy ne vegyek észre semmit?
Mindig is sokat gondolkodott az öccséről.

- Kibaszottul ötletem sincs most róla, hogy hogyan is érzek valójában, mondtam már. Mindent egy lépéssel később tudok csak meg, mint kéne. Be vagyok zárva a saját testembe! Azt istenverte fejembe! Van akár csak kibaszott ötleted is róla, hogyan érzem most magam?

- Csak... hagyd abba! Ez komoly! – ez nagyon komoly volt, mert a két lehetséges válasz közül az egyiket nagyon nem akarta hallani. – Felelj nekem, igen vagy nem: meleg vagy?
Egy része azt gondolta, hogy készen fog állni a napra, mikor testvére bejelenti, hogy a másik oldalhoz tartozik, mert egy része úgy tűnik, tudta, hogy ez lesz, de annyi időt töltöttek hazudozással, hogy most valahogy képtelen volt felfogni az egészet.
Szerette a testvérét – annyira, de annyira nagyon. Azt akarta, ami neki a legjobb, és hogy boldog legyen – a hírnév nyomorúsága, az állandó kamerák követése, amikor egy koncert után a rajongók és a média becserkésznek, mind sokkal könnyebb, ha van aki melletted van és szeret.

Bármennyire is nem akarta bevallani, azt akarta, hogy többször mosolyogjon olyan boldogan, mint odalent Adamre – újra látni akarja azt a boldogságot. Az első lökés a közelmúltban az Egyesült Államokba jövetelük volt, minden bandatagra egy bénító nyomást gyakorolt, Bill nagyon rosszul viselte. Szinte teljesen megvonta magától az ételt, a mosolya kezdett napról napra halványulni, a csillogás a szemében pedig teljesen befelhősödött, a hírnév kezdett üressé válni. Aztán hirtelen jött Adam és… Bill visszatért. Csak azt akarta, hogy a testvére boldog legyen, de… miért nem tudott egy nővel örülni, az könnyebb lenne mindenki számára – beleértve saját magát is. Egy másik srácot szeretni, csak nyomort szül a végén.

- Komolyan mondom! Kibaszottul nem tudom! ÉN. NEM. TUDOM.
Az énekes eltaszította magát az ágytól és elkezdte felemelni a hangját – nem volt szándékában, de újra megfertőzte ez a feszültség. Megcsapolta Tom haragját és félelmét – ami csatlakozott az ő ereiben szunnyadó adrenalinhoz.

- De igen! Te vagy az egyetlen, aki képes ezt megválaszolni! Senki más!
- Mit akarsz hallani, hm? Mit? – sétált közelebb testvéréhez, az ajkát egy mérges vékony vonallá préselte, a szemei pedig lángoltak. – Mert kimondom neked, amit hallani akarsz, ha az végre leszed a kibaszott hátamról. Azt akarod hallani, hogy szeretek lányokat megbaszni? Oké. Rendben. Igen. Szeretek! Ettől már jobban érzed magad?
Már nagyon közel voltak egymáshoz – mindössze pár centire. A feszültséget tapintani lehetett közöttük és félő volt, hogy nem sokáig tudják tartani a kontrollt. Semmi szükség nem volt ebben az esetben a haragra, de nem tudtak mit tenni, amit az egyik érzett azt a másik is és így sokszorozódott a végtelenségig. Ezért volt, hogy a leghülyébb jelentéktelen dolgokon is annyira össze tudtak kapni.

- Ne hazudj nekem, hogy jobban érezzem magam! Én csak az igazságot akarom! – az idősebb iker, most már szinte könyörgött.

- Akkor csak szállj le rólam!
Bill felemelte a kezét és könnyedén taszított egyet Tomon – csak annyira, hogy kifejtse a véleményét.
- Én próbálom kitalálni magamról, de az igazság az, hogy valószínűleg addig nem fogom megtudni a választ, amíg nem baszok egy sráccal, oké?
Lenyelte a gombócot a torkában és figyelte, ahogy testvére arcán változnak az érzelmek, először meglehetősen dühös, aztán zavaros végül pedig egészen meglepett. Ezzel kellőképp válaszolt a kérdésére? A hülye feltevése, hogy már együtt voltak nem volt igaz – vagy csak részben.

Az ikrek még csak nem is pislogtak, és olyan kemény és súlyos csend zuhant a szobára, hogy egyenesen fülsüketítő volt. Lassan feszült levegőket vettek, de egyikük sem törte meg a csendet. Árulás villant meg mindkettejük szemében – de csak egy pillanatra. A csend egyre megsemmisítőbb volt, egyre inkább fájdalom honolt a szívükön és aggódtak. Billnek mennie kellett – ki kell szabadulnia innen, mielőtt bármelyikük is tesz vagy mond valamit, amit megbánna.

- Én eddig bármikor, és bármivel fordulhattam hozzád. Mindig segítséget tudtam kérni valamiben, ami bánt vagy zavar. Most pedig eljövök hozzád, a legnagyobb dologgal, amivel valaha is szembe kellett néznem és… - Bill hátralépett egyet és felkapta a két ágy közé hajított táskáját, aztán a vállára vette. – Az összes ember közül, azt gondoltam, te legalább megértesz.
Bill hangja annyira csendesen, élesen és olyan keserűen szólt a testvéréhez, mint még soha. Az orrára csúsztatta a napszemüveget, hogy elrejtse fájdalmát a szemeiben. Felrántotta a szállodai szoba ajtaját, a behatoló huzat pedig lefújta a szobaszerviz menüjét Tom lába elé. A szellő sújtotta szoba még nehezebbé vált, miután keményen bevágódott mögötte az ajtó.

Bill nekiesett a lift falának mikor bezáródott az ajtó – egyedül. Vett egy mély lélegzetet és bent tartotta – a könnyek újra égetni kezdték a szemét. Annyira gyűlölt a testvérével harcolni, de ez most nem változtat azon a tényen, hogy összetörte a szívét – úgy tűnt Tom nem lesz az oldalán ezekben az időkben. Most kellett megtudnia a választ egyszer és mindenkorra, csak hogy maga mögött tudhassa már.

Mikor a lift egy csengetéssel jelezte, hogy leért a lobbiba, elővett egy sapkát a táskájából és eldugta alá a haját, aztán feljebb tolta a napszemüveget és úgy lépett ki az ajtón – teljesen rejtve a kíváncsi szemeknek. Könnyek szöktek a szemébe, de nem voltak hajlandóak végigfolyni az arcán.

Az ismerős kék szemek találkoztak az övével az előcsarnokon keresztül, és gondterhelten közeledtek egymáshoz.
- Mi a baj?

- Semmi – mondta Bill, de a hangja fátyolosabb volt, mint gondolta. Megállt és egy kicsit megköszörülte a torkát, aztán folytatta. – Semmi, csak menjünk.





2 megjegyzés:

  1. Hova mennek? Hova menneeeek?! Sajnálom Billt :( Nagyon nehéz lehet egy embernek ezt feldolgozni és igaza van, ha az ikertestvéred sincs melletted akkor mégis ki? Jó ebben a sztoriban, hogy sokszor boncolgatja a vívódó érzelmeket. Most pedig egy kis Mirrort akarook! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Holnap - vagyis inkább már ma - ha minden jól megy hozom a Mirrort. :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.