Add el a lelked - 12.

Sziasztok! 
Ígértem, hogy hozom a frisset és itt is vagyok vele. Vannak benne érdekes agykontroll és filozófia kérdések, amik egy kicsit talán felkavaróak, ha az ember jobban belegondol abba, hogy valójában tényleg hány olyan "beteg" lehet, akik így élnek. Ilyen gondolatokkal és kételyekkel. Ilyen módon hatva a saját agyukra és testükre, miközben azt hiszik, hogy ez rendben van, pedig a testük szenved. Borzasztó dolog ez. 
Azért remélem élvezitek majd az olvasását!
Nemsokára jövök! :) 
Köszönöm a reakciókat és a kattintásokat! :)
Puszi&Pacsi






12. Az orvosság


Ahogy a világos szemek ébredezni kezdtek, Adam keze máris megindult a lepedőn az ágy másik felére – melegséget érzett a keze alatt. Ujjai megtalálták a helyet ahol Bill elaludt – megtalálta a helyet, ami még mindig őrizte teste melegét, de mégis üres volt. Nem volt semmilyen hang a szobában, nyugodtan mondhatjuk, hogy eltűnt. Lassan csalódás és aggodalom kezdett eluralkodni rajta.

Az énekes a párnájába sóhajtott és újra lehunyta a szemét. Tényleg nem tudta mi történhetett éjszaka – mi üthetett mindkettejükbe, mi késztethette őket, hogy egymásnak essenek, mint az állatok. Nem arról van szó, hogy nem imádott, minden egyes együtt töltött pillanatot, de Bill eltűnésének ténye aggasztotta – talán túl messzire ment. Talán Billt kiborították a köztük történt dolgok, és nem állt készen arra, hogy szembenézzen vele.

- Nem, vissza fog jönni – suttogta Adam a lepedőt simogatva, hogy lenyugtassa magát. Akár be akarják vallani, akár nem, van köztük valami – valami kötődés. Bill egy része komfortosan érezte magát vele, egy része megengedte Adamnek, hogy egy olyan oldalát ismerje meg, amit más nem – megengedte, hogy megérintse.
- Vissza fog jönni.

A fekete hajú férfi feltámaszkodott a könyökére és elmosolyodva nézte Bill helyét az ágyban. Ha nagyon próbálkozott, már majdnem látta is őt ott, azzal a nyugodt, igazán kielégült arccal – ezt az elégedett arcot viszont egyáltalán nem az alkohol vagy a drogok varázsolták oda. Akár tudta, akár nem, az elégedettséget azért érezte, mert valaki megmutatta neki azt a fajta szeretetet, amire neki igazán szüksége volt már, minden másnál jobban. Alig ismerte a kölyköt, de már az elején látta, hogy Bill több szart kapott az élettől, mint amit megérdemelt – szüksége volt, valamiféle menekülésre belőle.

Adamnek fogalma sem volt, mennyire igaza van.

***

- Bill?
- Hm? – emelte fel most csokoládészínű szemeit a basszusgitárosra, amivel eddig fekete-fehér végű akril körmeit mustrálta.
- Jól vagy? – emelte szájához a sült krumplival tűzdelt villáját – Egész reggel alig szóltál egy szót is.
Csak vállat vont és visszanézett az üres terítékre, egyáltalán nem volt éhes, csak udvariasságból jött le velük reggelizni. Ő csak egész nap aludni szeretett volna, nem pedig szocializálódni.
- Jól vagyok. Csak fáradt.

Mellette ugyan olyan barna szemek, aggodalommal vizsgálták a legfiatalabb bandatagot – de amit mondani akart, az majd csak később jön, mikor egyedül lesznek.
- Miért nem eszel valamit? Vagy legalább egy kis kávét igyál.

- A gyomrom most nem érzi magát a legjobban – suttogta Bill, hogy csak Tom hallja. Nem hazudott – a valaha volt legnagyobb csomó éktelenkedett a gyomrában azóta, hogy kinyitotta szemét ezen a reggelen. Annyira aggasztották a gondolatai, kételkedett abban, hogy az étel lent maradna – a tegnap éjszaka egy rohadt nagy hiba volt.

- Akkor is enned kéne valamit – suttogta a gitáros, és lassan ikre combjára tette kezét az asztal alatt. Finoman szorította a lábát – Tom utálta ilyen bizonytalannak látni a testvérét. Lenézett a saját tányérján utolsóként árválkodó palacsintára.
- Tessék – hirtelen az eddig Bill combján nyugvó kezével, öccse üres tányérjára tette az ételt. – Csak edd ezt meg, és békén hagylak a nap hátralévő részére.

- Tényleg nem akarok enni – Bill sértődötten a palacsintára nézett, aztán vissza az ölébe. Az elme ereje az anyag felett egyből automatizálódott – erősen manipulálni próbálta az agyát, hogy az ízlelőbimbói nem vágyakoznak az előtte lévő ételre. Az elme ereje az anyag felett: Bármilyen ételnek, amit elé helyeztek, a legundorítóbb dolognak kellett lennie, amit valaha látott. Tom nem tudta, hogy ezt csinálja – hogy ezt meg tudja tenni – de Bill képes volt rávenni a testét, hogy még azokat a dolgokat is utálja, amiket valójában szeretett. Ez az „undorító” szó gondolatával kezdődik, aztán csatlakoznak hozzá a „súly” és a „zsír” szavak, míg végül a kétségbeesett, kényszeredett „nem akarom ezt, nem akarom ezt!” segélykiáltások. Miután eleget járt ez a mantra a fejében, Bill már nem volt éhes – akkor sem, ha az utolsó étkezése napokkal ezelőtt volt. Szeretett evolúcióként gondolni erre – kifejleszteni, hogy a teste túllépjen az étel szükségletén. Még ha a mellékhatások nem is mindig voltak épp a legkellemesebbek.

„Tényleg azt mondták neked, hogy kövér vagy?” „Mert nem vagy az. Próbáld meg, de nem találsz majd magadon olyan pontot, amit össze tudnál csípni, Bill.”

„Hát, mindig mutatok egy kis javulást...”

„Nincs szükséged arra, hogy javíts a külsődön. Gyönyörű vagy, Bill. Hát nem látod a... Bill, miért nem tudsz magadra nézni?”

„...Én csak nem szeretnék.”

„Én… nem szeretem az embert, aki visszabámul.”

Az énekes belülről rágta a száját, ahogy felpillantott az előtte lévő tányérra és az agyában lévő gát, mintha kezdene omladozni – a trükkje egyszer csak cserben hagyta őt az agyában feltörő hangok miatt. Nos… talán csak egy kicsit – hogy mindketten befogják.

Kezei a palacsintáért nyúltak és letépett egy kis darabot – ügyelve rá, hogy szirup ne legyen rajta, és elkezdte nagy nehezen majszolni. Érezte, hogy felfordul a gyomra – az az édes íz volt a valaha volt legfelháborítóbb íz, amit a szájában érzett. Ahogy lenyelte az első falatot egyből összeszorította a fogát – várta, hogyan fog most reagálni a teste valójában. Néha a trükk túlságosan is jól működött és a falat étel, mintha szabályosan megbetegítené.

- Jól vagy? – most Georg és Gustav is őt bámulta – sőt úgy érezte az egész asztal azt nézi, ahogy tágítja a gyomrát.

- Jól vagyok – Bill kényszerítette a kezét, hogy visszatérjen a szájához egy újabb harapásért – most annyira undorítónak érezte magát.
- Hogy ment a randi azzal a…? Mi volt a neve? – szeme Gustavra fókuszált, próbált bármi másra gondolni, kivéve a kezében és szájában éktelenkedő gonosz ételdarabra. Te jó ég, úgy érezte, hogy mindjárt rosszul lesz.

- Juliana? – nézett vissza a szőke, miközben épp egy kis tojást szúrt a villájára. – Mókás volt. Megnéztünk egy filmet, elmentünk kávézni… aztán visszamentünk a szállodai szobájába és kártyáztunk egy darabig…

- Szóval így nevezik manapság a gyerekek? – nevetett Tom miközben könyökével az asztalra támaszkodott, mintha nem érezné a nyugtalanságot ikertestvérében. Ha Bill figyelmen kívül akarja hagyni, akkor ő is.

- Jaj, ne már! Ő olyan… negyven-valamennyi volt. Nem feküdtem le vele.

- Pumaaaa! – csatlakozott Georg is az ugratáshoz, és oldalba lökte Gustavot.

- És? Legalább szép volt. Nem szex-őrült hátborzongató öreg hölgy, mint azok a nők a TV-ben…

- Ó, te igazán nem sértetted most meg Sarah Jessica Parkert – dobta le Bill az ételt a tányérjára és hátradőlve karba fonta a kezeit, mintha őt viszont megsértették volna.

- Te igazán nem vallottad most be, hogy nézed a műsorát – Tom utánozta testvére hangját és hanglejtését, ahogy kifigurázta.

- Bárki, aki nem él egy szikla alatt, tudja a nevét, és hogy miben szerepel – vitatkozott az énekes, miközben küldött egy önelégült mosolyt Tom felé. – Ugyan már, ő egyáltalán nem néz ki rosszul a korához képest.

- Juliana sem tűnt annyinak amennyi, mintha csak a harmincas éveiben járna.

- Még nem fáradt el olyan rövid idő alatt?

Gustav meglepett arckifejezéssel bámult a gitárosra és az arca elkezdett egy élénk rózsaszín árnyalatot felvenni, miközben mindenki rajta nevetett.

- Tudtam, hogy kaptál egy kis akciót! – paskolta meg a székét hátulról Georg – Amint azon az éjszakán visszatértél, tudtam milyen szagot érzek rajtad – verejték és szégyen!

- Fogd be a rohadt szád! Mi csak Mahjong-oztunk – Gustav igyekezett nem nevetni, ahogy a basszeros játékosan meglökte.

- Az előbb még azt mondtad kártyáztatok, most már tudjuk, hogy hazudsz!

Bill sötét szemei hirtelen észrevettél, hogy valami különleges jön át éppen az ajtókon a szálloda éttermébe. Egy pillanatra lelassult a szívverése, de rögtön utána triplájára gyorsult.
- Majd jövök – mormolta Bill olyan halkan, hogy a másik három is alig hallotta, és kicsusszant az asztal mögül. Ahogy elillant Tom széke mögött és átvágtatott az éttermen, szorosabbra kötötte derekán a pulcsit és zsebre vágta a kezét, hogy lazábbnak tűnjön.

- Hová megy? – fordult meg Georg is a székén, hogy lássa, amit a másik kettő is nézett – nézte hová megy Bill és az előbbi beszélgetés elpárolgott a levegőbe.

Hamarosan mindenki előtt kitisztult, hogy Billnek miért kellett olyan gyorsan távoznia az asztaluktól: Miatta.

- Még mindig beszél a sráccal? – motyogott Gustav és vissza fordult Tom irányába a válaszért, de Tom nem akart választ adni erre.

Az idősebbik iker az asztalon könyökölt, összefonta az ujjait és rátámasztotta az orrát. Összeszűkült tekintettel követte Billt; Olvasott az öccsében.

Útközben Bill elmosolyodott, amikor látta, hogy a másik férfi annyira valódi és ténylegesen – olyan boldog. Ahelyett, hogy kezet fogtak volna, megölelték egymást, pedig az annyira nem Bill volt. Máskor nyilvánosan soha nem mutatna be ilyen kötetlen szeretetet – különösen nem egy másik srác felé. A fényképezőgépek és kamerák miatt, amik szüntelenül körülvették őket, ez volt a legrosszabb dolog, amit cselekedhetett.

Tomnak kanyarodott egyet a gyomra, a mosolytól, ahogy a férfire néz, és attól is, amivel Adam néz Billre. Még a szoba túlsó végében is lehetett érezni a kapcsolatukat – a köteléküket. Lassan, valahol a lelke mélyén, kezdett összeállni neki, hogy Billnek talán tényleg tetszik ez a srác. Azok után az évek után, amik azzal teltek, hogy már valósággal hajszolta a lányokat, hogy megtalálja bennük azt a pluszt, vagy mikor együtt csodálták a szép nőket a clubokban, és mélyen egyet értettek, ahogy megdicsérték a mellüket, vagy a lábaikat. Azok a modellek – akikkel lefeküdt, vagy épp osztozkodtak rajtuk – Tom most csak nem tudott hinni a tulajdon szemének. Bill így soha nem nézett senkire – lánynak soha nem volt esélye arra, hogy ilyen imádatot, ilyen őszinteséget lásson az arcán. Ez fájt, égette a gyomrát és a torkát, borzasztó szájízt hagyva maga után.

A gitáros leengedte kezeit az asztalra és kapaszkodott a szélébe – képtelen volt levenni a szemét Billről és Adamről. Belül betegnek érezte magát – talán még egy kicsit szégyenkezett is – azon gondolkodott, hogy a testvére vajon tényleg elrejtene-e előle egy ilyen fajsúlyú dolgot. Bill elmondott neki mindent, és ha valami történt volna kettejük között, azt biztos elmondta volna… igaz?

- Majd később összefutunk srácok – Tom felemelkedett a székéből – nem bírta ezt tovább nézni.
- Ne már, te is! Gyerünk srácok… legalább 5 percre álljatok le ezzel a fura iker dologgal – siránkozott Georg. Egyetlen összejövetelük sem lehet dráma nélkül?



- Ez nem egy iker dolog. Csak most épp nem érzem jól magam nagy hirtelen. 
A gitáros szemei hidegen, és annyira nagyon sötéten néztek Georgra, hogy a barna azonnal elhallgatott. Egy utolsó pillantást vetett Bill és Adam felé, majd összeszorított állkapoccsal elhagyta a szállodai éttermet. 



2 megjegyzés:

  1. Szegény Bill, de rossz lehet neki :( Nagyon át lehet érezni a sorokon kívül a szenvedését. Szomorú fejezet lett, de nagyon jó!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy kicsit előre olvastam és később sem a legvidámabb, de hát, tény, hogy nem lehet mindig minden happy. Azért remélem még lesznek édes jelenetek is. Én úgy imádom ezt a két embert együtt, ha máshol nem legalább a fejemben :P :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.