WTTS - 1. Az út kezdete

Sziasztok!
Íme az első fejezet. Remélem tetszeni fog. Most nem szaporítom tovább a szót. 
Jó olvasást!
Puszi&Pacsi








   Eltelt egy újabb hét és egy újabb álmatlan éjszaka. Napok óta alig aludt. Egyetlen felőrlő gondoltat forgott a fejében. „Megoldást kell találnom, arra, hogy Hollywood-ba költözhessek.” Hosszú ideje nem tudott másra gondolni, de a ma reggel végre más. Végre úgy érzi sikerült döntenie. A minap látott egy plakátot az utcán, miszerint meghallgatást tart a helyi városi kis színház, a Moonlight Amphitheatre, egy új darabra. Alkatilag ugyan nem tartja magát alkalmasnak a főszerepre, de valamelyik karaktert talán sikerülhet bezsebelnie. Hitt benne, hogy sikerül. Sikerülnie kell, mert pénzre van szüksége. Azt pedig, hogy a szüleitől kérjen, teljesen elképzelhetetlennek tartja. Neki kell elérnie az álmait. Egyedül. Kellett ez az önbecsüléséhez.
   Feküdt az ágyban és ahogy végiggondolta, hogy ez a terv akár még működhet is, apró mosolyra húzódott a szája. Hirtelen összerándult, ahogy édesanyja hangját hallotta meg a földszintről felszűrődni.
- Adam, Neil! Gyertek reggelizni! Ne kelljen felmennem értetek. Attól még mert nyári szünet van, nem kell délig aludni… - kiabálta Leila, minden ingerültség nélkül a hangjában.
Adamnek több sem kellet, máris felpattant, felvette, ami legfelül volt a szekrényében és már rohant is a családjához. Ez egy csodálatos nap. Végre megtalálta azt a megoldást, amiért annyit virrasztott.
   Mire leért már mindenki az asztal körül ült és rá vártak. Ezt az egyet soha nem fogja megérteni... Mégis, hogy lehet, hogy a láthatóan még félálomban üldögélő öccse is előbb elkészült és leért, mint ő? Soha nem érzi, hogy ilyen sokáig készülődne. Most is csak magára kapkodta, ami a keze ügyébe került. Na de ma még ez a gondolat sem zökkentheti ki. Hiszen végre látja az utat.
- Jó reggelt mindenki! – köszönt hatalmas vigyorral az arcán és lehuppant a székére.
- Mi a felettébb jó hangulat oka, fiam? – kérdezte apja a reggeli újság mögül. Adam pedig csak a szemét forgatta és tovább mosolygott.
- Ilyen átlátszó vagyok?
- Az utóbbi napokban olyan voltál, mint Jackson egyik zombija. Feltűnő a változás – nevetett Eber.
- Na jó, nyertél – adta be a derekát Adam. Nem kellett sokáig unszolni, már alig várta, hogy elmondhassa. – Már tudom mihez kezdek magammal, most hogy leérettségiztem.
- Eddig is tudtuk szívem – mosolygott Leila. – Szeptembertől vár a főiskola. Olyan büszke vagyok rád fiam. Hidd el nagyon jó lesz. A kommunikáció a te szakterületed lesz. Mindig is értettél ehhez, mellette pedig járhatsz ahhoz a magán tanárhoz, akiről beszéltünk és fejlesztheted a tehetségedet is. Két legyet ütsz egy csapásra. Remek lesz, meglásd!
- Gondolom… - motyogta Adam. Anyja lelkesedése a főiskola miatt egy kicsit kedvét szegte. Titkon neki ez mindig csak amolyan „C” vagy inkább „D” terv volt. Csak biztosíték, ami ott van, ha valami balul sülne el, viszont soha nem érdekelte különösebben ez a dolog. Inkább a broadway színpadon látta magát, nem pedig újságíróként, vagy médiai munkásként. Ő nem a háttérben akart dolgozni. Csillogni akart.  Azt pedig a kommunikáció nem adhatja meg neki.
- Van egy olyan érzésem, hogy neked nem a főiskola miatt van ilyen jó kedved – tette le az újságját Eber. – Mesélj fiam. Mit találtál ki?
Ebert őszintén érdekelte fia ötlete. Soha nem hagyta hidegen, hogy a gyerekei mit akarnak. Nem az a fajta szülő volt, aki rá akarta erőltetni fiaira, hogy valami olyasmit csináljanak, ami nem érdekli őket, pusztán az anyagi biztonság miatt. Mindig előtérbe helyezte az érzéseiket.
- Hát szóval… A minap láttam egy hirdetést. A Moonlight bemutatja a Grease-t és meghallgatást tartanak. Arra gondoltam, hogy elmehetnék. Nem hiszem, hogy megkaphatnám Danny Zuko-t, de valami babér csak terem ott nekem is – mondta elgondolkozva. Nagyon remélte, hogy elég lesz oda a tehetsége. Még ezelőtt nem játszott igazi nagy színpadon egy vérbeli broadway darabban.
- A hangod alapján Danny is a tiéd lehetne bármikor – nyugtatta meg édesanyja, de ezzel valójában csak megforgatta benne azt a bizonyos kést, hogy bár a hangja jó, de nem elég jóképű, hogy főszerepet játszhasson. Nem szólt semmit csak keserűen folytatta a reggelit.
- Mikor lesz a meghallgatás? – kérdezte Eber, látva fia mennyire bizonytalan magával kapcsolatban. Pedig olyan boldogan jött le.
- Holnap délután – felelte Adam egyhangúan.
- Akkor ideje felkészülnöd rá. Született tehetség vagy, de azért még te sem állíthatsz oda, úgy hogy egy dalt sem énekeltél el előtte – kacsintott fiára egy félmosollyal. Muszáj volt felvidítania valahogy. Minden áron el akarta érni, hogy úgy menjen a meghallgatásra, hogy ugyan olyan magabiztos, mint akkor volt mikor lerohant a lépcsőn közéjük. Adam arcán is nagy mosoly terült el. Imádta, mikor apja ilyen lazán viszonyult a dolgaihoz. Nem is értette miért félt mindig ennyire, mikor valami fontosat akart közölni a szüleivel. Hiszen eddig is mindig mindenben támogatták, és segítették.
   Mindig megmosolyogtatja annak a beszélgetésnek az emléke, mikor bevallotta nekik, hogy a fiúkhoz vonzódik.

***

Épp egy színdarabról tartottak hazafelé édesanyjával. Csak ketten mentek. Amolyan anya-fia programot tartottak. Adam nagyon el volt merülve a gondolataiban - még mindig a darabon agyalt. Volt benne egy jelenet, ahol a szereplőt kitagadja a családja, mert meleg. Ő maga is egy ilyen nagy titkot dédelgetett. Már egy ideje tudta, hogy a fiúk mintha jobban tetszenének neki. A lányokban semmi vonzót nem látott. Persze azt igen, hogy szép arcuk van, vagy csinosan vannak felöltözve. De nem érezte, hogy szívesen közeledne feléjük. A fiúk… az már egész más helyzet volt. Nagyon megrémült mikor felfogta mi lehet a „baj”. Azóta persze már biztosan tudja, hogy a másik nemhez vonzódik, de a családjának még nem mondta el. Nem tudta, hogyan mondhatná, vagy mit szólnának hozzá. Anyja zökkentette ki a gondolataiból.
- Mindig elborzadok, mikor ilyen szituációkat látok. Annyira borzasztó, ha egy szülő szeretetét, ragaszkodását a gyereke szexualitása határozza meg. Én sosem tudnék ilyet tenni.
Adam felkapta a fejét erre a mondatra, és óvatosan oldalra nézett anyjára. Leila is rásandított egy pillanatra a volán mögül.
- Sosem mesélsz nekem arról, hogy tetszik-e valami kislány a suliban. Tudom, hogy egy gimis srác ezt nem az anyukájával akarja megbeszélni, de én mégis annyira tudni szeretném – biggyesztette le az ajkait.
- Nem, anya. Semmi baj. Nem arról van szó, hogy nem akarok veled erről beszélni… - mondta óvatosan. Már pörgött az agya, hogy mit mondjon. Talán most jött el az alkalom. De hogy a fenébe kéne kezdenie?
- Szóval? Szeretnél egy barátnőt? – kérdezte Leila mosolyogva.
Adamnek elszorult a torka. Most jött el az idő. Nyíltan rákérdezett, most már nem hazudhat az anyjának. Soha nem szeretett füllenteni nekik, ez viszont egyenesen hazugság lenne.
- Nem vagyok benne biztos… - mondta rekedt hangon. A torka teljesen kiszáradt, ezt a pár szót is alig tudta kimondani. 

Leila fiára pillantott. Látta, hogy Adam egész arca lángol. Most vagy soha. Még nyíltabban rákérdez.
- Esetleg szeretnél egy barátot? – tette fel a kérdést még mindig mosolyogva, hogy ezzel is biztassa Adamet, nincs mitől tartania. 
A vörös hajú szeplős fiúnak még a lélegzete is elakadt nagy hirtelen. Nincs menekvés. Nagy levegőt vett és halkan, de mégis elég hallhatóan, hogy ne kelljen megismételnie,  felelt;
- Igen, azt hiszem.
Leila ebben a pillanatban finoman oldalra húzta az autót és leállította a motort. Adamen úrrá lett valami megmagyarázhatatlan remegés. Mégis mi következik most? De hamar megnyugodott, mikor anyja a másik ülésről nehézkesen magához húzta és megölelte. Erre nagyon nagy szüksége volt. Úgy érezte, az a mázsás súly, ami eddig nyomta a mellkasát, hirtelen eltűnt és egy boldogsághullán váltotta fel.

- Fel kell hívnom apádat. Várj egy kicsit – és már tárcsázott is mielőtt Adam egy szót is szólahott volna.
- Eber! Képzeld, végre bevallotta… Beszélgettünk és elmondta végre. Nagyon erőszakosnak sem kellett lennem – mondta mosolyogva még mindig fiát fürkészve, hogy minden rendben van e vele.
- Otthon beszélünk még, már úton vagyunk. Szia – ezzel pedig már bontotta is a vonalat.
- Öm… Ti tudtátok? – kérdezte Adam bizonytalanul.
- Nem tudtuk, de sejtettük. Vártuk, hogy talán valamikor elmondod nekünk. Neil mondta, hogy látta múltkor mennyire megnéztél egy fiút. Nem úgy, mint bárki mást. Szerinte az más volt. Biztosak persze ettől sem lettünk, így hát vártunk, hogy elmondd – Adam csak mosolygott. Egyből eszébe jutott az a fiú, akit annyira megnézett. Azt viszont nem sejtette, hogy öccsének is feltűnt az a pillanat. 
- Nagyon szeretünk és ez mit sem változtat ezen, ugye tudod? – kérdezte Leila aggódó hangon.
- Most már tudom. Én is szeretlek titeket!

***

- Ugyan, simán megcsinálom az éjszaka közepén is, ha felébresztetek – viccelődött Adam. Ál-magabiztosságán mindenki jót derült. Csak testvére reagált mondatára egy kicsit szurkálódva, amolyan igazi testvér módjára.
- Oh ne! Legalább éjszaka ne kelljen már a te hangodat hallgatnom – mondta miközben előre tolta már üres tányérját és játékosan lefejelte az asztalt. Adam nevetve oldalba lökte.
- Tudom, hogy álmaidban is az én hangom szól öcsi, ne is tagadd! – majd felállt és segített Leilának leszedni az asztalt.
- Ady, komolyra fordítva a szót, hogy fogod egyszerre csinálni a színházat és az iskolát? – kérdezte Leila.
- Megoldom anya. Tudod, hogy mindig, mindent megoldok.
Ebben volt igazság. Talpraesett gyerek volt. Szülei is jól tudták ezt, így rá is hagyták a dolgot. A reggeli végeztével mindenki ment a dolgára. 
Adam is hosszú órákra bevette magát a szobájába, és elkezdett szívvel-lélekkel készülni a másnapi meghallgatásra. Ennek sikerülnie kellett. 







2 megjegyzés:

  1. Ez nagyon kedves rész volt. Ezt a döltbetűs részt már olvastam valahol... Mármint hogy ez tényleg így történt. Jól tudom?

    VálaszTörlés
  2. Jól tudod. A "Behind the Music" című amerikai műsornak volt réges régen egy része ami róla szólt. Ott meséli el az anyukája, gondolom utána sok helyen meg is írták. :)

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.