Add el a lelked - 10.

Sziasztok!
Ez a csúnya esős délután - legalábbis itt nálam - nem is volt jó semmi másra, mint egy kis zenehallgatásra és olvasásra. Szóval akkor meg már fordítottam is egyből. Most pedig meghoztam a következő elkészült részt. Nagyon bosszantó a vége. Vagyis, hogy itt lett elvágva, de a következő rész már... forróbb lesz. Ígérem. ;) És sietek vele. 
Addig is jó szórakozást ehhez a részhez. Azért szerintem ez is nagyon kedves rész. Hamarosan jelentkezem! 
Köszönöm a kitartást és a kommenteket! c?




10. Érzés



Bassza meg.

Adam fejben jól megrugdosta magát, újra és újra. Azt kívánta bárcsak visszaszívhatná az egészet – francba, igazán jól megkavarta most a dolgokat. De mit is tehetne, hogy esetleg helyrehozza a pillanatot? Csak azt akarta, hogy Bill megint mosolyogjon, és akkor minden rendben lesz. Csak egy apró mosoly, és abból tudja, hogy újra vele van.

- Azt hiszem, megyek… - suttogta Bill elhalt hangon a tarkóját dörzsölve. El akart menekülni ez elől a feszültség elől, nem tetszett neki az érzés, hogy most ennyire sebezhető valaki más előtt. Egy olyan pusztító bombát élesített most ki, ami már régóta volt a tulajdonában, most pedig nagyon nem akart ott lenni Adam közelében, mikor felrobban benne ez a pokolgép. Megfordult, gyorsan az ágy irányába indult, és fürgén felvette a csizmáját.

Az idősebb férfi, mindenáron mondani akart valamit, hogy megállítsa őt – bármit, ami a szobában tarthatja, vagy legalább megakadályozza, hogy ilyen bizonytalannak érezze magát. Jó érzéseket szeretett volna hagyni Billben – nem azt, amit most érzett. Ők most tényleg kinyitottak egy olyan ajtót, amire Bill még nem állt készen – és valószínűleg nem is nyílt volna ki ha Adam nem kopogtat rajta. Ő is kényelmetlenül érezné magát, ha be kéne vallania valakinek, akivel még csak most találkozott, hogy nem tökéletes.
- Bill…
- Sajnálom… - ugrott talpra a fiatal férfi, és megkerülte az ágyat a kabátjáért – ki kellett jutnia innen.
- Bill figyelj rám – vágott a szavában és az ágy végéhez lépett, hogy részben elállja az útját, de azért ne érezze magát csapdában. Semmire sem akarta kényszeríteni. Valójában elcsodálkozott, mikor Bill tényleg megállt – de nem nézett az idősebb szemébe. Adam mellkasát fürkészte zihálva, idegesen.
- Hé, nem fogok elmondani senkinek semmit, oké? Minden, amit nekem mondtál, nálam biztonságban van.

Végre felnézett azokba a tiszta kék szemekbe, amik annyira nagyra értékelték őt. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nagyon bizonytalan volt, hogy mit is mondhatna. Bill egyik kezével elengedte a kabátját, miközben előre hajolt és fél karral magához ölelte Adamet – egy hosszú, szoros és őszinte ölelés volt.
- Mindent köszönök… – lassan elengedte, de képtelen volt Adam szemébe nézni. - …de tényleg mennem kell. A bátyám már vár.
- Tudom – lépett arrébb, hogy elengedje az énekest, de a szemét nem tudta levenni róla.
- Később a szállodában leszel még?
- Öm… igen. Igen, itt leszek még pár hétig – nem volt benne biztos, hogy ez a legokosabb dolog, amit mondhatott, tekintve Bill korábbi telefonhívását a testvérétől, aki most valószínűleg le akarja vadászni Adamet és kitépni a torkát. De muszáj volt esélyt adnia maguknak – talán Bill tényleg szeretné újra látni?
- Jó. Akkor még látlak – mondta Bill nagyon halkan, miközben kinyitotta a szoba ajtaját és kilépett rajta.

***

Természetesen Lady Szerencse nem kedvezett neki ma.

Billnek dörömbölnie kellett a szállodai szoba ajtaján, és tehetetlenül várta a választ. Szerencsére senki sem látta a folyosón most milyen szerencsétlen.
- Végre! – nyitotta ki neki az ajtót Tom – Talán eltévedtél?
Bill felsóhajtott és besétált szobája biztonságába. – Gustav vissza jött már?
- Igen, ő már tegnap este vissza jött. Veled ellentétben.
Égett a keserűség ikre torkában.
- Sajnálom – hanyatlott le az ágyra és bámulta a plafonra festett textúrákat. – Végül egy csomót ittunk és aztán megengedte, hogy a szobájában aludjam ki magam.
- Te öntudatlanságba ittad magad egy idegennel?
- Hülye vagyok. Tudom. De… - Bill hirtelen elcsendesedett. Alig kapott levegőt, ahogy az elméjébe kúszott egy emlékkép. Talán a legfontosabb mind közül. Bizsergés futott végig rajta, ahogy felidézte az érzést. Adam teste, ahogy teljes összhangban mozog a sajátjával, forró érintése a derekán, puha ajkai az ő ajkainak simulva. Lehunyta a szemét, hogy elzárja magát a bántó napfénytől, és az emlékek valóságos rohamként futottak végig a testén, most már az egész éjszaka tisztán és élénken élt az elméjében – hogy felejthetett el egy ilyen fajsúlyú dolgot? Miért nem mondta ezt neki Adam?
- Oh… - tört ki belőle, mint egy nyögésként, ahogy realizálódott benne, hogy mi történt.
Az idősebb iker végig terült mellette az ágyon és aggódva nézett testvérére.
- Minden rendben volt? Milyen volt?
Bill pislogott párat, ahogy Tom hangja visszahúzta a valóságba.
- Igen, jobb volt, mint gondoltam. A tegnapi nap… hosszú ideje a legszórakoztatóbb napom volt. – lassan mosolyra húzta az ajkait – Ő tényleg… tetszik nekem.
- De neked nem tetszenek a srácok… nem vagy meleg.
Az idősebb testvér, öccse tekintetét kereste. Nem gondolta, hogy valaha is hallani fogja ezeket a szavakat Bill szájából. Még maguk közt is, Bill mindig ragaszkodott ahhoz, hogy nem foglalkozik a srácokkal. - …Igaz?

Tom a testvére volt. Minden egyes titkáról tudott – már gyerekkora óta, mikor még csak ketten voltak a világ ellen. El mert neki mondani bármit, mert tudta, hogy biztonságban van Tom szívének falai között. Vörösesbarna szeme a másik felé fordult – találkozott aggódó tekintetük.
- Nem vagyok meleg, de… - most Tom mellkasát bámulta, nem tudta, hogyan ismerje el mindezt – Van benne valami.
- Bill, ne…
- Mit 'ne'? – ráncolta össze a homlokát Bill.
- Te mindig is hetero voltál, ragaszkodtál hozzá, hogy…
- Mert amíg azt mondogattam magamnak, hogy szeretem a lányokat, és amíg keresgéltem is a lányok között, még egyet se találtam akiért tényleg érdeklődtem volna. Talán meleg vagyok. Még soha nem éreztem így... senki iránt – Bill gyorsan felült – Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a szívem mondja meg nekem mit tegyek? Utálok hazudni… a saját szívemnek egy nyilvános imázs kép kedvéért.

Tom csak tátott szájjal bámulta őt. Bill most felvállalja magát? Pont itt? Pont most? Vagy ez csak valamiféle pótlék? – Bill, te… ?
- Nem vagyok meleg – Bill a fejét rázva tápászkodott fel az ágyból. – De ami tegnap este történt… nagyon jó… érzés volt.
Karba tett kezekkel fordult Tom felé – gyenge védekezés volt.
- Megcsókoltam.
Ahogy becsukta a száját, megint érezte a lágy és meleg érzést, amikor csak ketten léteztek – ahogy az egész világ elhalványult abban a pillanatban. Sötét szemei, hirtelen nagyon távolinak tűntek, a gondolatai valahol messze, egy másik szállodai szobában voltak.

- Nos, részeg voltál.

Bill agya hirtelen tért magához ettől – nem, nem akart mentegetőzni Tom előtt, csak hogy jobban érezze magát.
- Tudod mi? Talán én nem vagyok olyan egyszerű, mint te, oké Tom?
A kezeit csalódottan ejtette az oldalához – nem akart erről beszélni. Nem szerette annak a lehetőségét, hogy neki tényleg tetszenének a férfiak. Talán tényleg egy olyan ember, akiket társadalmilag lenéznek, egy olyan ember aki, arra kényszerül, hogy újra és újra hazudjon a médiának és saját magának, csak hogy nehogy beleszeressen valakibe, aki azonos nemű mint ő.

A gitáros felült az ágy szélén – mélyen nézett egypetéjű ikre szemébe, mintha a tekintete választ tudna adni a kérdések mindegyikére, amiket félt nyíltan feltenni.

Bill vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon.
- Nem akarok hazudni magamnak. Én igazából érzek valamit iránta… és emiatt… - soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen nehéz lesz valamit megmondani a testvérének – különösen valamit, ami annyira mély és őszinte. –, emiatt, látni akarom, hová tart ez a dolog. Tudni akarom mik ezek az érzések valójában. Nem értem őket.
- Szóval lehet, hogy te…
Nem állt szándékában hangosan kimondani, Billnek pedig nem állt szándékában hallani, de mégis az egész beszélgetésüknek ez a mondat volt a végeredménye. A testvére meleg, vagy legalábbis van rá esély.

Szeme égni kezdett és nehezeket pislogva félre nézett. Billnek ez nem tetszik – nem tetszik neki az érzés, hogy sarokba szorult, csapdába esett.
- Sajnálom… Nem kellett volna mindent rád zúdítanom. Nekem már nagyon rég nem voltak ilyen vágyaim senki iránt, amit most Adamnek sikerült felszínre hoznia. Nem tudom mit kéne kezdenem magammal.

***

Valamikor hajnal felé járhatott, mikor Adam kopogást hallott az ajtón. Nem ez ébresztette – amúgy sem tudott aludni, az előző nap és az azt megelőző éjszaka emlékeitől. Időről időre azon kapta magát, hogy az órára pillant és visszajátssza az emlékeit: „körülbelül most voltunk táncolni…” és aztán „ez volt az éjszaka legboldogabb pillanata…” Minden emlék az elméjébe tolult – Bill boldog mosolya és csilingelő nevetése. Adam mindig elmosolyodott mikor eszébe jutottak ezek, de nem tudott harcolni az ellen, hogy ezek már csak az emlékeiben élnek. A valóra vált álom után villámcsapásként jött az ijesztő másnap reggel.

Ahogy az ajtó kinyílt, a gyönyörű rémálom ismét testet öltött - az ő gyönyörű rémálma: Bill Kaulitz. Kívülről olyan jól nézett ki, olyan boldognak, na de a maszk alatt…

- Visszajöttél…

A haja még most is lazán oldalra volt fésülve, ahogy előző nap hagyta. A sminkje tökéletes volt és egy teljesen friss réteg fény csillogott tökéletes ajkán. Karján most is az előző napi fekete bőrtáska lógott – olyan elveszettnek tűnt. Az egyetlen fény, ami világított a kis folyosón az a TV volt a szobából, de Adam így is látta a bizonytalanságot a fiatal énekes szemeiben. Ahogy az idősebb férfira nézett - mintha kérdezne tőle valamit, vagy akarna, és a kérdés csak nem akarja elérni a fülét.

- Tom csak most aludt el. Nem akartam addig ott hagyni, amíg ébren van.
Adam félreállt, hogy beengedje a fiatalabb férfit.
- Nem vártam, hogy visszajössz, hogy ilyen hamar…
- Én sem – Bill hangja már majdnem szégyenlős volt, ahogy lenyelte a gombócot a torkában – Nekem… beszélnem kell veled.
- Történt valami? – csukta be az ajtót csendese, majd mint mindig, megszokásból most is elfordította a zárat, mielőtt visszaterelte volna figyelmét a sötét szobára.

A német zenész a kanapé előtt állt, és hanyagul földre ejtette táskáját, ahogy kiengedett egy sóhajt.
- Miért nem mondtad meg, hogy csókolóztunk? – le akart ülni, de túl ideges volt.
Szóval Bill emlékezett?
- Azt gondoltam, hogy túl részeg voltál… és talán kellemetlenül érintene, ha megtudnád, hogy megcsókoltál engem.
- Szóval én csókoltalak meg téged. Én kezdeményeztem?
- De azt gondoltam, csak részeg voltál…
- Nem, én nem erről beszélek. Részeg voltam vagy sem, én tettem meg az első lépést?
Adam nyelt egyet és leült az ágy szélére, onnan nézett fel Billre, míg hozzá beszélt.
- Igen.
Most mit fog csinálni?
- Fenébe… - sóhajtott fel a fiatalabb férfi – inkább csak magának mondta mintsem Adam-nek.
- Valami baj van?
- Én nem vagyok meleg. Ez az, ami baj! Én nem

- Részeg voltál. Mind csinálunk furcsa dolgokat, amikor részegek vagyunk.
Ez nem volt igaz. Az emberek nem olyan dolgokat csinálnak részegen, amit józanul ne tennének soha, épp csak az alkohol megfosztja őket az irányítás hatalmától. A végén az alkoholnak róják fel, de valójában a késztetés mindig is ott volt. Hirtelen Adam azokat a szavakat is elkezdte hallani, amiket Bill nem mondott ki hangosan – azokat, amik a gyötrelmét okozták. Tudta, hogy hová vezet ez a beszélgetés, de Billnek kellett bevallania. Billnek kell felvállalnia - ha egyáltalán megteszi. Ez nem egy olyan dolog volt, amit megtehet helyette.

- Bassza meg. Aztán én… - manikűrözött ujjaival a hajába túrt, ahogy gondterhelten kibámult az ablakon. Nem akarta, hogy Adam lássa az arcát – a szégyent, a bűntudatot és a nemrégiben helyet kapó félelmet.
- Nem történt köztünk semmi több, ha ezt akartad mondani.
Nyugtatta meg Adam. Billre nézve egyébként is az lesz a legjobb, ha törlik azokat a pillanatokat az emlékezetükből.

Lehajtotta a fejét az ablak előtt. Az emlékek melengették a testét, a szégyenérzet, ahogy a csókot újra érezni kezdte az ajkain. Bill szája és elméje keményen próbált megszabadulni az érzésektől – karba fonta a kezeit maga előtt. Hirtelen úgy érezte, csapdába esett a saját testében. Ezt az egész szobát csordultig lehetett volna tölteni azokkal az emberekkel, akik szerették őt, akik rajongtak érte, támogatták őt – most mégis olyan magányos volt. Az örökkévalóságnak tűnő idő után, amit gondolkodással töltött egyszer csak megrázta a fejét.
- Én NEM vagyok meleg.

- Senki sem mondta, hogy az vagy – aggódó kék szeme követte az énekes vékony körvonalait. A sötét kontrasztot az ébredező város fényeinél. Látta Bill halvány remegését, ahogy szorongatja a karját. Nézte, ahogy Bill feje egyre lejjebb hajtva már a padlót fürkészi és ez volt a töréspont. Ezt már nem tudta nézni – tennie kellett valamit.
Aggodalmában feltápászkodott az ágyról és eltüntette a pár lépés távolságot közöttük. Felemelte mindkét kezét, hogy Bill vállára tegye, de még a mozdulat közben megállította magát. Mi van, ha ezzel többet ront a helyzeten, mint javít? Mi van, ha Adam érintése volt a legutolsó dolog, amit most akart?

- Hogy vannak ezek a késztetések… egy másik srác iránt? Nem értem. Nem kéne itt lenniük…
Az idősebb férfi egy bűnös megkönnyebbülést érzett a szívében, és Bill vállára tette a kezeit.
- Minden rendben – nem tudta mit mondjon, de a kölyök tényleg úgy nézett ki, mint akinek szüksége van valami támogatásra – Figyelj, rendben van, ha úgy teszünk mintha semmi sem történt volna. Nem sértődök meg.
- Nem érted – nyögött fel Bill. Még szorosabban ölelte magát, mintha csak attól félne, hogy elveszíti saját magát. – Olyan régen voltam… kerestem lányokat, én megrögzötten kerestem a megfelelő lányt, de nem éreztem azt a bizonyos dolgot. Azt hittem azért, mert türelmetlen vagyok, vagy túl válogatós, vagy valami. Most pedig találkoztam egy férfival és hirtelen minden megvolt, ez nem lehet hazugság.
- Azt mondtad voltál már lányokkal, igaz?
- Igen. Párszor.
- És? Éreztél valamit akkor?

Bill most nagyon elcsendesedett – még a légzése is mély és lassú lett.
- Azt gondoltam. De miután elmentek, mindig olyan… üresnek éreztem magam. Mintha kihasználtak volna.
Adam fekete körmeivel kicsit szorosabban fogta a fiú vállát, lassan előre hajolt és orrával hozzáért a Bill nyakán lévő tetováláshoz.
- Semmi, amit mondasz, nem fogja elhagyni ezt a szobát. Ígérem.
Miközben beszélt, lehelete Bill nyakát cirógatta, amibe a fiatalabb fiú egyből beleremegett. Bill annyira közel volt – annyira nagyon közel volt hozzá. Minden, amit tennie kellett volna, csak annyi, hogy egy kicsit előre hajol, hogy ajkai hozzáérhessenek az előtte elterülő porcelánbőrhöz. Csak egy apró csók, ennyire vágyott.
- Gyerünk. Nézzünk valami filmet, hogy eltereljük egy kicsit a figyelmed erről, oké? Ne érezd kényszernek – ne erőltesd ezt a dolgot. 
Kelletlenül lecsúsztatta kezét a vállairól. Hagyta, hogy gondolkodjon ezeken a dolgokon, úgy hogy nem ő erőlteti. Elé tette ezt a csalit, és most Billen állt a döntés, hogy felszedi vagy otthagyja. 

2 megjegyzés:

  1. Itt is borús az idő :( De a rész kellemesen felmelegített. Nagyon jó, ahogy lassan közelednek egymáshoz. Kíváncsian várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már elkezdtem fordítani. Félig kész és OMG már a felénél is nagyon jó. :))) Sietek vele! Ha kész már fel is teszem gyorsan gyorsan. :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.